Fehér

 
           „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk,
            hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát,
            és ne a magunk javát keressük.”
            (Rómabeliekhez írott levél 15. fejezet 1. vers)
 
Felcsillant a szeme. Hosszú idő után ismét érezte magában az akaratot, hogy újra elinduljon. Óvatosan felállt, ügyelve arra, nehogy megint megszédüljön. Az ég felé nyújtotta kezét, széles, de ártatlan mosoly ült ki arcára. Pusmogott valamit, de olyan halkan, olyan lágyan és szelíden, hogy talán ő sem emlékszik már a kiejtett szavakra.
Otthon mindenki várta őt. Ahogy belépett a jól ismert, már-már kedves hanggá váló nyikorgással nyíló ajtón, szíve dobbant egy nagyot. Mély lélegzetet vett, igyekezett ennek az édes, otthoni levegőnek minden részletét magába szippantani. Meleg teát adtak kezébe, miután levették róla kabátját és leültették a legkényelmesebb, legközelebbi székre. Ő csak csodálta a házat, ahol felnőtt, olyan alaposan vizsgálta meg minden sarkát, mintha épp idegen lenne ott. Pedig mindenre emlékezett. A falrepedések okára, a csorba bögre történetére, testvérei hangos kacagására, szülei csendes, bölcs tárgyalásaira.
Nem kérdeztek tőle semmit, amikor megérkezett, nem kérték számon, csak elárasztották őt szeretettel. Tudták, mi történt vele és miért nem beszél, de ott haragot és keserűséget senki nem ismert. Ők elmondták, velük mi történt, beszámoltak minden fontosabb pillanatról, míg ő távol volt, de eltűnésének okát senki nem boncolgatta. Végül lefektették régi, érintetlen helyére, betakargatták, megvárták, míg elalszik, és arcukon örökös mosollyal folytatták napjukat.
Mindenki áhítattal hallgatta történetét, amint végre, több nap elteltével elkezdett mesélni magáról. Szóról szóra elmondott mindent, nem hagyott ki egyetlen, látszólag feleslegesnek tűnő részletet sem. A többiek pedig csak mosolyogtak. Boldogok voltak, amiért ilyen őszinte hozzájuk annak ellenére is, amit tett. Aztán a következő napon is meghallgatták a történetet, és az azutánin is, és minden egyes nap, egész a tavasz beköszöntéig.
Amikor kezdett olvadozni a hó, amikor sártengerré vált a fehérség, elillant a tisztaság illata és mindenki a szépet kezdte keresni, akkor ő befejezte a mesélést. A többiek csak álltak és bámultak, szomorúak lettek és őrjöngeni kezdtek a fájdalomtól. Kiderült az igazság, amit immár befedett a sötétség, buja gondolatok terjengtek a levegőben, és mindenki félt. Ő pedig ezt a kusza állapotot kihasználva ismét eltűnt.
Nem szégyellte magát, nem volt miért bánkódnia. Ő volt a legigazabb mind közül, az ő tisztasága segítette át a többieket a nehézségeken. Tudta, mire számíthat, de jósága és szeretete nagyobb volt, mintsem emiatt hátráljon meg és utasítsa vissza a rá kiszabott feladatot. Ő ott volt, amikor mindenkinek szüksége volt rá, hozta magával a tisztaságot, hogy elfelejtesse a sötétséget, de a többiek nem voltak képesek meglátni azt, amit bujaságuk elfedett, míg ő nem volt közöttük.
Nem keresett senkit és semmit. Megvárta, míg elfáradnak lábai, akkor megpihent, feltöltötte magát életerővel testben és lélekben, majd kis idő múlva ismét elindult. Nem volt konkrét célja, csupán azt várta, hogy újra eljöjjön az ő órája. Addig csak ment és mosolygott, és megpihent néha…
 

Impresszum   -   Szerzői jogok