Szimfónia

 
Féldoboznyi fekete Chesterfield, púposan megtelt hamuzó, ajkaim közt szétrágott kupakú fekete toll, rajtam szürke póló – egy múltból maradt ereklye. Már évek óta hű társam a mattfekete írógép, most mégis csak konfettinek gyártom az oldalakat. A szemetes megtelt, elfogyott egy egész doboznyi tea. Holnap határidő, egy új regényt ígértem.
Lángra lobbantom az új szálat a kék Zippóval. Manapság nekem kell feltöltenem benzinnel. Valami hiányzik, eredménytelenül kattogok rajta.
Leülök az ablak alatti pamlagra, a zöld plédem alá, s nézem elmélázva a hóesést. Elértem, amire rég vágytam. A hegyi házat, a családomtól és mindenkitől távol, ahol alkothatok. Produktív voltam, ambiciózus, de félek, mára kiégtem. Tinta- és festékpocsékoló munka, papírtengerben járkálok naponta, elrontott festményeket darabolok, majd dobok be a szobaközepi kandallóba.
Minden napkeltével több felesleges percet fecséreltem arra, hogy az eltűntet keressem, a tüzet. Süllyedtem lefelé, már máson sem jár az eszem. Váratlanul félbeszakítja gondolatmenetem a telefon. Monotonon búg egy halom kidobásra ítélt jegyzet alatt. Odavánszorgok, ismeretlen szám.
– Igen? – hosszú szünetet és szuszogást hallok a túlvégről, mielőtt végre megszólal.
Nem mond nevet, csak két szót közöl, amit először nem is értek. Leteszi, én még elgondolkodva tartom a készüléket, a karom magától lendül, és a múlt hónapban befejezett, dísztéglával kirakott falhoz vágom a mobilom. Rég tapasztalt szúró fájdalom járja át a testem, végiglüktet a gyomromon, a szívemen, hogy fullasztó gombócot formáljon a torkomba. Szemeim úgy égnek, mintha homokot szórtak volna beléjük. Szinte kívülállóként figyelem a teljes összeomlást. Először az ujjak, majd mind a két kar remegni kezd. Később a lábak, lerogyok a földre, elejtem a cigarettát; lyukat éget a méregdrága szőnyegbe. Már mindenem reszket, kimerülten dőlök oldalra, s akkor végre felszakad a gombóc, ömlenek a könnyek. Bőgök, akár egy most született csecsemő.
Azóta nem volt rohamom, hogy végleg elváltak útjaink a diplomaosztó után.
Felgyorsított filmtekercsként pergett le előttem az a keserves három év, mely teljes idegroncsot csinált belőlem. Egy boldog elmebeteg voltam az áradó ihletek kereszttüzében.
Tizennyolc éves koromban pillantottam meg őt, amikor beléptem a kollégium kapuján. Ott állt a mályvaszínű épület szürke lépcsője mellett, a telefonját babrálta, majd összeakadt a tekintetünk. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű, hirtelenzöld szempárt, mint az övé. Valahol mélyen már akkor tudtam, halálosan beleszeretek, képtelen leszek nélküle létezni.
Lassan monoton napjaim fénypontjaivá váltak azok a pillanatok, mikor egymással szembe mentünk az utcán vagy a kollégium udvarán, és megejtettünk egy röpke köszönést. A közelében vérvörös színben pompázott az arcom, idétlen pillangók repkedtek a gyomromban; más sosem váltott ki belőlem effélét.
Megszólított, döcögős és felszínes beszélgetések rengeteg kínos hallgatással megfűszerezve. Megnyugtatott, ahogyan mesélt nekem. Imádtam a mély és érces hangját, a szája mozgását, miközben a szavakat formálta. Csak hallgattam, élveztem, hogy vele vagyok. Figyeltem és csodáltam minden porcikáját. Tökéletes volt számomra.
Talán még túl fiatalok voltunk, nem vettük elég komolyan egymást. Lassan közénk állt minden; más emberek, értelmetlen veszekedések és a távolság. Szétválás szenteste, könnyáradat és lázálmok börtöne karácsonykor, önemésztő lelkiismeret szilveszterkor, elrontott születésnap – mikor megtudtam, egyből más lányhoz futott. Hajnali veszekedés és ordibálás a kollégium épülete mögött, féltékenykedés, egy szörnyű hétvége, felszakított sebek. Boldog pillanatok, heves éjszakák és fájdalmas emlékek; az abortusz. Csak szemét maradt utánunk.
Elválás és egymásra találás. Lassan mindketten rájöttünk, teljesen felemésztjük egymást.
Fáradtan tápászkodtam fel a földről, még mindig remegtem. Küszködtem a cigarettás dobozzal, nikotinra volt szükségem. Bebújtam a zöld pléd alá, arcomon elfolyt fekete szemfestékkel meredtem ismét a szállingózó hópelyhekre. Újra életre kelt szemeim előtt egy emlékkép.
Karjai átöleltek, ajkaival csókot lehet arcomra, így ébresztett mindig, és én éreztem, minden reggel mellette akarok felkelni. Felé fordulva mosolyát pillantottam meg először. Szemeiben boldogság csillogott, majd közel húzott magához, és ajkaink találkoztak egy édes reggeli csókban. Kimásztam mellőle, becsuktam a nyitva hagyott ablakot, amit hajnalban tártam ki, mert fullasztó volt a megégett popcorn szaga. Mikor elhúztam a sötétítő függönyt, megláttam, hogy a város hófehérbe öltözött, az égből tenyérnyi hópihék hullanak.
– Esik a hó – mondtam mosolyogva.
Ő is kikászálódott az ágyból, hátulról átölelt, úgy figyeltük a havazást. Megcsókolta a nyakam, és csak ennyit mondott:
– Tökéletes kezdete a télnek.
Csendben bámultunk ki az ablakon, miközben elszívtuk a megszokott reggeli cigarettánkat. Semmi sem volt undorító rózsaszín ködben úszó, meseszerű és negédes; csupán életszagú, túlságosan is.
Dühödten dobtam a papírral teletömött szemetesbe félig elszívott cigarettámat. Meggyulladt, lassan pislákolva égtek a befejezetlen és halálra ítélt történeteim. Nem foglalkoztam a felfelé gomolygó füsttel, csak magamhoz öleltem a hatalmas, fehér plüssmacim, fejemet a bundájába temettem; el akartam zárni a csapot.
Nem sikerült, eszembe jutott az a szörnyű hétvége.
Egy kényelmetlen buszon utaztam át a fél éjszakát, hogy eljussak hozzá. Akkor már két hete nem láttam – önkényesen meghosszabbította a tavaszi vakációját. Újra veszekedés, a semmiért, vagy csak figyelmetlen volt, mint mindig. Szakított velem az első este; másnap játszanom kellett a szerepet, még összetartozunk. Kimentünk az erdőbe, sétálni. A természet, a magas fák, a hegy megnyugtatott. Minden hamis percet próbáltam kiélvezni, amit még vele tölthetek.
Az ösvény mellett volt egy szikla, ki akart rá mászni. Elgondolkoztam, ő arra következtetett, nem merek utána menni. A kezét nyújtotta felém, meglepődtem, majd rövid hezitálás után elfogadtam a segítségét. Ott álltunk a peremén, még mindig kézen fogva; elmosolyodtam, ahogyan körbetekintettem a gyönyörű tájon. Egyetlen lépés, csak annyi választott el a végtől. Nem lenne több szenvedés, sem fájdalom, nem lennék én sem.
Mellette biztonságban voltam. Ettől megrémültem, túlságosan szeretem. Azonnal elengedtem, és lemásztam az ösvényre.
A fürdőben lemostam az arcomról emlékeink kálváriáját. Újabb cigarettát gyújtottam, kezeimet az írógép billentyűi fölé helyeztem, majd belekezdtem az egyetlen igaz történet megírásába, miközben az ő pólóját viseltem, és álmaink otthonában éltem, egyedül.
A névtelen telefon fellobbantotta a lángot; életem végéig táplálkozhatok a csontig hatoló fájdalomból.
„Tegnap megnősült.”
 

Impresszum   -   Szerzői jogok