Reggel

 
Az öreg óra hangosan ketyegett az előszoba falán, miközben a résnyire kinyílt ablakon a távolból a harang kondulása szűrődött be a kis konyhába. Nóra ült az asztalnál, jobb kezében füstölgő cigaretta. Figyelmesen hallgatott, és magában számolt.
„…4 …5 …6” és a hangok megszűntek. A nő elmosolyodott, a cigarettát a hamuzó szélére tette és nyújtózkodott egyet. Vékony hálóingén át kilátszottak a bordái, és kirajzolódott kis mellének vonala is, a hidegtől kidudorodó mellbimbóval. Az asztal felé görbült fél kezére támaszkodott. Vasárnap volt, most pihenhetett egy keveset. Tekintete végigfutott a kis konyhán, melyben alig fért volna el egyszerre öt ember.
A hajdanán fehér ablakkeretről már kezdett imitt-amott lepattogzani a festék. Helyenként meg volt repedve az ablaküveg. Nem ártott volna kicserélni, nehogy a gyerekek becsapják és rájuk törjön.
Az ablak jobb oldalán az éléskamra volt elkülönítve két fallal a konyhától, mint valami nagyobb betontégla, mely nem volt szélesebb egy kéznyinél, és hosszabb egy ölnyinél. Ajtaja egy ütött-kopott régi szobaajtó volt, amelyet talán akkor festettek utoljára, amikor az ablakkeretet is, ugyanazzal a festékkel. Az éléskamrával, vagy ahogy az odavalósiak szokták nevezni, a „spájsz”-szal szemben, a fal mentén, egy konyhabútor foglalt helyet. Amolyan tucat darab, amely minden gyárbeli konyhájában jelen van, mely nem túl drága, de hamar tönkremegy, a megmunkált fának csak a maradékaiból készül. Semmi dísszel, csak fényes fehérre festve, a sarkakon vörösre. A tűzhelyen egy edényben a friss tej várt felfőzésre. Előző este hozta át Kelemenné, a szomszédasszony. Kedves kis teremtés, talán egy kicsit túl beszédes, de szeretnivaló.
Nóra keserűen gondolt a habfehér, laktató folyadékra. Talán adhatta volna a gyerekeknek reggelire, egy kis ízes kenyérrel, de tegnap is azt ettek, tegnapelőtt is. És még nem is kente meg rendesen a szeleteket, spórolnia kellett a gyümölcszaccal.
A mosogatóban egy csupor állt mosatlanul. A kisebbik éjfél körül költötte, hogy éhes, ezért vágott neki egy sarkot, és egy csupor tejet nyomott a kezébe. Félálomban még arra sem gondolt, hogy legalább vajjal kenje meg a kenyeret, vagy kakaót keverjen a tejbe. A gyerek is csak félálomban majszolta a kenyeret és szürcsölte a tejet.
A mosogatóval szemben, a spájsznak nekitámasztva állt az asztal, épp úgy, hogy a másik felén az asztal és a fal között egy szék elfért, az anya helye. Az asztal alá még két szék volt becsúsztatva, támla nélküli, hosszú lábú székek, nem voltak egyformák. Az egyiken látszott, az egyik lába el volt törve, és egy szögletes lábbal javították meg, mely elütött a kerekített és alján gyűrűzött másik három lábtól. A másik szék újabbnak tűnt, annak mindegyik lába mélyen meg volt karcolva. Az a szék, amelyen a nő ült, volt a legszánalmasabb, talán két darabja sem volt, ami ugyanazon helyről származott volna, nem volt szemrevaló tákolmány, de legalább megállt a saját lábán. Mind a három szék egy-egy párnával volt behúzva, amolyan rögtönzöttel, amit a gyári nők varrnak valami olcsó anyagból a székre, az aljára rögzítve egy vastagabb, de lehetőleg olcsó szivacsot. Az egyik szék sarkán az anyag már foszladozott. Sokszor észrevette, és mondta magának, hogy meg kell igazítani, de mindig elfelejtette, pedig már Bányainé is rosszallóan nézte.
Igazi pletykafészek volt ez a Bányainé. Semmi nem kerülte el a figyelmét, de hát jóban kellett lenni vele is, elvégre szomszéd volt; már kit érdekelt, hogy mindent kihord a házból. Tőle aztán mondhatott, amit akart, mit bánta ő. Nem mondott soha semmit neki, amit nem akart, hogy valaki megtudjon. Ha pletykálni akad kedve, úgyis minden hülyeséget össze tud hordani, amit ki tudja, mikor álmodott össze. Mindenki tudta, fele sem igaz annak, amit mond, de attól mindenki figyelemmel hallgatta, hogy legalább legyen valami, amiről lehet beszélgetni, még ha az szemenszedett hazugság is. Utoljára azt állította, hogy egyik éjjel egy fiatal férfit látott bemenni az ő lakásába. Kacagnia kellett, amikor meghallotta, miről susmutyol a fél tömbház. Nála? Férfi? Sokszor önmagára sem volt energiája, nemhogy egy férfira.
A nő felállt, a tűzhely feletti szekrényhez ment. Kinyitotta, de hiába keresett benne, nem volt kávé sehol. Nem volt jó íze, de attól még jólesett volna egy csészényi, mielőtt a gyerekek felébrednek. A tömbházak között felbukkanó nap megvilágította teljes alakját. Az utóbbi hónapokban lefogyott, szép arca beesett és halvány lett, a szemei alatt pedig fekete karikák éktelenkedtek. Mintha dús, barna haját is megtépázta volna valaki.
Csalódottan ült vissza helyére, új cigire gyújtott. Az előző már tövig égett, még az utolsó füstöt sem tudta kiszívni belőle. Lábait felhúzta a szék sarkára, térdeire könyökölt, úgy szívta a cigarettát. Nézte, ahogy a parázsló végén kékesszürke füstcsík száll fel. Nem volt jó a cigi, mégis szívta, rászokott. Köhögött egyet az orrába szálló füsttől, fojtottan, nehogy a gyerekeket felébressze. A konyhaajtó felé hátranézve az órára pillantott. Fél hét volt. A gyerekek még aludhattak és még aludtak is. A kinyitott szobaajtón keresztül kihallatszott levegővételük. A nagyobbik néha felerősödő horkolása is tisztán kivehető volt. Egymás mellett aludtak. A nagyobbik hanyatt feküdt, szétvetve lábait és kezeit az ágyban. Még a nyála is kifolyt a párnára, olyan mélyen aludt; a kicsi meg úgy összegombolyodott, hogy csak a gerincének a görbülete kandikált ki a paplanból. Így aludtak, amikor az anyjuk megnézte őket.
Egyszer csak álmos, gyenge hang törte meg a csendet. A kisebbik lány ébredt meg, és kábán költötte nővérét.
– Te-ri… – mondta a félálomban levő egyhangú és akadozó hangjával, két öklével dörzsölgetve csipás szemeit. –Te-ri… ébredj… kell menni iskolába.
A nagyobbik keze kibújt a paplan alól, és a levegőben lendült egyet. Talán testvérét akarta leütni, de nem volt ereje hozzá. Összehúzódott és durcásan a fal felé fordult, közben bágyadt, mégis kissé neheztelő hangon szólt rá húgára:
– Fejezd be, hülye, és feküdj vissza, ma nincs iskola – mondta akadozva, és rögtön visszaaludt, de a kisebbik nem bújt vissza a paplan alá, hanem fátyolos szemekkel végigmérte az ágyról a szobát. Nem volt semmi különleges. A nagy szekrény a helyén volt, mellette a könyvespolcokon is ugyanazok a könyvek. A harmadik könyvespolc sarkára Tolsztoj Anna Kareninájának egy olcsó kiadása volt feltéve, amolyan négykötetes darab, kötetenként pár lejért. Egy kis papírfecni jelezte, hogy merre tart az olvasó. Teri olvasta, ő olvasott, akár az anyjuk. Szerette a könyveket, s ahogy azt az öregek mondogatták, volt is feje hozzá.
Nem foglalkozott sokat a könyvek szemlélésével, hanem kicsúszott a paplan alól és mezítláb masírozott ki az előszobába, majd a fürdőbe. Még akkor sem ébredt fel teljesen, amikor kijött onnan.
A nő nem mozdult, gondolta, Babi visszamegy az ágyba, de a kislány nem akart visszafeküdni, a fürdőből a konyhaajtóban termett.
– Jó reggelt – üdvözölte még mindig álmosan.
– Felébredtél, kicsim? – hajolt hozzá az anyja. – Miért nem fekszel vissza, még korán van.
– Jó – bólintott helyeslően, és már szedte is a lábait a szoba felé, a szemeit még mindig ökleivel törölgetve.
– Bassza meg a csincs az ötöt – hallatszott a hangos káromkodás a gyerekek szobájából. Úgy tűnt, Teri is felébredt.
Nóra ijedten szalad a szobába, cigarettáját sem oltotta el, csak úgy odadobta a hamutartóba. Le is gurult onnan, a parazsa egy kis lyukat égetett a sárga viaszosvászonban.
– Mi a baj? – kérdezte ijedten berontva.
Babi még mindig álmosan tétlenkedett az ágy sarkánál. Teri az ágy mellett állt. Fehér hálóingje a combjai belső vonalánál véres volt, a lábszárán is lefutott egy élénkvörös csík. A paplanon és a lepedőn is nagy folt piroslott. Teri meg remegve az idegességtől, fennhangon káromkodott. Minden szennyet összehordott, amit valaha is hallhatott.
Az anya egy pillanatig nem is tudta, melyik lányára figyeljen, de felülkerekedett tanácstalanságán. Megfogva Babi gyengécske vállait, az ajtó felé fordította, és anyai szeretettel utasította, hogy menjen a másik szobába és aludjon tovább. A kislány nem ellenkezett, szedte a lábait a jó meleg ágy felé.
Amint Babi meztelen lábacskája eltűnt a kanyarulatban, a nagyobbik lány felé fordult.
– Fejezd be a szitkozódást! – szólt rá erélyesen, majd lágyabban folytatta. – Gyorsan lecseréljük és nem lesz semmi baj. ű
Már kapkodta is le a piszkos lepedőt. Szerencsére alatta volt egy régi, rossz pléd is, amit azért tett, mert egyre hidegebbre fordult az idő. Csak az lett véres, az ágyra nem ütött át. A paplanhuzat is véres lett, de a paplan, valami csoda folytán, megúszta. A szennyes ágyneműt a padlóra dobta egy kupacba, és a szekrényhez lépett, hogy vegyen ki újat.
– Nem mész mosdani? – kérdezte a szekrény ajtaja mögül, lányára nézve. Teri összeszorított ajkakkal, sírásra hunyorított szemekkel állt. Anyja szavára nekilódult és a fürdőbe szaladt.
Amíg Nóra elrendezte az ágyneműt, Teri megjelent meztelenül, kezében egy maroknyi vattával. Nem szégyellte magát anyjától. Öles léptekkel a szekrényhez ment, egy bugyit vett ki az egyik fiókból, és úgy helyezte be a vattát, hogy az fedje a szükséges részt. Aztán magára kapkodta a háziruháját, amelyet előző este egy párnázott, támlás székre vetett. Elhasznált darab volt. A szegélyei pár helyen kibomlottak, egy kétnapos paradicsomfolt is díszelgett a szoknyarész közepén. Véletlenül az ölébe ejtett egy darabot, amikor ette, és nem volt más ruha, amivel kicserélhette volna, nem is volt minek. Tizenöt éves volt, korához képest alacsony, kissé pufók. Haja rövidre nyírva övezte arany pártaként a fejét. Semmiben sem hasonlított anyjára. Még pisze orra is az apjáéra emlékeztetett, az orrán vöröslő pár szeplő is.
Mire befejezte az öltözködést, anyja már nem volt a szobában. A nő visszatért a konyhába, és szomorú arccal vette fel a cigit a kilyukadt viaszosvászonról. Nem volt sem ideges, sem elégedetlen. Nem tudott már olyan apró dolgokon bosszankodni, mint hogy a lánya összevérezte az ágyneműt, vagy hogy a cigarettája kiégette a kedvenc viaszosvásznát.
Teri is kiment a konyhába, egy széket kihúzott az asztal alól, a különclábút, s leült.
– Van kávé? – kérdezte érzéktelenül kézfejére támaszkodva, és egy cigit vett ki a pakkból.
– Nincs – mondta ugyanolyan egyhangúan Nóra. Hirtelen kikapta lánya kezéből a cigarettát. – És ne szivarozz, még gyerek vagy – korholta, de a lány felnevetett.
– Napi egy szálba nem hal bele az ember, és csak veled szoktam füstölni – ezzel visszavette anyja kezéből a cigarettát, és a szájába tette. A skatulyából gyufát vett ki, de nem akart meggyulladni. Csak negyedik próbálkozásra lobbant lángra. Akkor meggyújtotta vele a cigit, mélyet szívott rajta, hogy jobban felkapja a parazsat, majd egyet legyintve a gyufaszállal a levegőben eloltotta és hanyagul a hamutartóba vetette. A hamuba hullott, elszenesedett gyufaszál röpke ideig még eregette szürke füstjét.
Teri élvezettel szívta a szivarját. Minden alkalommal, amikor kifújta a füstöt, próbált gyűrűket formálni úgy, hogy ajkait kerekre csücsörítette. Egyszer sikerült is. Akkor gyermeki örömmel nézte, hogyan lebeg előtte egy majdnem tökéletes kör.
– Ezt meg hol tanultad? – kérdezte az anyja érdeklődve.
– Az iskolában. Ilus olyan jól csinálja. Neki mindig kijön a kör. Megkértem, hogy tanítson meg, de az a balfék még csak el sem tudta magyarázni, hogy kell csinálni – mondta a lány.
Nóra elnézte lányát. Nem csak az arca az apjáé, de a természete is. Ugyanaz a mocskos száj, ugyanazzal a kedves természettel párosulva. Jó gyerek volt Teri, csak egy kicsit szabados a nyelve. Ami a szívén, az a száján is, mondanák az emberek. A cifra beszédet is olyan gyorsan eltanulta, mint valami utcai siheder. Fiúnak illett volna inkább ez a lány.
– Mi történt az iskolában? – kérdezte rutinszerűen, de nem is figyelt oda, hogy mit mond a lánya. Felhagyott, hogy azzal tömje a fejét, a lányának ez meg az az osztálytársa mit csinált vagy mit mondott, de szerette hallgatni Teri hangját. Lágy volt és kellemes.
– Ma ki szeretnél menni a temetőbe? – kérdezte most már Teri, amikor látta, hogy anyja nem figyel rá.
– Nem. Ma nem – rázta fejét a nő.
Egy ideig mind a ketten hallgattak. Teri azon gondolkodott, hogy az anyja mennyire sérülhetett meg, miután elvesztette férjét. Nóra meg azon, hogy szegény gyermekének mennyire fájhat, hogy nincs többé a rajongásig szeretett apja. Már nem sajnálták önmagukat. Tudták, hogy mindkettejükön egyformán mély sebet hagyott az eset. Hogy meddig ültek így elgondolkodva, senki sem tudná megmondani. Pár percet, talán egy fél órát is, de amikor Babi megjelent a konyhaajtóban, hogy ő éhes, mind a ketten elfeledkeztek saját bajaikról. Valójában ezt a gyereket sajnálták leginkább mind a ketten, mert ő még nem érhette meg, hogy tudja szeretni azt a remek férfit, aki az apja volt. Még hároméves sem volt, amikor meghalt, most is csak hét, elsős. Nem képes még felfogni, hogy mennyit veszített.
Az anya gyorsan megkent két kenyeret vajjal. Az éléskamrában is kutakodott, hátha talál egy kis ízt a gyerekeknek, hogy legalább egy vékony réteget kenjen a vaj fölé, de nem volt semmi. Szíve nem volt úgy odaadni nekik, üresen, hát elővette a cukros borkánt. Alig volt négykanálnyi az aljában. Már hónap vége volt. Ilyenkor alig maradt cukor. Kellett a kávéba, teába, néhanapján a tésztába, amikor sütött. Nem sütött gyakran, de amikor a gyerekek édességet akartak enni, összedobott egy kis málét. Egyszerű, olcsó tészta volt, de a gyerekek szerették.
Az egész cukrot rászórta a két szelet kenyérre, és külön tányérba helyezve őket a gyerekek elé tette. Mind a ketten jóízűen majszolták.
Az anya csak egy sarkot szelt magának. Azt csipegette lassan és megfontoltan, közben azon gondolkodott, mi legyen majd vacsorára.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok