Tavaszfosztás

 
Valahol, a mindenreggelek közt bujkál. A kanáltalan bögrében, a morzsa nélküli kenyérben, a sziromtalan virágzásban. Zöld színű sohasem. Együtt ültettük a tenyeren. Talán tavasszal kihajt. Majd rügyet bont és levelezik. Elüldögélünk egyik ágán és gyümölccsé érünk. Vackorrá. És ősszel beleszakadunk a világba.
Emlékszem, jónak kellett lenni. Szeg sokszor mondta, mikor hátrafésülte haját, hogy ő sosem hazudott. Ő elmondott mindent. Nekem is, az öreg Dé-nek is, aki majdnemapja volt, és akitől a fésűt kapta. Mert Dé-t és engem is szeret. És a szeretetről nem szabad hallgatni.
Megragadtam. A félszeg lüktetést. Lapot szakítottam. Leírtam a nevem. Kereken és dőlten. Ömlő tintásan és maszatoltan. Mert névből is csak egy van. Mint Istenből, akit sosem láttam. Az ő nevét is biztosan leírják. Én pedig majd összefestem és elmosom. És betűröm a szélét. Összegyűröm és két kézzel szaggatom. Szaggatom. Megszaggatom. Megszaggatom magamat.
Felöltözni. Elnyelődni a ruhákban.
Én. Kén. Ekén. Zekén. Folt.
Amikor elfogytunk. Kis rezzenésekké. Rezgő nyárfalevelekké. És ránk hulltak.
Abban, amit nem tehetek. Abban, ami nem lehetek.
Maradt még két kívánságom. Amit most elkívánni szeretnék. Tavaszt hozz. Kikeletest. Toporzékoljon és szaladjon. Szakadjon. Hogy aztán nyár lehessen és ősz és tél. És én nyitni tudjak és megőszülni. Rád nyitni az ablakot. Hogy rezdülj és egészen megremegj. A másik kívánságot neked adom. Hogy kívánhass. Talán egy másik Tavaszt.
A fakockák tornyán ültem. Szeg belém csimpaszkodott. Menjünk haza. Itt magas van és szédültség. Menjünk haza. De szép, Szeg. Szép itt fenn. Ez a hatalmasság, látod, itt a nézniség. Ott a látniság. Mutogattam körbe-körbe. A körült, a lentet, a kintet. Szeg csüngött, billegett. Ugorjunk, mondtam. És akkor nőni kezdett az alacsonyság. Egészen a földig ért.
Homlokon csókolt. Ez volt belőle az anya. Ez volt belőle a vigyázás. És utána halkan eltelt. Hasadozott még egy kicsit. Mint a konyhában a kék fal. Azután csak a függönyben lengett még az illata. Végigiramlott az ablakkereten. A repedező festék alatt. De a muskátli szakadékká nyílt és elnyelte a ház előtt.
Ahogy. Megíratott.
Vadak morognak. Leették már a kerítésre felaggatott húst. Most értem törnek. Át a félelmen.
Csüggedt vagy. Látom abban, ahogy a vizespohár felé nyúlsz. Az étel az üresség és a tányér kereken gördül az asztalperemen. Csüggedt vagy, csak öntöd, öntöd a vizet. Elárasztod a konyhát. Ablakot nyitok neked. Ömölj az utcára, egészen a városperemig. Egészen messzire, amíg elnyelődsz és beisz a föld.
Nekem.
Tizenöt volt és 1984. De lehet, csak annyi szeretett volna lenni. Nem lehetett neki újraszületni és visszafele nőni. Elfogadni és lemondani mindenről, ami vitte, emelte volna felfelé. Szeg a szegfűk között kuporgott. Az otthonban. Levélfalak között. Már csak csendesen csikordult. Vágott a virág.
Esőmosott tavaszi ég. Hideg pillék lélegeztek. Lépegető csended hallgasd közelebb. Pont. Tovább támasztasz magadban. Vonallá. Kevéssé. Mint a járda-föld és a gyökértelen mandulafa. Ott, az árnyékban, amikor már nem vagyok való. A semmire.
Nem tudom, mikor szorultam a tűhegyre. Mióta imbolygom fölötte. De bizonyosan lezuhanok egyszer. Addig billegek és lépdelek. Ágaskodnom kell és hinni, hogy majd akarom az esést. Az Enyém. A maradni és az esni.
Ég. Lég. Elég.
Amikor beléptem, kezedben tartottad a kabátod. Azt hiszem, épp menni készültél. Leemelted az esernyőt is. Havasan fog esni és nehéz lesz a lég. Borulni fog minden odalent. Emberfelhőkből özönvíz zúdul föl. Hozzád, a mennyekig. Nem akartál velem ázni. Egyedül maradtál. Annyira egyedül, hogy magad mellé hívtad tenfiad. Homlokára tetted kezed, mintha áldanád. Aztán az ajtóhoz léptél és elmentél. És magaddal vitted a sötétséget és a világosságot, a vizeket és a mennyezetet. Földet. Tengert. A gyümölcsfákból a maghozást. Az ég fényeit. A jeleket. Az élőkből a termékenységet. De akkor már ömlött a földből az emberrengeteg. És Te elhagytad az üres világot.
Szeg sosem beszélt Dé-ről igazán. Csak azt tudtam, hogy egy Erdőember. Még soha nem láttam olyat. Szeg mesélte, hogy a szakálla csupa gally, a lábai gyökerek. Majdnem olyan, mint egy fa, csak sokkal erősebb. És odvas, mert valaki ellopta belőle a lelket. Azért ő nagyon szereti. És amikor délután hazamentem, az utcánkban az összes fát megöleltem, hogy engedik Szegnek a szeretést.
Billegés. A cipő hajlik a föld felett. És hajlik az utca, a villamos, a kiszsinór a kiskocsi végén a kisfiú kezében. Hajlanak az egek és végiggörögnek a kavicsok a járdán. Meghajlik a test a cipő fölött. És beletornyosul a hajlásba. Minden hajlik, hajladozik. Billegéssé. A föld felett.
Későn lettem. Mint a fa. Csak egyszer virágzom évente. Télen, az odútlan hóesésben.
Valaki szárnyat bont. Valaki az arctalanságból. Padláshomályból. Hideg. Mozdulatlan, szilárd levegővétellel. Észrevétlen. Mint a lopakodás. Elmondanám neked. Csak hogy ne legyen többé fülbesúgottság.
De.
Tartogatom, fojtogatom, hogy magam legyek megint. Káin nélkül vagy Ábel nélkül. Olyan kifordítottan és kívül. Alak és anyagiság nélkül. A fülem mögötti virágban, amit még te szakítottál és hervadásba fordult. Sziromtalanságom utolsó virágzása.
Nap nap után, hold hold után.
Szeget felszegezték.
Képtelen és résztelen és részvétlen.
Tegnap falak közt ébredtem. Tizenegy év ismerős falai közt. Körülálltak. Sosem voltak még ilyen hidegek. És együtt hallgattunk, mert nem értettünk egymást. Amikor elfogyni látszodtam. Amikor végül elaludtam a féltések között.
Szeg a felhőkről mesélt. Vashangon. Ércesen. Karcolta homlokom. Feje léggé csavarodott. Látod a foszlást, a felhőrongyokat. A torzulást, a szilánkos oltalmat. Szeg mintha beborult volna, vihar vonult arcán, vonaglott a hűvösben. Felhőfejű, mondtam. És ott hagytam, égbefúródni. A föld pedig lassan megmoccant.
A szilvás gombócos délutánok vagy a folyó menti vörös esték.
Szeg fél. Félszegen. Fél szegen.
Nem vele. Nem az együttben.
Összekucorodott bennem a lélek. Vacogtatja a testetlenség. A csontszületés. Arcát mossa. Kicsi keze, gyerekfeje. Hideg a víz, a törülköző fagyott. És dermedt a tűz. Majd elviszlek. Megitatlak és megetetlek. Ágyba fektetem pihegésed. Aztán eltüntetlek. Irgalmatlanul. Mert már rég nem furakodsz az oldalamba. Nem kísértesz. (Bár haszontalan.) Csorbult vagy és idegen. És azt hiszem, gyűlöllek is, pedig nem is tudom, hogyan kell. De azért megteszem. És hazudni is fogok. Csak magamnak. Mert magamnak még hazudhatok. Hinni fogok. Megígérem. Nem kérdezek és mindent elhiszek. Azt is, hogy voltál, és hogy egyszer nagyon meggyűlöltelek.
Félkör.
Dézsmátlan ez a virágzás. Hétszer. Ennyiszer ébredtünk a szögletekben. Udvarokban. A zártság négyszöge között.
Szeget falba verték. Ráakaszkodtak.
Fanyulak. Ahogy a konyhaasztalon a villák egymásra estek, füleiket hegyezték.
Nincs. Kiforgatta zsebeit. Nincs. Kiforgatta ingét. Nincs. Kiforgatta a gombokat. Nincs. Kiforgatta magát. És nem kereste többé.
Nem anyától lettem, rózsafán teremtem. A tövisölelésben, pünkösdi temetésben. Az el nem jövetelben. Kértem kinyílást, bomlást. Útravalónak. Árvaság nélküli nevelkedést. Földet és fájdalmat kívántam. Hogy ringhassak, lenghessek a szélben. Fehéren.
Fehér. Fehérben. Fehérnek. Fehéret. Fehérből. Feketévé.
Szeggel sokat hallgattunk. Mi nagyon tudtunk hallgatni. Egyszer az esőt is lehallgattuk a Fentből. Akkor, azt hiszem, láttam Szeget nevetni. De csak úgy, mint egy repedést az ajtón. Én pedig végigkopogtattam, de nem válaszolt senki.
Még négy. Megszámlálatlanul. És mellette a vizeskanna. Kiivatlanul.
Felelgető. Kéz. Láb. Lépés. Megállás. Vágás. Összefonás. Meggyújtás. Elfújás. Kigombolás. Összehúzódás. Közelség. Elfutás. Zöld. Zöldtelen. Hang. Csend. Tavasz. A Miénk.
Vág a perem. A reggel pereme. Berzenkedés. A dunyhába beköltözött a szűnninemakaróság. Ugyanaz a takaró. A szemnyílás és a betóduló függönyfény. A párna alvómelege. Rajta nyugodt gyermeklégzés. Pillevágyság. Szusztalanság. Csak a gömbölyödés, ahogy szirmot hullat az ablak mögött a Tavasz. És telet sodor. Felhőből havat gombolyít és szitál. Hangtalan. Itt csak reggel van és üszkösödő vérmagány.
De aludj tovább. Kint tavaszodik.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok