Viaszkatona

 
Odaégett tojás szaga száll a levegőben. Egy férfi áll az ajtóban, akitől anyám hatalmas köteg újságot vesz el. A reggeli postát.
– Viszlát! – dörmögi a postásember.
– Köszönöm! – kiáltja utána anyám, ahogy zavartan lépked fölfele a tornác lépcsőfokain. Egy pillanatig tekintetével kíséri a zömök férfit, majd becsukja maga mögött az ajtót.
Remeg a keze, mint minden reggel. Leteszi a köteget a megterített asztal szélére, és kezébe veszi az első újságot. Idegesen lapoz bele, már ösztönösen érzi, hány lapot kell fordítania. Pár másodperc múlva a tűzhely elé dobja.
– Semmi – mondja. Az odaégett tojás szaga már-már elviselhetetlen. – Semmi.
Úgy szállnak az újságok, mint madarak az égen, s úgy csapódnak a földbe, mint odaát a bombák a háborúban.
Nagyanyámmal idegesen figyeljük a jelenetet, én az asztalnál ülve, ő a tűzhely és az újsághalom mellett állva. Öcsém kacagását hallom valamelyik sarokból, legszívesebben mennék én is vele macskát kergetni, de túlságosan megszoktam, hogy ilyenkor feszülten figyeljek.
Egyszer csak anyám elsápad, s hirtelen félelem tör rám. Olyan sok reggel zajlott már le ez a jelenet, de minduntalan a kupacban kötött ki az összes újság. Most viszont anyám falfehéren szorongatja az egyik példányt, és úgy bámul rá, mintha szellemet látna. Nem tudom, ez mit jelent, és ha megkérdezném, úgyis letorkolna nagyanyám, mondván: „Ó, Jancsi, túl kicsi vagy még ehhez, eridj játszodni.”
Nem tudom tovább anyámat nézni, hát elkezdem a villámat görgetni az asztalon. Nagyanyám egy lépést tesz anyám felé, majd ijedt sikoly tölti be a szobát.
– Él! Él! Hallja, anyjuk? Él! – kiáltja, és őrült módjára rázza az újságot, majd nagyanyámra néz, és hirtelen összeesik.
– Vizet! – kiált felém kétségbeesetten nagyanyám.
A széket feldöntve futok a vederhez. Felemelném, de nem megy.
– A poharat! Ott van! Gyorsabban, te!
Elkapom az asztalról a poharat, megmerítem a vízben, s már szaladok is, felét a földre locsogtatva. Megszólalni sem merek. Valahol felnyávog a macska, az ő keserves hangját öcsém csengő kacagása követi.
– Menj hozzá – parancsolja szigorú, de aggódó hangon nagyanyám, s már megyek is a hang után.
Csak ekkor veszem észre, hogy könnyes az arcom. Gyorsan letörlöm, és benyitok a szomszédos szobába. Mielőtt becsuknám az ajtót, még hallom.
– Fogoly? De hát hol?
– Tomszkban.
– Hol?!
– Szibériában!
– Szentséges Isten!
– Él, anyjuk, él!
Kattan az ajtó. Él. Öcsém a földön ül, és a macskával játszik. Nem hiszem, hogy szüksége van rám. Elindulok hát nagyapám szobája felé. Nem akarom, hogy most bárki is a közelemben legyen. Óvatosan osonok a helyiség fele. Nem szabad itt az ő tudta nélkül ki- és bejárkálni. Bemegyek, óvatosan magamra csukom az ajtót. Él.
Körbenézek. Él. Odasétálok a viaszkatonáimhoz, amiket nagyapa csinált nekem, miután apám bevonult. Mind a húsz ott áll rendíthetetlenül. Illetve nem. Egyet, a legszebbet, eltettem.
Kihúzom a fiókot, s egy zsebkendőbe csomagolt kis tárgyat veszek ki onnan. Óvatosan kicsomagolom, s a legszebb viaszkatonát a tizenkilenc másik elé állítom. Ujjbegyemmel végigsimítok a sisakján, egy pillanatra mintha látnám, ahogy dacosan fölszegi az állát.
Él. S valahogy mintha én is elkezdenék újra élni.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok