Az Ébredés Tavasza

 
           „Come, lead me to these promis˝d joys,
           That dwelt so lately on thy tongue;
           Direct me by thy well known voice,
          And calm my transports with thy song!”
         Thomas Godfrey: The Invitation
 
1.
 
Tavasz első napján melegedett az idő, kifejezetten szépen sütött a nap hosszú hetek után először. Kék volt az ég, csicseregtek a madarak. De szoba-konyhás lakásában Jét mindez nem vigasztalta a legkevésbé sem, egyik cigi után gyújtott a másikra, közben csak döglött az ágyban és bámulta a húszincses képernyőt, ami az ágytól néhány centire helyezett, modernnek ható, olcsó, használati utasítás alapján összerakott asztalán állt.
Már aznapi ötödik cigijénél tartott, amikor végre eldöntötte, ideje felöltözni, vagy legalább odatenni a kávét, akkor lesz majd kifogása a hatodik cigi elszívására is. Ahogy feltápászkodott az ágyból, észrevette, hogy az ágya mellett, kissé nehezen észrevehető helyen egy zöld póló fekszik. Az Emé. Úgy látszik, reggel, amikor olyan hevesen, kapkodva összehajigálta a három rend, néhány nap alatt felhalmozott váltóruháját a hátizsákjába (hogy nem vette észre már a vacsoránál a lány üres táskáját?), kimaradt az a póló, amiben tegnap Jé lakásába jött.
Amikor este kinyitotta az ajtót, már látta, itt baj lehet, Em arcán az a szörnyű félmosoly játszott, amivel mindig azt az érzést keltette Jében, hogy most még nincs gond, de lesz, most még nem fog bocsánatot kérni tőle, mert nincs oka rá, de lesz.
Lett.
Reggel Em bocsánatot kért tőle, miközben a ruháit pakolta el, hogy felébresztette, nem ez volt a szándéka, arra gondolt, majd indulás előtt felkölti Jét, és akkor majd gyorsan összefoglalja, hogy miért is hagyja el. Végül pakolás közben fejtette ki röpke negyedóra alatt, miközben Jé még mindig (egyre inkább) képtelen volt az ágyból kikelni, hogy mennyire sajnálja, igazából jót akart ő, csak hát nem látja, hogy ő valaha is szerelmes tudna lenni Jébe, de azért persze lehetnek még barátok, és talán ezért hozta őket össze a sors, hiszen milyen jól kijöttek mindig is. Barátként.
Jé nem mondott semmit ezalatt, és képtelen volt kikelni az ágyból, hogy egy búcsúölelést adjon Emnek, a hátát a falnak vetve bámulta a táskával a kezében a lányt, majd a hűlt helyét. Annak örült, hogy a hamuzót és a cigizés többi kellékét az ágya mellett hagyta előző este, így meg sem kellett mozduljon, hogy a belélegzett füsttel tompítsa az Em után maradt ürességet a gyomrában, és a cigi sercegésével az ajtó csapódása után maradt, azóta folyamatosan mélyülő csendet a lakásban.
Hirtelen nem tudta, mi legyen a zöld pólóval. Egy ideig csak fogta a kezében tanácstalanul, aztán orrához emelte, és beleszagolt. Nem kellett volna. A lány hátramaradt illata csak arra volt jó, hogy még egy cigi rágyújtására késztesse. Jó mélyen szívta, közben még orrán is igyekezett a mennyezet felé kígyózó füstcsíkot beszívni, érzéketlenné igyekezett tenni orrát is. Arra viszont jó volt a cigi, hogy megnyugodjon kissé, és a korábban szétvágásra, égetésre, zászlórúdra szánt trikó sorsáról racionálisabban döntsön.
Böngészőjében reflexszerűen nyitotta meg a két legtöbbet használt oldalát, a Facebookját és az emailjét, és csak azután vette észre, hogy levele érkezett, miután indokolatlanul hosszan fogalmazott meg egy néhány szavas üzenetet Emnek, amelyben a tőle telhető legnagyobb nyugalommal tudatta, hogy „kimaradt egy pólód”. Egy ideig még gondolkozott rajta, odaírja-e, hogy elviszi neki, vagy inkább azt mondja, jöjjön érte, aztán úgy döntvén, hogy a lányra bízza a kezdeményezést, inkább a levelesládáját nyitotta meg.
– Na – mormogta magában meglepetten, amikor átfutotta a levelet, amelyben a futárcég közölte vele, egy héttel hamarabb megérkezik a New York-i antikváriumtól rendelt, 18. századi, eredeti Thomas Godfrey-kötet, és legyen kézügyben a telefonja, mert tizenegy után bármikor hívhatják. Tudta, hogy kicsit sznob dolog egyetemistaként, egy lefordítandó vers kedvéért megrendelni egy több száz dollár értékű könyvet, de a The Invitation hatalmas hatást tett rá, amikor először olvasta, néhány hónappal azelőtt, és ebből tervezte megírni a diplomamunkáját. Ráadásul Emmel az egyik kedvenc közös dolguk volt esténként néha berúgva szavalni egymásnak a kétszólamú verset (milyen szépen is tudta mondani Em az utolsó sorokat, Jé szinte elhitte néha, hogy komolyan gondolja a szavakat, és neki mondja őket), az első évfordulójukra pedig az eredetivel akarta meglepni Emet.
– Akkor marad az enyém – vont vállat Jé, majd rágyújtott még egy cigire.
 
 
2.
 
Ahogy megszabadította a könyvet a tömérdek mennyiségű csomagolóanyagtól (úgy tűnt, az antikváriumban tényleg komolyan vették a könyv állapotának megőrzését, saját méretének háromszorosát hámozta le Godfreyről), az volt az első gondolata, hogy ezt most lefotózza és feltölti Facebookra a képet, Em azt biztos lereagálná valahogy, talán még ma találkoznának, és meg tudják majd beszélni részletesebben a dolgokat. Aztán Jé felidézte Em szörnyű félmosolyát, egy pillanatra fülében csengett a „sosem tudnék szerelmes lenni beléd”, úgyhogy inkább letett fotózási terveiről.
Leült az ágyára, ölébe fogta a régiséget, és óvatosan elkezdte lapozni. Kicsit megsimította az első lapra nyomott 1762-es évszámot, majd végigböngészte a tartalomjegyzéket. A The Invitation a 41-ik oldalon kezdődött. Jé kissé mazochista beütésről tanúbizonyságot téve, szóról szóra kezdte el olvasni a szöveget, bár kívülről fújta amúgy az egészet, végül elkezdte felolvasni, egyre hangosabban Damon részeit, Sylvia szavai bántóan némák maradtak. Amikor az utolsó két strófához fordított, meglepődve tapasztalta, hogy nem azt olvassa, amire várt. A negyvenegyes oldal után a negyvennégyes következett.
Jé először elkezdett irgalmatlanul káromkodni, minden dühét a könyvre zúdított szitokszavakban igyekezett kiadni, aztán egy újabb cigi után, lenyugodva észrevette, hogy az ominózus oldal nem hiányzik, csak össze van ragadva két lap.
Hirtelen fogalma sem volt, hogyan szokás szakszerűen eljárni régi könyvek esetében, amikor lapszétválasztásról van szó, aztán úgy döntött, megpróbálja a favágó módszer finomabb verzióját, egy papírvágó helyett a bornyitójának életlen pengerészével puhítja meg a lapszéleket.
A lapok meglepően könnyen engedtek.
Jé, a nap során először, megfeledkezett Emről, és csak bámulta a kétrét hajtva is elképesztően vékony papírfecnit, ami A meghívás utolsó két megszólalását takarta el.
 
 
3. 
 
Kafka, ma, tudsz?
Mi, miert? Nem tom, ma tanulnom kene
Fontos, bakker. El sem hiszed, mennyire…
Na. Em?
Ja, ma reggel elhagyott, nem ez
Miiii? Elhagyott? Jol vagy?
Igenigen, mondom nem ez.
Akkor?
Nem akarom itt írni.
Miért? Elolvassak? :p
Nem tudom, mindegy, most nem magyarázom. Majd megérted. Ki tudsz jönni, vagy sem?
Jovanna, bakker. Egy ora mulva?
Én már itt vagyok.
Ok, indulok
 
 
4. 
 
Mire Zsé megérkezett a Kafkába, Jé aznapi második csomag cigijének első szálai már elszívottan hevertek a hamuzóban, a csikkek gazdája pedig egy újabb halálra ítélt szállal a szájában olyan lázasan bámulta a laptopja képernyőjét, hogy Zsé érkezésére fel sem figyelt. Zsé élvezte a helyzetet, főképp aztán Jé döbbent arcát, amikor a pincérnő kérdésére nem az ő hangja felelt.
– Megérkeztél? Mikor?
– Ja, vagy egy öt perce – vigyorgott Zsé. – Na, most már mondd el, mi van.
– Jó. Készen állsz? – kérdezte kezeit dörzsölgetve és szélesen mosolyogva Jé.
– Készen, ja, de mondd el egyúttal azt is, hogy miért vigyorogsz ilyen idiótán, amikor ma hagyott el a barátnőd.
– Á, Em. Most nem róla van szó. Mármint, hogy mégis egy kicsit. Emlékszel, mit mondtam, mit akarok neki az évfordulónkra?
– Ja, annak a Godfrey nevű fazonnak a kötetét. Ami egy vagyonba került volna. Remélem, visszamondtad a rendelést, én megmondtam rég, hogy túlságosan beleélted magad ebbe a kapcsolatba…
– Nem. Nem biztos, hogy visszamondtam volna, de amúgy sem lett volna időm. Ma megjött.
– Igen? Na, jó drága és fölösleges ajándékkal maradtál.
– Kösz. Jólesik, hogy basztatsz ezzel.
– Jaj, ne vedd már komolyan. Csak kicsit vicces, nem?
– Kurvára.
– Főleg, hogy a szakítás napján jött meg. Kicsit klisé.
– Hagyd már ezt.
– Jó, na megjött. És?
– És… volt benne egy meghívás.
– Egy meghívás?
– Ja. Pont a The Invitationnél, asszem arról meséltem neked. Talán át is küldtem.
– Jaja, emlékszem. Az, amikor ketten beszélnek, igaz?
– Damon és Sylvia.
– Amit néha recitáltatok Emmel, nem? Amire azt mondtad, úgy olvassa, hogy tuti hozzád beszél az örök szerelemről?
– Abbahagynád a basztatásomat? Naiv voltam, és kész. Nem kell az orrom alá dörgölni.
– Jól van na, abbahagyom. És milyen meghívás volt ott?
– A két lap közé be volt rejtve egy lap.
– A két lap közé? Hogy nem vette észre senki?
– Nagyon jól el volt dolgozva. És nagyon vékony a papír, össze is volt hajtva, úgyhogy akkor is nehezen vetted volna észre, ha fény felé tartod. Na, mindegy, a lényeg, hogy benne volt ez a papír – fordította oda a laptop képernyőjét Jé.
– Írás van rajta. De nem tudom elolvasni ilyen kicsiben.
– Tényleg? Meg nem mondtam volna.
– Jól van na. Miért, te tudod, hogy mit ír?
– Persze, nekem megvan az eredeti, azon ki lehet olvasni. Már le is fordítottam, gondolhatod.
– Na, mégis jó lesz valamire ez az egyetem, mi?
– Hja. Na, de nézd csak, itt a fordítás. Most nem szórakoztam, hogy korhű legyen, a lényeget írtam le.
Zsé a kezébe fogta a laptopot, és elkezdte olvasni a gépelt oldalt.
„Egy meghívás e kötet.
Meghívás az ébredésre. Hazugság minden, ami körülöttünk zajlik. Aki benne van a csatában, nem fogja észrevenni, de nem azért indult el a tavaszi hadjárat, hogy felszabaduljunk. Akik mögötte vannak, saját céljaikat akarják megvalósítani ezen keresztül, mások életén keresztül. Rendszert építenek. Megdönthetetlent, és közel állnak a teljes megvalósuláshoz.
Hogy honnan tudom ezt? Ott voltam, amikor beszélték. Véletlenül, de kihallgattam a terveket. A világ sorsát a következő 250 évre. A Kőművesek tervét. Feljegyeztem őket egy füzetbe, amit elrejtettem, de nem volt lehetőségem nyilvánosságra hozni őket. Meg amúgy is megöltek volna, ha kitudódik. Ezért elrejtettem ezeket az üzeneteket kedves költőm verseskönyveiben. A másikban elrejtett térképet nehezebb lesz megtalálni, és csak annak sikerülhet, aki ismeri a Szabad Isten démonjának szerelmes szavait és megleli a Herceget. 3 – 1,4
E lapon nem írhatok többet. Remélem, jó kezekbe kerül. De, aki a Költőt olvassa, nem lehet rossz ember.
Kérem azt, aki e lapot megleli, hogy lelje meg a térképet is. Jöjjön el számára az Ébredés Tavasza.
N. E.”
 
– Mi ez a faszság? – kérdezte Zsé, ahogy felnézett az olvasásból.
– Faszság? Ember, ne viccelj, ez a legfontosabb felfedezés lehet a világtörténelemben!
– Te meg miről beszélsz?
– Hát a szövegről. Ez a N. E. kihallgatta a Szabadkőművesek terveit.
– Ez baromság. 
– Miért lenne az? Tudom, hogy te nem hiszel ezekben az összeesküvésekben, de attól még nem tagadhatod, hogy itt van valami. 
– Dehogynem tagadhatom. Egy kicsit nyugodj le, és hallgass végig. Mi ez a köcsögösködés, hogy kapd meg a másik könyvet, s akkor mindent megtudsz? Nem gondolod, hogy ez a fickó szivat vagy kamuzik?
– Na jó, ezt így nem tudhatom biztosra. De figyelj ide. Godfreynak volt egy Nathaniel Evans nevű költő barátja. Ez lehet az N. E. monogram. A másik meg, hogy Godfrey egy ideig tagja volt Benjamin Franklin egyik klubjának, aztán később kiszállt belőle. Franklinről meg köztudott, hogy szabadkőműves volt. Szóval lehetséges, hogy Godfrey tudott dolgokról, majd miután kiszállt a buliból, elmondta ezeket Evansnek, aki lejegyezte őket.
– Ez baromi gyenge lábakon áll, remélem, ezt legalább belátod. 
– De lehetséges…
– Jó, persze, lehetséges, ahogy az is, hogy valaki poénkodik ezzel az egésszel. 
– Persze, de egy próbát megér, nem? 
– Nemtom… És ez a hülye kis találgatós izé a végén? 
– Ja, az könnyű. God, Free, tehát Godfrey, a nagy műve a The Prince of Parthia, Parthia hercege, a démon szerelmes szavai pedig az Invitationből vannak, Damon harmadik megszólalásának első négy sora mutat rá… nem tudom, mire, ehhez kéne a másik kötet. 
– Megnyugtattál ezekkel a sorokkal, már azt hittem, a Pit is belekeverjük a dolgokba, hogy teljes legyen a kép. De most komolyan meg akarsz rendelni egy baromi drága könyvet? Megint?
– Nem – vigyorgott ismét Jé – Annál jobb. Kimegyek érte. 
– Amerikába? Na, szerintem nem vagy jól. Szakítás utáni sokk?
– Kapd be. Nem az. De így olcsóbb.
– Hogyhogy?
– Megnéztem az antikváriumnál a másik kötet árát. És maradjunk annyiban, hogy két oda-vissza repülőjeggyel Amerikába még mindig olcsóbban jövünk ki.
– Jövünk? 
– Ja. Velem jössz, nem?
– Szabadkőművesek képzelt titkait kergetni egy harmadéves műfordítóval Amerikába?
– Igen. 
– De ez marha sokba fog kerülni. Pénz mellett hónapokba, amíg megkapjuk a vízumot.
– Magyar útlevéllel gyorsabb. De amúgy igen. 
– És tudod, hogy valószínűleg semmi értelme?
– Tudom. 
Zsé elvigyorodott. 
– Egy ekkora baromságba hogy is ne szállhatnék be?
Aznap még elment két csomag cigi meg néhány sör is. 
 
 
5. 
 
Jé:
At J. F. K. Airport, feeling excited. With: Zsé. 
#spring#secrets#godfrey
 
 
6. 
 
– Még most sem hiszem el, hogy belerángattál ebbe a hülyeségbe – mondta a tavasz utolsó napján Zsé Jének, mikor felnéztek a New York-i 42-es utca és a Broadway sarkán álló antikvárium cégérére.
– Nem kellett annyira rángatni téged, ha jól emlékszem. Elég hamar meggyőztelek. 
– Tény.
– Na, gyere. 
Jé remegő kézzel nyitotta meg az ajtót, kis csilingelést generálva, és még a szkeptikus Zsé is kissé megilletődötten lépett be utána a régiségekkel telezsúfolt Rosenstein’s nevű boltba.
– Good afternoon, Gentlemen! How may I help you? (Jó napot, Uraim! Miben segíthetek?) – kérdezte tőlük a pult mögött álló kövér és mosolygós boltos, vélhetően maga Rosenstein.
– Hello. We came from Romania, for the book, I have inquired about. (Jó napot, Romániából jöttünk azért a könyvért, amelyről érdeklődtem.)
– Oh, yes, the Godfrey first edition. Which book from him? (Áh, igen, a Godfrey első kiadás. Melyik kötet is tőle?)
– The Prince of Parthia. (Parthia hercege.)
A cím hallatán a boltos jól láthatóan elsápadt, leolvadt az eddig kitartóan ügyfélfogadási pozíciójába fagyott mosolya, és néhány szót mormolva elnézést kért, és eltűnt a pult mögött a bolt hátsó felében.
Jé és Zsé csendben és jelentőségteljesen egymásra néztek. Csak épp más volt a tekintetek jelentése.
– Te, ez tud valamit.
– Jaj, bakker, persze. Biztosan a Kőművesek hagyták itt beépített embernek, és most épp a pisztolyt keresi, hogy lepuffantson minket. Ne hülyéskedj már. 
Rosenstein árnyéka közben felbukkant a pult mögötti folyosó sötétjében, léptei közeledtek, és úgy tűnt, tényleg hoz valamit. Valamit, ami nagyobb volt, mint egy könyv. 
– Excuse me, gentlemen. This is my son, Norbert, and he has somethin to say. Norbert Elias Rosenstein, let’s hear it! (Elnézést, uraim. Ő itt a fiam, Norbert és valamit szeretne mondani. Norbert Elias Rosenstein, halljuk!)
Egy tizenöt év körüli fiú fülét markolta épp.
– Ah! I’m sorry, okay? Just let go of me! (Áh! Bocsánat, oké? Csak engedj már el!)
Jé értetlenül nézett a boltosra. Zsé kissé hátrébb húzódva magában vigyorgott. 
– I’m sorry, I don’t quite follow. Is there something wrong with the book? (Elnézést, nem értem. Van valami baj a könyvvel?)
– No, no, the book is fine, I’ll bring it out, if you want. But I don’t think you will find any Masonic treasure map in it. My son is quite the little prankster, you know. He makes these little fake treasure hunts. And some people will belive everything, that’s written down on an old-looking note. However cliché it might be. (Nem, nem, a könyvvel semmi gond, ki is hozom rögtön, amennyiben szeretné. De nem hiszem, hogy találna benne szabadkőműves kincsestérképet. A fiam nagy mókamester, tudja. Nem először szórakozik ilyen hamis kincsek keresésével. Egyes emberek pedig elhisznek bármit, ami egy öregnek kinéző papírra van írva. Még akkor, ha klisé az egész.)
Zsé egy könyvespolcnak támaszkodva elkezdett hangosan röhögni. 
Jé pedig még sok cigit szívott el az Ébredés Tavaszának utolsó napján.
 

 

Impresszum   -   Szerzői jogok