Ha az első mondat nem stimmel, akkor nem jöhet a második

 
Szilágyi Aladár: Mi az indok, a „mentség” a viszonylag kései kezdésre?
 
Szvoren Edina: Egyértelműen a meg nem születő művek szolgálhatnak mentségemre. Amúgy is lassan érő típus vagyok, minden téren mindig nehezen állnak össze a dolgaim. Talán az is hozzájárult, hogy nem értek olyan olvasói benyomások, amik az alkatomnak megfelelő írást elősegítették volna. Főképpen regényeket, sőt nagyregényeket olvastam, olvasóként ebben a közegben éreztem jól magam, és ez nem biztos, hogy segített. És éppen akkor kezdtek alakulni a dolgok, amikor több magyar könyvet kezdtem olvasni. A világirodalomból részben eredetiben, részben fordításban megjelent műveket fogyasztottam. A magyar nyelvvel való intenzívebb érintkezés, a kisprózára figyelés – amiben a magyar irodalom erős – nem több véletlen egybeesésnél, hogy akkoriban kezdtek működni a dolgok, amikor egyáltalán képes voltam megírni azokat, amik végül töredékben maradtak.
 
Sz. A.: Felsőfokú zenei képzettségének van-e valamilyen hatása, következménye az írói munkájára nézvést?
 
Sz. E.: Az én „zenészségem” eléggé prózai, mivel én szolfézst és zeneelméletet tanítok, abban számomra nagyon hangsúlyos a tanárság, az emberekkel, a csoportokkal való viszony, a velük való bánásmód. Miközben persze, folyton zongorázunk meg éneklünk, viszonylag kevés a zenélésnek az az oldala, mint amikor az embernek saját hangszere van a kezében. Ez egy kötelező tárgy minden zenész számára, ez az, amit kevesen szeretnek közülük. A tanítás és az emberközelség az, ami megtart mellette, túl azon, hogy persze, fizetést kapok érte. Nem maga a zene, hanem az emberfürdő, az arcfürdő az, ami hat az írói tevékenységemre.
 
Sz. A.: Csak az első kötetét, a Pertut volt lehetőségem végigolvasni, a másodikból csupán néhány, folyóiratokban megjelent novelláját ismerem. Ennyiből is észrevettem, hogy nagyon fontos ezeknek az írásoknak az indítása. Úgy érzem, van ebben valami abszolút tudatosság, ugyanakkor ha az írásoknak a befejezését nézem, nem egyszer – bizonyára ugyancsak tudatosan – a lezáratlanság jellemzi őket…
 
Sz. E.: Igen, az indításnak mindig van egy ilyen szándéka, hogy az olvasót szívja be, tapadási felületet kell képezzen a műhez, ugyanakkor – mostanában nem biztos, hogy teljesen igaz, régebbi írásaimra valóban áll ez – vonzanak azok a keretek, amelyekből sejthetően kilóg az alakok élete, és nincsenek annyira történetszerűen megformálva. Ezt leginkább a befejezetlenség érzékelteti, mintsem az elkezdetlenség.
 
Sz. A.: Az is egyfajta szerzői eszköz, fogás, hogy úgy mondjam, a szerző által kialakított „csapda”: az olvasónak a bizonyos fokú elbizonytalanítása. Nem?
 
Sz. E.: Ha erre igent mondanék, azt jelentené, azt gondolom, hogy én nagyon tudok valamit, amit nem árulok el. Vagy azt az ígéretet tenném az olvasónak a mű elején, az olvasóval kötött szerződés szerint, minthogyha majd egyszer elmondanám, és mégsem tenném meg. Nem erről van szó, sok esetben én magam sem tudom, mi az, amit kihagyok, csomó esetben meg több lehetőség van a fejemben, csak én sem döntöm el. A hiányosság sokszor ennek köszönhető. Az olvasó elbizonytalanítása esetleg csak eszköz lehet arra, hogy előidézze azt az állapotot, amit én olvasóként is szeretek. Vagyis akkor vagyok benne egy műben nagyon, ha a fantáziámra nagyon sok van bízva. Akkor válik kerekké és világszerűvé egy mű, ha sokat bíznak rám. Ez ízlés kérdése, meg alkat kérdése, nyilván az én olvasói tapasztalataimat próbálom visszaírni.
 
Sz. A.: Ehhez tapad az is, hogy számomra külön érdekesség volt olvasóként adott pillanatban bizonyos pontokon, vissza-visszatérve, az evidenciáknak a rejtélyessége, a játék a hihetővel és a hihetetlennel…
 
Sz. E.: Az evidenciákat nem mondom ki, talán, mert untatnak. Mert számítok arra, hogy azokon a helyeken elég az utalásszerűség, itt nem a fantázia alkotóképessége az érdekes, hanem hogy ami nyilvánvaló, az amúgy is tudható. Az irodalom valamiképpen a lehetségeset próbálja megfogalmazni, és abban mindig benne van az, hogy a különösnek – ami néha hihetetlennek tűnik – és a valószerűnek a metszetében szokott állni a legtöbb írás.
 
Sz. A.: Jól fogalmazok, ha azt mondom, hogy ezekben a prózai művekben talán nem is annyira „a történet” a fontos, hanem a helyzetek, a viszonyok, a relációk?
 
Sz. E.: Ha az első kötet írásaira vonatkoztatjuk, ez abszolút igaz, de most mintha kicsit más irányba tartanék. Rövidebbeket írok, minthogyha más is működtetné ezeket az írásokat. Azt a világot minduntalan megfogalmazni nem lehet, azért is keresek valami mást.
 
Sz. A.: Szinte mindegyik írása egy-egy külön világ. Vannak ugyan bizonyos átjárások, netán utalások egyikből a másikba, de az író által felhasznált eszközök, a reáliák, a tárgyak, a sokszor irigylésre méltóan pontosan, plasztikusan megrajzolt részletek, gondolom, elsősorban az atmoszférateremtésnek is fontos kellékei.
 
Sz. E.: Visszautalva korábbi kérdésére, ha az embernek fontos az, hogy sokat bízzon az olvasó fantáziájára, akkor nagyon erős impulzusokat kell adnia, és annak a kevésnek, amit megmutat, plasztikusnak és elevennek kell lennie. Így könnyebben belobban az olvasói képzelet. Nyilván, más okai is vannak. Egy tárgyi környezet leírásának nem csak olvasástechnikai célja van, sokszor a statikusság fontos elem ahhoz a világhoz, amit az ember ábrázol. Ha túl sok a tárgyi leírás, a dolgok változhatatlansága is előtérbe kerül.
 
Sz. A.: Engedelmével hadd idézzek egy magával készült interjúból. „Talán azért sem tudtam nagyon sokáig írni – itt most visszautalok a beszélgetésünk elejére –, mert nem hittem el, amit írok.” Hogy van ez?
 
Sz. E.: Nagyon megérzem, hogy az ember mitől gondolja azt, hogy amit leír, az hihető vagy elképzelhető. A legutóbbi kérdéséhez is kapcsolódik, ezekre a támpontokra az írónak is szüksége van, nem csak az olvasónak. Az a kevés képzeletbelobbantó részlet az nekem is kell. Ha visszaemlékszem, ezek a töredékben maradt írások a tárgyi környezetben voltak szegények, emberben voltak szegények, húsban és vérben. Nem térbeli alakok voltak, mondatok voltak benne meg gondolatok. Ezt nem hittem el.
 
Sz. A.: Fogalmazzak úgy, ami a műhelytitkokat illeti, adott pillanatban, az alkotási folyamatban szerzőként mennyire módolja meg előre, esetleg fejben a dolgokat? Vagy elkezd írni, és inkább a szöveg sodorja magával?
 
Sz. E.: Sodrásról azért túlzás lenne beszélni, nekem nincsenek „sodró erejű”, lendületes írásaim, de nincsen bennük megfontolás sem. Kevés olyan írásom van, aminek a körvonalait legalább láttam, hogy milyen epikus mag köré épülne fel. Magam sem tudom, hogy mi minden fog történni. Olyan típusú író vagyok, aki nem is tud továbbmenni, amíg a mondat nincs kész. Később aztán változhat, de valamilyen átmeneti érvényességgel fel kell állnia a mondatnak, hogy tudjam, úgy lehetséges-e. A mondatnak kell stimmelnie, hogy elhiggyem: úgy lehetséges. Van a másik típus, aki végigsuhanva kopogja le, végigfirkálja a lapokat, és utána még átmegy rajtuk kétszer-háromszor. De nálam, ha az első mondat nem stimmel, akkor nem jöhet a második.
 
Sz. A.: Nem könnyű olvasmányok a maga novellái, de a szövegszövetnek a sűrűsége nagyon jellemző, annyira, hogy némi olvasói rutin megszerzésével rá lehet ismerni Szvoren Edina mondataira. Mintha előéletében szövőnő lett volna, azon a bizonyos szövegszőnyegen kialakulnak bizonyos alakzatok, történések, amik nem feltétlenül fejeződnek be. Ugyanakkor nem egyszer, a felkészületlen olvasó számára hirtelenül, idegen elemek is belészövődnek, amik viszont az egésznek adhatnak egy újabb gellert, egy újabb irányt. És olyan „szövődményei” is vannak ennek a szőnyegnek, amik kilógnak belőle, mégis helyük van benne…
 
Sz. E.: Igen. Nehéz ehhez a felvetéséhez kapcsolódnom. Csak egy buta tréfa: az újabb írásaim, amiket maga kevésbé ismer, konkrétan, még motivikusan is vonzzák az ilyen anyagokkal való babrálást: van néhány írásom varrásról és egyebekről. Különben nincsenek előre ilyen elgondolásaim az ilyenfajta fogalmazástechnikára nézvést, hogy hirtelen megjelenik, felvillan valami idegen anyag. Valószínűleg elárul rólam valamit, ami nem okvetlenül szándékos, az olvasóra bízom, hogy mit olvas ki ebből. Műhelytitkokat nem tudok elárulni, mert mindez nem tervszerű, ujjlenyomatként olvasható és regisztrálható, nem ars poeticaként.
 
Sz. A.: Kicsemegéztem magamnak egypár dolgot. Az Ió nevű, vissza-visszatérő hősnőjére vonatkozóan találtam egy nagyon frappáns megfogalmazást, amit aztán a szöveg a továbbiakban maximálisan igazol: „Io permetszerű jelenléte”. Ezek a dolgok azon frissiben ugranak be, vagy szintén egy folyamat eredményei? Vagy Iónak a részletes arcleírására gondolok, nem dicséretnek szánom, tényként közlöm: az is egy remekbe szabott írói teljesítmény.

Impresszum   -   Szerzői jogok