A „szellemi ellenállás” irodalma

 
A magyar történelem, meg merem kockáztatni ezt a minősítést: az „ellenállás” (az „ellenállások”) története. (Igaz, ez más közép-európai irodalmakról, mindenekelőtt a lengyelről és a csehről is elmondható.) Olyan történelmi és irodalomtörténeti korszakra gondolok, mint a török hódoltság százötven esztendeje, midőn Balassi Bálint, Zrínyi Miklós (és még sokan mások) mozgósították önvédelmi küzdelemre a nemzetet. Olyan korszakra gondolok, mint a tizenkilencedik század második negyede, midőn irodalmunk: Vörösmarty, Katona, Jósika Miklós és mások adtak éltető szellemet a reformokat kezdeményező politikai stratégiának, mint 1848–1849, midőn Petőfi Sándor költészete a szabadságharc szellemi motorja volt, mint a szabadságharc veresége után következő évtizedek, midőn Arany János költészete, Jókai Mór és Kemény Zsigmond regényei képviselték az ellenállás szellemét. Persze hivatkozhatom a huszadik század első évtizedeinek irodalmára: Ady Endrére, Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, a két világháború közötti korszakban József Attilára, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Déry Tiborra vagy éppen a múlt század ötvenes éveinek közepére, jól tudjuk, hogy az ötvenhatos magyar forradalom is a szellemi ellenállás műhelyeiben készült, és a későbbiekben is mindig irodalmunk volt az a közéleti erő, amely megszervezte az ellenállást, a szembeszegülést vagy legalább a helytállást a történelem kényszerűségei között.
 
Felelősségtudat és helytállás
 
Különösen szembetűnő az irodalomnak ez a felelősségtudata és helytállása a második világháború időszakában, midőn a magyar állam, élén az igen széles államfői jogkörrel rendelkező kormányzóval és általában a nemzeti konzervatív politikai vezető réteggel, miután a húszas években (elsősorban Bethlen István miniszterelnöknek köszönhetően) sikeresen konszolidálta a világháborús vereség, a forradalmak és a trianoni országvesztés következtében válságos körülmények közé került magyar államot, sorra hozta az országpusztító következményekkel járó döntéseket: először a háborúba történő belépést, a magyar hagyományokkal és a keresztény kultúrával összeegyeztethetetlen zsidótörvényeket, végül a szinte dilettáns módon szervezett fegyverszüneti kísérletet. Mindegyik lépés eleve meggátolta azt, hogy akár csak részben meg lehessen őrizni az 1938 és 1940 között elért területi revízió eredményeit. Valójában irodalmunknak egyszerre dicsősége és tragédiája, hogy folyamatosan szinte egymagában kellett képviselnie a stratégiai józanságról és nemzeti felelősségtudatról tanúskodó gondolkodást, ezek érvényesítéséhez azonban nem volt, nem lehetett megfelelő ereje és eszköze.
 
A magyar irodalom leginkább nevezetes és mértékadó személyiségei és intézményei, hogy neveket és címeket is mondjak: Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Szerb Antal, Halász Gábor, illetve a Magyar Csillag, a budapesti Jelenkor és Vigília (a katolikus reformmozgalmak két nevezetes folyóirata), a pécsi Sorsunk, a kolozsvári Erdélyi Helikon (és számos más folyóirat) mindig következetesen emelték fel szavukat az ország vezetőinek megfontolatlan és felelőtlen döntéseivel szemben, és nyitottak az állam által képviselt stratégiával szemben új és ígéretesebb perspektívát az ország előtt. Tudom, hogy eleve „történelmietlen” azon tűnődni, hogy miként alakult volna Magyarország sorsa, ha nem a „hivatásos” állami és katonai vezetők, hanem a közéleti döntéshozatalban mindig (ma is) alkalmatlannak tekintett írók (és tudósok) véleménye, javaslatai kapnak szerepet a nemzeti stratégia kialakításában. Valójában némi keserűséggel állapítom meg azt, hogy irodalmunknak (illetve szellemi életünknek) hiába voltak megfontolást érdemlő és talán eredményesnek ígérkező javaslatai, a politikai és katonai vezetők mindig saját látomásaikat (vagy rögeszméiket) követve vezették romlásba a rájuk bízott országot és nemzetet.
 
A szellemi ellenállásnak, ahogy az imént már mondottam, voltak kiemelkedő személyiségei és intézményei, mellettük a háborús korszak (1938 és 1945 között) igen sok rangos szépirodalmi alkotása vagy éppen az irodalmi publicisztikába sorolható írása képviselte az ígéretesnek mutatkozó nemzeti stratégiákat, vagyis az ellenállás szellemét. József Attiláról most nem beszélnék hosszabban, minthogy az ő rövidre szabott életpályája még a háborús esztendők előtti korszakra esett, azt azonban itt is szóba kell hozni, hogy olyan költői művei, mint a Hazám vagy A Dunánál eleve a szellemi ellenállás fegyverei között kaptak szerepet, és nyilvános megszólaltatásuk is természetesen az ellenállás készségét és morálját erősítette. Ha a költő a most tárgyalandó korszakban személyesen nem lehetett is jelen, életműve és példája mindenképpen ösztönző erővel hatott, ahogyan a következő korszakokban is, midőn József Attila költészete, a hivatalos irodalompolitika kétes értékű erőfeszítései ellenére sem a kommunista párt uralmát igazolta, hanem a szabadság és egyenlőség régi demokratikus eszményeit és ezeknek az eszményeknek a magyar hagyományait (de ez talán egy másik tanulmány tárgya lehet).
 
A szellemi honvédelem, mint kulturális és morális stratégia (miként ezt kifejtettem az előbbiekben), hagyományosan jelen volt irodalmunk történetében, maga a fogalom mindazonáltal a második világháború idején kapott nagyobb és általánosabb értelmet és szerepet. A fogalom attól a Szabó Zoltántól származott, aki a népi írómozgalomban, a falukutató írók között tevékenykedett, de a Nyugat körében, Babits Mihály mellett is szerepet vállalt. Ő írta, illetve szerkesztette Pethő Sándor lapjában, a Magyar Nemzetben heti rendszerességgel a „Szellemi honvédelem” című rovatot és adta közre az 1940-es esztendő első napjaiban, tehát néhány hónappal a második világháború kitörése után A Szellemi Honvédelem Naptára című kiadványt, amely igen széles körben szólaltatta meg a magyar szellemi, illetve irodalmi élet kiválóságait annak érdekében, hogy a magyarságra súlyos veszéllyel járó háborúval szemben mozgósítani lehessen a kulturális életet, a közélet centrumában elhelyezkedő személyiségeket. Így a kiadványban, illetve magában Pethő Sándor lapjában olyan írók és tudósok szólaltak meg, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Sík Sándor, Kassák Lajos, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Tamási Áron és Veres Péter. Már ez a névsor is jelzi, hogy több irányzat, több tábor és több mozgalom képviseletében fejtették ki véleményüket, mégis egyazon felelősséggel a háborús szakadék közelébe került ország sorsának alakulásáért.

Impresszum   -   Szerzői jogok