Lám csak, azért voltak nekünk élményeink

 
Haza. Évek óta csak ez motoszkált a fejemben. A hazám. Ahová hazamegyek. Ahol félszavakból is. Ahol van, ami összeköt. Szerelmes akartam lenni, sok év sikertelenség után, újra. Úgy, mint gimisként. Ha a gimis időkre gondoltam, mindig az április jutott eszembe.
Angliában tök mindegy, milyen hónap van, mindig nyálkás, esős az idő.
Néztem a lányt. Kicsit úgy tűnt, derogál neki a társaság, többször kiment telefonálni. De akárhogy is, egyedül volt. Én is. Csajozásban mindig béna voltam, pláne odakint, de nem hagyhattam ki az alkalmat. Három hete költöztem haza, és az első esemény, ahova meghívtak, egy távoli ismerősöm esküvője volt.
– Szia… te is a Zsolti ismerőse vagy? – kérdeztem.
– Nem. A Vera volt osztálytársa vagyok.
– Akkor… Radnótis voltál?
– Igen.
– Nem mondod komolyan! Én az Istvánba jártam.
Világított a telefonja, megnézte, elrakta. Rám nézett. Nem volt igazán képben.
– Öööö… Az az, ami ott van az Ajtósin, nem?
– Igen, az! Nagyon irigyeltem a radnótisokat. Az egy sokkal lazább és normálisabb hely volt, mint az István.
– Hát, azért a Radnóti egyáltalán nem volt laza… de nagyon jó suli volt. Miért, az István milyen volt?
– Rémes. Egy versenyló-istálló. De az osztálytársaim jó fejek voltak.
– Hát az enyéim nem annyira.
Nagyjából egyidősek lehetünk, gondoltam. Tizenöt éve gimisként talán el is mentünk egymás mellett az utcán. Az angol csajok, nekik hiába mondtam volna, hová jártam gimibe. És fordítva, nekem se mondott semmit, hogy ők hová jártak. Sok, felesleges, értetlen kört futottam Angliában. Eliza, Sarah és Namrita. Mindegy, itthon vagyok, az enyéim között.
– Jártatok a Vezérbe? – kérdeztem.
– Hova?
– A Vezér sörözőbe. Ott van a Radnóti mögött, a Dózsán.
– Nem… nem igazán.
– Mi rengetegszer. Mindig ott ittunk suli után meg koncertek előtt.
– Milyen koncertekre jártál?
– Kispálra. Én nagy kispálos voltam gimi elsőtől kezdve. Ott voltam minden pesti koncerten, néha még vidékre is lementünk a haverokkal. Hajnali első vonattal jöttünk haza.
– Én nem igazán ismertem a Kispált. Animások voltunk a barátnőimmel. A Kispál… volt az a pár számuk abban a Jancsó-filmben. Tudod.
– A Nekem lámpást adott az úr kezembe Pesten, vagy az Anyád, a szúnyogok, vagy az Utolsó vacsora az arabs szürkénél?
– Hát… most így nem tudnám megmondani.
– Mindegyikben volt Kispál. Mindegy. Én is csak egy pár számra emlékszem az Animától. A marihuánásra például. Meg a tekerdre.
– Ja, ja, mindenki azokra emlékszik.
– Létezik még az a zenekar?
– Persze, hogyne létezne. Csak már egy kicsit… megváltozott. Mostanában már nem járok a koncertjeikre.
Megint elővette a telefonját. Babrált rajta valamit. Lehet, hogy van valakije, csak nem tudott eljönni, gondoltam. Szolidan, de elegánsan öltözött. Eliza mindig úgy öltözött, mint egy ribanc. Egyfolytában hülyére itta magát, elkenődött a rúzsa, lecsúszott a ruhapántja, és a magassarkújával a kezében dülöngélt ki a klubokból rókázni.
– És hova jártál bulizni? – kérdeztem.
– Hát… nem voltam nagyon bulis. Csak az egyetemen kezdődött. Egyetemi bulik a Süss fel napban voltak. De gimi alatt a Picassóban voltunk néha. Beszélgetni meg a CD-Fűben.
– Na, én ott egyszer voltam. Nem volt sör.
– Igen, ott nem volt alkohol.
– Mi az Almássy térre meg a PECSÁ-ba jártunk – mondtam. – Ha volt valamilyen koncert.
– Én nem igazán voltam egyik helyen sem… illetve az Almássyn egyszer, már egyetem vége felé. Quimbyn. 
– A Quimby! Régen szerettem. Még mielőtt kijött az Ékszerelmére. Az már szar volt.
– Érdekes, nekem az az egyik kedvenc magyar albumom… Akkor szerettem meg a Quimbyt. A régebbiekre nem is emlékszem.
– Hát, ízlések, pofonok… mindegy is. Szigetre jártál?
– Nem. Egyszer, de csak néhány éve. Kaptam ingyenjegyet a munkahelyemtől. De nem igazán tetszett.
– Én minden évben voltam 2002-ig.
– Én Kapolcsra jártam.
– Na, ott meg én nem voltam sose.
– Fura.
– Hát igen. És hol vetted a ruháidat?
– Az Iguanában.
– Ciánkáliban nem?
– Nem… azt ilyen csöves helynek gondoltam.
– Haha… ez jó. Én meg az Iguanát gondoltam sznob helynek.
– Pedig nem volt az.
Furcsa volt az egész. Értette, hogy miről beszélek… Angliában hiába magyaráztam volna bárkinek is, mit jelentett 1998-ban Budapesten, hogy az Iguanában vagy a Ciánkáliban vásárol valaki. Éreztem valami bizsergést, valami megmagyarázhatatlan izgalmat. Sarah másfél év alatt egyetlenegyszer sem volt hajlandó végighallgatni, hogy milyen volt az életem Magyarországon. Ne jöjjek ezekkel az unalmas sztorikkal, milyen város az, ahol csak két menő használtruhás van. Sarah… Soha nem értettük meg egymást.
– És volt kedvenc kocsmád azért? – kérdeztem. – Már a CD-Fűt leszámítva, mert az nem kocsma. Mi például a Grinzingibe és az Ibolyába jártunk… gimi vége felé. Vagy már egyetem elején. Meg a Nanába.
– Grinzingi… te jó ég. Egyszer voltam ott. Soha többet. A pincében majdnem megfulladtam a cigifüstben.
– Nem cigiztél?
– De… de az a füst már túlzás volt.
– Mit szívtál? 
– Piros Gauloises-t. De már leszoktam.
– Én meg Helikon Lightot. De én is leszoktam.
– Nahát, végre valami közös pont! – mondta furcsa hangsúllyal.
Ezt nem értettem. Ironizál? Én egészen eddig úgy éreztem, közös hullámhosszon vagyunk.
– Ne viccelj! – mondtam. – Szerintem nagyon sok közös pontunk van!
– Hát… lehet – mondta. – És… amúgy… mit tanultál, hol végeztél?
– Nem végeztem sehol. Két évig jártam a Műszakira villamosmérnök szakon… aztán kibuktam, elmentem Londonba, dolgoztam tíz évet és lett egy jól menő középvállalkozásom. De hazavágytam, úgyhogy eladtam mindent, és most itt vagyok.
– Ó… nahát – mondta. – És… egyedül jöttél haza?
– Igen. Volt menyasszonyom, de reménytelen volt az ügy. Indiai származású. Namritának hívják… barátságban váltunk el. A családja nagyon akarta volna az esküvőt. De én nem. Úgy éreztem, hogy… alapvetően mások vagyunk.
– Hát igen – mondta jelentőségteljesen. – Egy magyart csak egy másik magyar érthet meg igazán.
– Én is erre jutottam…
– Szerintem… nagyon sok a közös vonás bennünk.
– Igen? Úgy érzed?
– Abszolút. Mintha… együtt éltünk volna át egy csomó élményt. Különben… Takács Dóri vagyok. Ha már így megismerkedtünk.
– Szalai Marci. Nagyon örülök.
– Én is nagyon örülök. Sétálunk egyet?
– Akár.
Kimentünk az étterem mögötti parkba. Nem tudtam, honnan folytassam a beszélgetést. Akkor ez beindult volna? – gondoltam. Végre kitaláltam egy kérdést. Úgy tűnik, ő is ezen gondolkodott, mert pont egyszerre szólaltunk meg.
– És mivel foglalkozott a vállalkozásod? – kérdezte ő.
– Jártál vízitúrázni? – kérdeztem én.
– Androidos appokat csináltunk – mondtam én.
– Nem. De egyszer nagyon szívesen elmennék – mondta ő.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok