Pinkie póni a Pántlikában

 
Fáztam. Apu hívott, hogy csak most indult el értem kocsival, húsz perc. 
– Nem jöttél még ki, ugye? – kérdezte. 
– Nem – mondtam.
Pedig már kijöttem, mert csak így tudtam lerázni a Zsoltit, úgyhogy eszem ágában sem volt visszamenni.
Harisnyában, novemberben, sötétedés után a Ligetben, Apu biztos frászt kapna, ha látna ilyenkor. Mindegy. Eszembe jutott az a fura tetejű kocsma a parkoló túloldalán. Pántlika, igen, ott a felirat az ajtaja fölött. Na, biztos meg lesznek lepve, ha meglátnak, gondoltam.
Volt egy pillanatnyi csend, amíg tetőtől talpig végigmértek, a két alkesz meg a ráncos pincérnő, de aztán az alkeszok folytatták a beszélgetést, a pincérnő meg nem kérdezte, hogy ki vagyok és miért nézek így ki. Csak annyit, hogy: mit kérsz, kislány?
– Egy kólát – mondtam. Leültem az alkeszok mellé, mert ott volt a radiátor, és nagyon átfáztam, amíg a Pecsától átértem.
– Most érdemes nyári ruhát venni – mondta az egyik alkesz a másiknak. – Novemberben. Most van leárazás. Strandpapucs. Sortok. Trikók.
Ivott egyet a söréből.
– Okosnak kell lenni, előre kell gondolkodni – folytatta. – Mi a feleségemmel mindig ősszel veszünk nyári ruhákat. Kabátot meg tavasszal. És csak azt vesszük meg a Tescóban meg a Lidliben, ami akciós. De akkor sokat. Kitart. Így rengeteget tudunk spórolni. Te is tudnál, és akkor jutna mindenre. Persze kicsit kevesebbet is kéne inni, nem? Pohár sör. Csak a proli iszik korsó sört. Az urak pohár sört isznak.
– Nahiszen – mondta a pincérnő. – Tíz pohárral, mint te, mi?
– Dehogy ittam annyit, Rózsika, ne vicceljen már. Na. Hogy szóval fürdőruhát ősszel, csizmát tavasszal. Előrelátóak vagyunk a feleségemmel. Megnézzük az árakat. Van, akinek mindegy, de nekünk nem. Sok kicsi sokra megy. A feleségem…
A másik alkesz, aki eddig csak némán nézett a poharába, elkezdett sírni.
– A feleségem… folytatta volna az egyik alkesz, de a másikból kitört a hangos zokogás.
– Én kimentem cigizni – mondta Rózsika. – Nem jön ki maga is, Kálmán? Addig talán megnyugszik.
Kálmán szó nélkül felállt. Rózsika rám nézett, a fejével intett, hogy menjek én is, de én nem mehettem. Ez az ember sír! Pinkie Pie nem nézheti tétlenül, hogy egy ember sír. A füleimre mutattam. Rózsika furán nézett, nem értette, de vállat vont és kiment, Kálmán pedig utána.
A másik alkeszt csendben rázta a zokogás.
– Ne sírj – mondtam neki. – Meglátod, minden rendben lesz.
Rám nézett vizenyős, bevörösödött szemeivel.
– Azt hiszed? – kérdezte.
– Nem hiszem, tudom – mondtam, és megszorítottam a nyakamban lógó szépségjegyet. A három lufit. És megpróbáltam vicces arcot vágni, mint ahogy a szomorú fáknak szoktam, akik ettől rózsaszín, csillámló ködbe burkolóznak, és elkezdenek nevetni, és akkor elmondom nekik, hogy a nevetéssel legyőzhetik a félelmeiket…
– Ki vagy te? – kérdezte az alkesz. Nem nevetett, még csak nem is mosolygott.
– Pinkie Pie vagyok – mondtam. – A harmónia elemei közül a nevetés az enyém. És mindenkit jobb kedvre derítek. Várjál, ööö… hol is kezdjem… Volt egy Twilight Sparkle nevű póni, aki Celestia hercegnő varázslóiskolájában tanult Canterlot-ban. És amikor a hercegnő adott neki egy feladatot, hogy menjen Ponyville-be, Twilight nem akart menni, mert be kellett bizonyítania valamit, ami… mindegy, ezt most hosszú lenne elmondani. Szóval hogy például barátkozni is nehezére esik, de lassan megtanulja, hogy a barátság nem is olyan nehéz dolog…
– Ó – mondta Rózsika, aki közben visszatért kintről Kálmánnal együtt. Hideg és cigiszag jött be velük az ajtón. Folytattam. 
– Szóval hogy Twilight összebarátkozik Rainbow Dash-sel, akinek a hűség a képessége, Apple Jack-kel, aki őszinte, Rarity-vel, akinek nagy lelke van, Fluttershy-jal, aki nagyon kedves, és Pinkie Pie-jal, aki szinte mindig vidám. Vagyis velem.
– Aha – mondta Rózsika.
– Twilight fogja össze a harmónia, vagyis a barátság elemeit – mondtam tovább. Legalább az alapokat be akartam fejezni. – Az ő eleme a varázslat, ami az öt elemet eggyé forrasztja. Twilight minden nap tanul valamit a barátság varázslatáról, amiről Celestia hercegnőnek leveleket ír, de nem csak ő, hanem a többi barátai is. Például én.
– Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte az alkesz, aki már mintha egy kicsit jobb kedvre derült volna.
– Pinkie Pie – mondtam. – És téged?
– Gyula.
– Akkor legyünk barátok, Gyula! Akarod?
– Igen – mondta halkan Gyula.
– Mi az a fejeden? – kérdezte Kálmán, aki egészen addig csendben volt. – Macskafül? És miért vagy ilyen fura ruhában? 
– Hát mert én vagyok Pinkie Pie! És ez nem macskafül. Hanem pónifül. A ruháim meg azért rózsaszínűek, mert Pinkie Pie rózsaszínben jár.
– A szüleid tudják ezt? – kérdezte Rózsika.
– Persze, ők engedtek el.
– Hová?
– Hát ide, a Pecsába. Cosplay-találkozóra.
– Az micsoda?
– Hát ott van mindenki, aki szereti a My Little Pony-t meg a többi rajzfilmet meg animét, mangát, és mindenki beöltözik valaminek, de van, aki videójáték-szereplőnek…
– Rajzfilmfigurának öltöztök? – kérdezte Kálmán. – Micsoda hülyeség. Csupa gyerek? Vagy felnőttek is vannak?
– Vannak – mondtam.
– Tudtam! Beteges. Tudtam én, hogy valami beteges van itt. Láttam bemenni ilyen idősebb palikat. Nem fogdosott senki?
– Nem – mondtam.
– Én biztosan nem engedném ilyenbe a lányom, ha lenne. A te lányod nem jár ilyenbe? – bökte meg Gyula vállát. – Ja, hogy nem tudod? Azt se tudod, hol a lányod, mi?
Gyula megint zokogásban tört ki.
Már emeltem volna a karom, hogy átöleljem a vállát, amikor megszólalt a telefonom. Apu.
– Tudod, melyik a Pántlika? – kérdeztem. – Az a fura tetejű.
Apu tudta, épp mellette parkolt le, pár pillanat múlva már be is nyitott.
– Jó napot – mondta kicsit zavartan. – Dorina! – nézett rám. – Mit csinálsz te itt?
– Gyula szomorú – mondtam. – Meg akartam vigasztalni. A barátja akartam lenni. Csak… 
– Tudom, mire gondol! – szólt közbe Kálmán. – Semmi nem volt, kérem, ez egy rendes ember, csak kicsit sokat iszik… Lányos apa ez is, tudja, csak elvált, alig látja a kis… hogy is hívják, Gyula?
– Sza… Szandra – nyögte ki Gyula, és megint sírva fakadt.
– Nagyon sajnálom – mondta Apu. – Hogyan segíthetnék?
Gyula felnézett, de nem mondott semmit.
– Keressük meg Szandrát! – mondtam. – Gyula beül mellénk a kocsiba, elindulunk, és megkeressük Szandrát!
Mindenki nagyon furán nézett rám. Megszoktam a fura nézéseket, de ez sokkal furább volt, mint a szokásos.
– Nem lehet – mondta végül Gyula. – De nagyon köszönöm, Dorina.
– Hát… én csak segíteni akartam – mondtam.
Apu átkarolta a vállamat és az ajtó felé indult velem.
– Mivel tartozunk? – fordult vissza Rózsikához már az ajtóból.
– Egy kóla volt – mondta Rózsika.
– Menj a kocsihoz, Dorina – mondta Apu. Úgy csináltam, mint aki elindul, de aztán megálltam és hallgatóztam.
– Tessék… ezt meg tegye el, Gyula – mondta Apu.
– Úgyis csak elissza – mondta Kálmán.
– Vigyázzanak rá – mondta Apu. – Minden jót.
– Vigyázzon ő magára, elég öreg már hozzá – mondta Kálmán, de addigra Apu már behúzta maga mögött az ajtót.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok