A német aktivizmus néhány kelet-közép-európai változatának megjelenése Hatvany Lajos tevékenységében

 

Kassák Lajos 1919 februárjában tartott előadásában nyilvánítja ki Ma című lapjának aktivista jellegét, hogy mindenki számára világosan elválassza a kommunizmus ideológiájától1. Az évfolyam második számától a címoldalra is felkerült az aktivista művészeti folyóirat elnevezés. Innentől kezdve számíthatjuk a magyar aktivizmus fogalmának védjeggyé válását, az azóta eltelt csaknem száz évben a magyar nyelvű szakirodalom ezt a szakterminust szinte kizárólag Kassák és köre irodalmi és társadalompolitikai tevékenységének megjelölésére használja (a terminus képzőművészeti kialakulásával és fejlődésével itt nincs módom bővebben foglalkozni). Bár – ahogyan a továbbiakban utalni fogok rá – a kérdés szakértői folyamatosan jelzik a terminus értelmezésének problémás mivoltát, annyira rögzült már ez a beidegződés, hogy az eredeti, Németországban létrejövő mozgalomtól a magyar aktivizmus szókapcsolattal különítik el, ezzel is jelezve ez utóbbi specifikus voltát. Ez a tanulmány azonban nem Kassákról és a magyar aktivistákról szól, hanem Hatvany Lajos és Ady Endre (és Nagyvárad) sokat tárgyalt kapcsolattörténetének egy-egy epizódját próbálja az eddigiektől eltérő módon értelmezni. Az értelmezés kiindulópontja pedig pontosan az aktivizmus, de nem annyira a magyar nyelvterületen Kassákék által elterjesztett változata, hanem a századelőn, Berlinből induló, társadalmi cselekvésre mozgósító diskurzusforma, amelynek számtalan – szinte teljesen feltáratlan – hatása lehetett a háború előtti és a közvetlenül azt követő évek kelet-közép-európai kulturális folyamataira. Bár Hatvany Lajos tudtommal soha nem írta le az aktivizmus kifejezést, mereven elzárkózott a Kassák által irányított avantgárd mozgalomtól, melyről azt gondolta, hogy a kommunizmussal egyenlő, szépirodalmi műveiben pedig a legkisebb mértékben sem mutathatók ki az aktivizmus formai jegyei – már ha egyáltalán voltak ilyenek –, mégis azt gondolom, hogy kultúraszervezői tevékenységében olyan Berlinben elsajátított modelleket használ, amelyek a századelős aktivista mozgalomhoz állnak legközelebb. Hatvany Lajos akkor sajátítja el ezt a gondolkodásformát Berlinben (1908–1909 környékén), amikor az még ott sem differenciálódott sem a később határozottan körvonalazódó Kurt Hiller-i (a logokráciára és a szellemi elitre építő) és Ludwig Rubiner-i (a tömegeket mozgósítani akaró) aktivizmusra, Közép-Európába pedig még el sem jutott, tehát sem az osztrák Robert Müller, sem pedig a magyar Kassák Lajos nem került kapcsolatba vele. A magyar szakirodalomban rögzült fogalomhasználat miatt kénytelen vagyok ezúttal hosszabb kitérőt tenni, és bár csak áttekintésszerűen, de vázolni az aktivizmus fogalmának kialakulását és jelentésmódosulásait, hiszen a jelenlegi értelmében ezt semmiképpen sem lehetne Hatvany Lajos tevékenységének leírására használni.

 

A nemzetközi szakirodalomban az aktivizmus olyan elsősorban politikai színezetű mozgalmat jelent, amelynek alapja különböző cselekvésfilozófiákban kereshető, de még a német aktivizmusnak nevezett folyamat feltárását is nehezíti az a körülmény, hogy a mozgalom nem koncentrálódott egyetlen csoport tevékenységére.2 Az aktivizmus értelmezésére vállalkozó Wolfgang Rothe kötetének címében az 1915-ös évet jelöli ki kezdeti pontként, hiszen Kurt Hiller ennek az évnek a végén adja ki a Das Ziel címet viselő évkönyv első kötetét, azonban az előzményeket tárgyalva ő maga is felhívja a figyelmet arra, hogy Kurt Hiller már 1909-ben kezdte szervezni az Újak klubját, majd 1917 és 1919 között három aktivista találkozót hívott össze.3 Bár a német szakirodalom is hajlamos időnként csupán Kurt Hiller vagy Ludwig Rubiner személyéhez kötni az aktivizmust, azért mégis világos, hogy a mozgalom több irányt is magában foglalt. Egyes szakaszaiban kétségkívül sok köze volt a munkásmozgalomhoz, a kommunista ideológiával átitatott anarchista aktivizmushoz, sőt beszélhetünk egy jobboldali aktivizmusról is, melynek képviselője Gottfried Benn volt.4 Az erősen idealista középutat az 1909-ben induló Der Tat című lap jelentette, képviselője pedig Kurt Pinthus volt.5

 

Jelen tanulmány szempontjából az egyik legjelentősebb programíró Heinrich Mann, akinek Szellem és tett című 1909-es írása az aktivizmust a polgári intellektuellek csoportjához köti és a mozgalmat elsősorban különféle olvasmányokból táplálkozó szellemi tettek megvalósulásának látja.6 Heinrich Mann ugyanis – igaz ugyan, hogy Kurt Hiller és Ludwig Rubiner mellett – munkatársa volt az Alfred Kerr által szerkesztett Pan című lapnak, amely munkatársai közé számította Hatvany Lajost is.7 A későbbiekben a lap a német expresszionizmus egyik fő fóruma lesz a Der Sturm mellett, ebben az időszakban azonban Hatvany már nem dolgozik benne. Az mindenesetre világos, hogy Hatvany egy olyan körbe került, amely az aktivizmus elkötelezett híveiből állt. Az 1910-es évek elején ebben a körben együtt voltak még azok az irányzatok, amelyek a későbbiekben német nyelvterületen is, de főleg Közép-Európában teljes mértékben szétfejlődtek. A kiindulópont mindenképpen az értelmiségiek vezető szerepe a társadalom megreformálásában, ahogyan erre Wolfgang Paulsen 1935-ben felhívja a figyelmet, már akkor hangsúlyozva, hogy szét kell választani az aktivizmust mint társadalmi cselekvésformát az expresszionizmustól, amely művészi formanyelv.8 Paulsen szerint a művész valamilyen értelemben politikus is, de nem közvetlenül politikai eszköz, hanem alkotó szellem, a világot formáló eszme politikusa, ugyanakkor liberális, radikális és egyben arisztokrata is, vágyálma pedig valamiféle aktivista fölénnyel teremtett abszolút demokrácia. Hatvanytól ezek az elképzelések nem állhattak távol, és azt is fontos hangsúlyozni, amire már Szabó Júlia is utalt könyvében, hogy „a nietzschei életfeladatot vállaló aktivisták valóban nem ismertek autonóm művészi feladatot. Felhasználtak bizonyos művészi nyelvi újításokat, műfaji változtatásokat és eszközélesítő tendenciákat, de analitikus formában a művészi nyelv és jelentés viszonyával nem foglalkoztak.”9

 

Nem térek ki most itt részletesen a német aktivizmus különböző ágaira, csak a kérdés összetettségét kívántam jelezni, illetve ráirányítani a figyelmet arra, hogy az aktivizmus fogalma sokkal tágabb értelmezést is megenged, mint amit a magyar szakirodalomban megszoktunk, illetve hogy Hatvany éppen akkor tölt több időt Berlinben és éppen azoknak a körében, akik az aktivista mozgalom különböző – de abban a pillanatban még egységes – irányait kidolgozzák és elindítják.

 

Mint már említettem, magyar nyelvterületen a fogalmat legelőször Kassák Lajos használja, azonban igencsak egyedien. A Kassák-kör gondolkodását befolyásolta ugyan Hiller logokrácia-fogalma, ám abból főleg a pacifizmust, a pártfüggetlen szellemi önállóságot adaptálták, a későbbiekben pedig a kollektív individuum (egyfajta új közösségi ember) megalkotásának lehetőségét.10 Kassákék programja csak az 1919-es években kristályosodik ki, eleinte még magánál Kassáknál is fellelhetők a társadalmi elhivatottságot még nem feltétlenül poétikai nyelvre alakító törekvések. Nem véletlen, hogy A Tett 1916. március 20-án megjelent tizedik számában nyilvánosságra hozott kiáltvány (Programm) irodalomfelfogását, mely szerint az irodalom és a művészet a társadalmi igazságok megvalósulási helye, és az irodalomnak vállalnia kell a felvilágosító szerepet, a lap több munkatársa túlságosan polgárinak, sőt kispolgárinak tartotta, hiszen ez nem különbözött a polgári radikálisok programjától sem.11 Kassák a későbbiekben a munkásokat tette meg az ideológiailag megbukott társadalom újjáépítőinek. Hatvany viszont fontosnak tartotta a hagyományos-nemzeti paradigma továbbvitelét és megújítását. Azok a személyek, akikkel Hatvany Berlinben kapcsolatban állt, szintén egyrészt személyes, másrészt pedig ideológiai okok miatt másként képzelték el a társadalom művészetek általi megújítását, mint ezt Kassákék tették. Közös ugyan az utópikus-civilizatórikus funckió kiemelése, viszont a megvalósítás módjában eddig fel nem tárt különbségek vannak. Világos ugyanis, hogy aktivizmus címszó alatt mindenki mást értett, erre jó példa lehet, hogy a Bécsben egy időben tevékenykedő Kassák és Robert Müller sem ismerte el egymás aktivizmusát.12 Az, amit Hatvany próbált megvalósítani, még ezektől is igen távol állt. Elsősorban attól tért el az avantgárdhoz kötődő kassáki aktivizmustól, hogy nem utasította el, sőt integrálni akarta az irodalmi hagyományt az esztétikai és ideológiai bázisba. Mivel a klasszikus modern és az avantgárd között az első konfliktus a hagyományhoz való viszonyulásból származott13 – utóbbi teljes mértékben el akarta utasítani, bár ez a költői nyelvben természetesen nem sikerülhetett –, Hatvany mint a magyar irodalmi hagyományhoz erősen kötődő értelmiségi, még csak deklaratív szinten sem csatlakozhatott ahhoz az aktivizmushoz, amit Kassák követett. Ugyanakkor az eredetileg minden irányzatban közös, azaz az értelmiség vezető funkciójára vonatkozó kitételt megőrizte.

 

A magyar szakirodalomban mégis kizárólag a kassáki aktivizmus-fogalom maradt meg. A művészettörténész Szabó Júlia többször is kísérletet tett a magyar aktivizmus leírására, és bár vizsgálódásait szigorúan a képzőművészetre szűkíti, az ideológiai-eszmei háttér felvázolásában többször hangsúlyozza, hogy a német aktivizmus esetében olyan komplex folyamatról van szó, amelynek értelmezését és hatástörténetét a 20. században nem sikerült maradéktalanul feldolgozni.14 A magyar aktivizmust azonban egyértelműen A Tett című laphoz köti, Kassákot és körét említi, a képzőművészeti központú kutatás pedig a formai jellemzők feltárására irányul anélkül, hogy a programírásoknak vagy az esetleges irodalmi megvalósulásoknak teret adna. Szabó szerint a magyar aktivizmus a világháború második évében, 1915-ben született meg mint politikai és irodalmi mozgalom.15 József Farkas több tanulmányában is összemossa az aktivizmus mozgalom-formáját a létrejött irodalmi művek poétikai jegyeivel, itt már nagyon erősen érződik az ideológiai meghatározottság.16 Nem véletlen tehát, hogy a kilencvenes években Deréky Pál megpróbálja tisztázni aktivizmus és avantgárd fogalmát. Törekvése arra irányul, hogy elsősorban az avantgárd irodalom poétikai jegyeinek rögzítésével leválassza az aktivizmus fogalmát – melynek nem tulajdonít formateremtő jelleget – az avantgárd irodalomról. Véleménye szerint „a politikai program, a világnézet, a társadalmi hatni akarás műbe emelése kifejezetten az átmeneti formájú műalkotásra jellemző. Az avantgárd írásmű esetében inkább egy nemidealista esztétika modelljének kísérletéről beszélhetünk.”17 Az 1915–1919 közötti átmeneti forma korszakában mindazonáltal megőrzi az aktivista irodalmi alkotások kitételt,18 a fogalom ilyen értelmű használata pedig mára teljes mértékben rögzülni látszik.19 Legújabban Kappanyos András kíséreli meg az aktivizmus fogalmának elhelyezését a korabeli izmusok között. Meggyőző érvelésű tanulmányának lényege, hogy Kassák tudatosan sajátította ki a fogalmat azért, hogy saját pozícióját kiküzdje, ám ennek eredményeképpen elhalványította a fogalom azon jelentését, mely lényegében a felelős, tudatos, baloldali társadalmi elkötelezettség, az „új ember” megteremtésének morális igénye.20 Ez a tanulmány most ehhez az általánosabb értelemhez tér vissza és azt próbálja meg demonstrálni, hogy Hatvany a Berlinben elsajátított aktivista módszerekkel próbálta az új ember és új költészet szolgálatába állítani Ady Endrét, majd mivel ez Ady életében folyamatosan kudarcot vallott, Ady szellemiségének felidézésével propagálta a nemzetiségi megbékélést és a Duna-menti nemzetiségek kulturális egymásratalálását.

 

Az Ady–Hatvany kapcsolatról már eddig is sokat lehetett tudni, különösen mert Ady halála után maga Hatvany vállalta magára a kapcsolat dokumentumainak kiadását.21 A kapcsolattörténet elemzésében leginkább a két személy inkompatibilitása kerül előtérbe,22 illetve az általánosan elfogadott struktúra szerint Ady az anyagi biztonság nyújtotta kényelemért tér vissza minden viszály után Hatvanyhoz. Hogy Hatvany – aki gyakran hangoztatta, hogy időnként elfogadhatatlan számára Ady mint magánember – miért bocsátja meg a közéleti Ady ellene (is) szóló kirohanásait, ez eddig nem merült fel a kutatók számára kérdésként. Természetesen ennek lehetett egy esztétikai aspektusa is, hiszen a kezdeti értetlenkedés után, Hatvany Ady költészetét tartja a 20. század eleji magyar költészet csúcspontjának, és ennek bizonyításáról nem akar lemondani, ezáltal ugyanis megteremtheti saját maga számára az értő kritikus pozícióját.23 Ráadásul a klasszikus magyar irodalom értékeit valló Hatvany számára a Petőfi–Ady kontinuitás is olyan lehetőséget teremt, hogy a forradalmi költészet értékeit a hagyományra való visszatekintéssel bizonyíthassa.24 Mindezek mellett azonban ennek a kapcsolatnak létezhet egy általánosabb érvényű magyarázata, és ha a német aktivizmus kezdeti törekvései felől nézzük, akkor az látszik, hogy Hatvany határozottan Adyt kívánta belehelyezni a szellemi vezető szerepébe, aki képes lesz arra, hogy költészetével megreformálja az elmaradott magyar társadalmat: „Ady, mint tudvalevő, nem csupán a magánügyeit intézte el költészetében, hanem azonfölül még a közügyek szenvedélyétől megszállva az emberiségéit is. Így jutottam el, mint a magam nemzedékének értelmiségi átlagembere, Ady művének első hökkent elutasításától annak gyönyörűséges és harcos elfogadásáig. S még azon is túl, a forradalmi cselekvésig.”25

 

Kassáktól eltérően, aki ebben a megreformálásban nem hitt, hanem ezt megváltói szándékká alakította26, Hatvany hitt abban, hogy a feudális berendezkedésű Magyarország abban az esetben változtatható meg, ha a vezető szerepet a városi polgárság kezébe adják, amely az értelmiség irányító tevékenysége alatt képes lesz megújulni. Arra már Szabó Júlia is felhívta a figyelmet, hogy Magyarországon a 20. század elején megfelelő környezetre találtak a reformok és a világmegváltás legkülönfélébb eszméi: „költők és politikusok, tudósok és művészek verődtek alkalmi vagy tartósabb csoportosulásokba, a polgári radikalizmustól a szocialista forradalmár szándékokig az új társadalom, új világépítés minden progresszív irodalmi-politikai programnak része volt.”27

 

Deréky Pál az osztrák expresszionizmus magyar hatásairól szólván Hatvanynak kiemelt jelentőséget tulajdonít, mivel éppen Hatvany tevékenységével magyarázza az expresszionizmus hatásának elmaradását: Hatvany stratégiáinak következtében ha „új művészetről” volt szó, akkor a magyar nyelvű közönség az „újköltészet" és Adyék forradalma mellett kötelezte el magát.28

 

Hatvany az imént említett forradalmi cselevést elsősorban a korabeli média eszközeivel kívánta megvalósítani: „Ez a folyamat, mielőtt cselekvő alkotásban – vagy ami csak a forradalmakban lehetséges, nem kevésbé teremtő rombolásban – nyilvánult volna meg, mindenekelőtt a magyar értelmiség természetének megfelelően a sajtóban játszódott le. Vagyis újságpolémiákban tombolta ki magát, hogy aztán eljusson a társadalmi cselekvésig – vagy ha addig tán nem is, mindenesetre annak követeléséig.”29

 

Szabó Júlia is felhívja a figyelmet arra, hogy az aktivizmus célja nem elsősorban művészeti stílusalkotás, hanem határozott politikai mondanivaló közlése, előbb a vers és próza, esszé és kritika, könyvismertetés és kiállításkritika, majd 1916–17-től már a képzőművészet eszközeivel.30 Ezért nem tekinthetjük véletlennek Hatvany gyors és pozitív reakcióját a nagyváradi A Holnap című antológia 1908-as megjelenését követően. Bár a Pesti Napló 1908. szeptember 23-i számában elsősorban az antológiában szereplő költők poétikájának részletes bemutatására vállalkozik, már ekkor felismeri, hogy ennek az új csoportosulásnak lehetősége lenne a poétikai nyelv megújításával a társadalmi cselekvésig is eljutni.31 Hatvany használja ugyan az aktivizmus szóhasználatára jellemző kétpólusú beállítást, mely szerint, ami régi, az rossz, ami új, eljövendő, azt jóvá kell tenni, de ezt csupán a társadalmi berendezkedésre érti. A költői nyelv használatában tekintettel kell lenni arra, hogy a külföldi ideológiákat adaptálni kell, de azt összetéveszthetetlenül magyarrá kell változtatni, ugyanis csak így bizonyítható a külföld előtt a magyar irodalom önállósága és érdekessége.32 A magyar költészeti hagyományból a reformkori költők forradalmi nyelvhasználatát tovább lehet ugyan vinni, de a forradalomnak más jelleget kell adni, hiszen Petőfi, Vörösmarty vagy akár Kölcsey hazafiság-fogalma elavult, nem fejezi ki a 20. századi magyar polgár érzésvilágát.33 Hatvany tehát a vátesz, próféta szerepét szánja Adynak, és ez egyáltalán nem állt távol az aktivizmus kezdeti törekvéseitől. Az ugyanis mindenfajta aktivizmusra érvényes, hogy képviselői elsődleges kötelességüknek érezték a jövő útmutatója szerepének vállalását, s távol álltak az analitikus tudós szerepkörétől (amit Hatvany viszont integrálni szeretett volna a szerepkörbe). Ehelyett inkább már az ókori kultúrákból ismert próféta szerepkört gyakorolták, annak minden államrend elleni lázadásával, vallási hierarchiákkal szembeni állásfoglalás-kényszerével és néha szükségszerűvé váló többértelműségével.34 Ez az identitáskomponens a magyar irodalomban pedig a reformkorban válik legerősebbé az értelmiségiek esetében,35 Hatvanynak tehát kifejezetten jól jött, hogy Ady maga is Petőfi utódjának vallja magát, mert megvalósíthatónak vélte, hogy Petőfihez hasonlóan Ady is egy eljövendő valóságos társadalmi változás vezéralakja legyen. Ezért is okozott számára akkora csalódást Ady legelső olyan írása, amely explicitté tette számára, hogy pártfogoltja semmilyen mozgalomban nem kíván részt venni. Ady Endre 1908-ban az Új Idők című lapban jelentette meg A duk-duk affér című írását36, amely eléggé félre nem érthető módon Hatvany Lajosnak (is) szólt. Természetesen személyes sérelem is érte Hatvanyt,37 viszont sokkal fájdalmasabb lehetett számára, hogy Ady önként és határozottan mondott le arról a pozícióról, amit Hatvany szánt neki, és ezt magánlevélben tudtára is adja: „Kár, hogy primadonna létedre személyeddel nem tudod és nem akarod fedni azt a mozgalmat, melyet írásaiddal felkeltettél.”38 Ugyanezt fogalmazza meg az 1911-es Hatvany–Osvát vitában is, melyben az esztétizáló, folyamatosan új tehetségeket kereső osváti álláspont az Ady mellett elkötelezett, újabb tehetségeket már nem kereső, hanem az irodalom politikai erejében hívő Hatvany-meglátással került szembe. Ekkor viszont már Hatvany sem kizárólag Ady személyében látja a garanciát a közönség nevelésére, mégis kiemelt szerepet szán neki: „A te versednek, Móricz regényének, Ignotus kritikájának valóságos fundamentuma és erőssége lett volna a cselekvő élet emberei által szállított és körületek feltornyosult életanyag. Az irodalom csak e tornyok faláról pattant visszhang.”39