Jakabffy Elemér emlékiratai (3.)
Jakabffy Elemér Adatok családunk történetéhez című, mindeddig nem közölt, hatalmas munkájának tizenkettedik része a Részvételeim a nemzetkisebbségek kongresszusain címet viseli. Ezekről a kongresszusokról az általa szerkesztett és Lugoson megjelenő folyóiratban részletes beszámolókat közölt. Ma is fontos közkinccsé tenni az ő szubjektív megfigyeléseit, megjegyzéseit, mert ezek a ma emberének is tartalmaznak iránymutató, eligazító gondolatokat és a korra jellemző megállapításokat is.
A beszámolókon és az ezekhez fűződő magyarázatokon kívül érdekes leírást ad a korabeli Svájcról, az ott élők szokásairól, életmódjáról. Az értő és érdeklődő olvasó előtt valóságos panoráma bontakozik ki a két világháború közötti Európáról, arról a sokféle és sokirányú elképzelésről, tervről, vágyról, amelyet a különböző országokból érkező küldöttek megfogalmaztak. Az is elgondolkoztató, hogy akkor sem sikerült egységes elképzelést, valódi megoldást találni a kisebbségi kérdésekre.
Viszont a mai olvasók számára is rendkívül színes és élvezetes útleírást nyújt beszámolóiban az alpesi tájakról, az ott élő emberek gondolkozásmódjáról, gazdag múzeumairól, életfelfogásukról, szokásaikról is. Teszi ezt a maga empatikus hozzáállásával, minden túlzástól vagy elutasítástól mentesen.
Az évente megrendezett kongresszusok újabb és újabb kérdéseket tűztek napirendre, igyekezve megfelelő irányt szabni a kisebbségvédelmi mozgalomnak. Viszont jelentős áttörést, változást nem tudtak elérni a kisebbségvédelemben. Közben a kongresszuson részt vevő személyek a különböző kisebbségek képviselői sorra lecserélődtek, Jakabffy Elemér a tizenkettedik kongresszusról írt beszámolójában némi malíciával jegyzi meg, hogy már csak négyen maradtak, akik minden összejövetelen képviselték közösségüket.
A 13. kongresszust viszont, 1937-ben új helyszínen, Londonban szervezték. Ezen a Jakabffy már nem vett részt. Hiányzását így indokolja emlékiratában: „Az angol nyelv teljes ismeretlenségével, olyan messzire elutazni, valahogy úgy érzem, már nem nekem való.” Ezzel a mondattal zárul emlékiratainak XII. fejezete.
Anélkül, hogy kétségbe vonnánk Jakabffy Elemér megfogalmazásának hitelességét, az a benyomásunk, hogy bizonyos mértékben ráébredt ezeknek a konferenciáknak a hiábavalóságára, eredménytelenségére, hisz sem az új államalakulatok arroganciáját, sem a kisebbségbe került népcsoportok múltjuk iránti nosztalgiáját nem sikerült ezeknek a kongresszusoknak megfelelő módon kezelve olyan megoldásokat találni, amelyeket mindkét fél elfogad, magáévá tesz.
Mindezek ellenére tanulságosak ezek az őszinte és objektív beszámolók a ma embere számára is, ezért érdemes a kisebbségi témák iránt érdeklődők kezébe adni. Ugyanakkor e beszámolók, feljegyzések tanulságos olvasmányok lehetnek mai kisebbségi vezetőink számára is, példát és erőt meríthetnének Jakabffy Elemér küzdelmeiből, visszaemlékezéseiből.
