Ellenfényben

 

Elküldtem, bár semmi kivetnivaló nem volt benne, hacsak nem szolgalelkűsége. Szeretett. Túlságosan. Ő igen, én nem. Én nem úgy. Olyannyira testvéremként, hogy a felnőtt kapcsolatnak már csak a gondolata is vérfertőzőnek tűnt. Legalább ne mardosna ifjú tekintetében a sebzettség! Lelkiismeret-furdalásommal a templom előtt ácsorgok, várok – Isten befordul az utcasarkon, és megszabadít. Pontos helyen állok. Őszi hálaadás előtt lelkigyakorlati hét kezdődik éppen. A templom üres, egy-két ősz lélek üldögél csak. A jó öreg pap helyett azonban az új lelkész érkezik. Fiatal és jóképű, aki miatt tavaly óta hirtelen többszörösére nőtt a templom látogatottsága – a fiatalasszonyok csodájára járnak. Ki-ki, a maga módján, reménykedik – kuncogja édesapám. Mosogatok, s a hallottakra tiszta, előlegezett dac formálódik bennem: nem megyek mágusnézőbe az asszonynyájjal!

A találkozás mégis elkerülhetetlen. Egy kósza ötlet sugallatára aznap húgommal hátizsákba csomagoltunk, gondoltuk, az ifjúsági táborig fiatalos erővel, kerékpáron tesszük meg a harmincöt kilométernyi távot. Egy jócskán megkopott gumikerék azonban már utcánk közepén jobb belátásra bírt. Visszakullogtunk. A buszt már lekéstük. Vonakodva ugyan, mehettük stoppolni. Egy fuvarossal elpöfögtünk Árapatakig. – Cigányfészek! – Épp a szomszédban volt fürdőorvos Csáth Géza! – Hogy? – Már félúton vagyunk, innen gyalog is eljutunk! – Nem kell elindulnunk, máris lehúz mellénk a hosszú, piros egyházhivatali autó. Amint a kormánykerék mögül megnyerően ránk pillant, sejtjük, ki lehet. Nem néz ki bőbeszédűnek, mégis folyamatosan beszél, kérdez, nevet, nevettetni próbál. Taszít! – sziszeg húgom, mikor kiszállunk az úti célnál, és érzem, fenntartása örökre szól. Nekem titokban tetszik, de meg sem fordul a fejemben benyomásomat komolyan venni. Kapcsolati téren sikeresnek, amolyan menőnek találom, s ez elidegenít. Vagy talán csak nem hiszem, hogy felfigyelhet rám. Akkor sem, amikor felfedezés örömével a hangjában rám köszön később a táborban. Úgy látszik, mindenkivel szívélyes. Bár a két vékony, szigorú ránc szája szegletében másra vall. Nem akarom, hogy foglalkoztasson – tapintatosan elköszönök; azóta sem láttam, megütközöm hirtelen, hogy megjelent itt, pedig hivatása ide köti, ha erről meg is feledkeztem. Jelenléte lelkiismereti problémáim közepette zavaró tényező. Nekem most nyugalom kell, Áron bácsi, nem ez az igézet… Néz! Áthatóan. Mi a csuda akar ez lenni?! Csuda? Talán csoda. Lehet, hogy őt vártam. Isten útjai elvégre kifürkészhetetlenek. Hazafelé menet más gondok foglalkoztatnak, mint kora délután. Tovatűnt lelkiismeret-furdalásom – ilyen értelemben hatékony volt a lelkigyakorlat. Csak hát a belső csend helyett, amelyet reméltem, bizsergető nyugtalanság vett erőt rajtam máris. Lekötött a fiú mondanivalója. Nocsak, már nem is lelkész! Az asszonyok csak a szemüket legeltetik. Legfeljebb fantáziálnak. De én így élek – ahogy lehet. Az utamba küldetett. Vagy én az övébe. Számít? A nyom, amit maga után hagy az ember – egymás lelkében – mindenképp. Már a végjátékra gondolok, ez nyomaszt. Holott még el sem kezdődött. Nem lesz ennek jó vége! – keserednek neki szüleim, s ez futó aggodalmakat szül bennem is. Ennek ellenére elszántan követem sorsom.

 

Az egyházhatalmi törekvésű érdekkapcsolat, amelyet addig titokban fenntartott, feledtette vele, hogy pezseghet belülről még. Hogy meghökkentő tettekre szánhatja el újra magát, mint egy kamasz, kinek meggondolatlanságát kora menti. Bolondító sajgás, mikor meglátja a lányt, aki ma megint eljött. Cserében hozzá beszél a szószékről, olyant mond, amitől megfiatalodik egy pillanatra a néni lelke is, ki reszketegen gubbaszt a csupasz templom második padsorában. Csak a néni van és a lány. Nevét sem tudja. Emlékeiben őriz róla egy képet – fekete rövid ruhája alól kivillan formásan ívelő lába, hullámzó szőke haja karcsú derekára omlik. A nőideálom! – rohanta meg akkor a vágy, percekig feledve szolgálati ügyét.

Rosszkedvűen ment neki a lelkiséghétnek. Egy lélek se jön ilyenkor, beszélhet megint a fehér falaknak. De most az az egyetlen néni is zavarja, aki, amilyen roskatag, épp oly kitartó. Egy nap sem lehet végre kettesben a lánnyal. A hétvége gyorsan közeledik, kevés az idő. Egyik nap magára marad. Kétségek gyötrik. Vajon kiábrándította valamivel? Látja még valaha?! A másnapnak aztán megint értelmet ad felbukkanása. Az öreg pap mesél róla. Végre összeáll egy elnagyolt kép – hol tanul, hol lakik, hogy hívják. Anna! – többször is kiejti, elsuttogja, hangsúlyosan felmondja. Hamarosan a meglepett szülőknek merőn jelenti be: érzékein keresztül, történetek nélkül akarja. Csapongva mustrálni a földön hanyagul elszórt lemezeit, s e könnyedséget megcáfolandó, szigorúan sorjázó könyveit a polcon. Ágyán végigdőlni, beszívni párnájában felejtett illatát! Elmélázni a tegnapon.

Anna óvatosan hárított, szégyenlősen tolta helyre a kíváncsian kereső férfikezet. Miért taszítasz el? – kérdezte bántott suttogással. Egyszerre hitetlenkedés bódította. A vak vadság, hogy menten leteperi, mert végre megteheti, szabad – elillant. Nem, nem szabad. Így nem. Vele nem – így. A földre feküdt, anyja süppedős szőnyegére. A komoly-komor komisszár. Mert az volt inkább, keménykezű földi vezető, semmint pokolra szállás és mennyei utazások közt vigaszt nyújtó mágus. Feküdt szótlanul, éj borult a puha nappalira, s szerelemtől dideregve magára vonta a szüzet. Betakarózott vele, mint egy selyemfátyollal. Órákig feküdtek így. Csendben. Nem történt semmi sem. Együtt voltak csak.

 

A színházbüfé ismerős magyar sziget a számomra még feltáratlan Kolozsváron. Körém szegődő asztaltársaságom tükör, melyben saját sugárzásom látom. Két tartózkodó hódolóm fejem fölött versenyt cigarettázik. A meglehetősen jóképű színész kökényfekete szeme szennyesen és súlyosan vibrál – sose merném közel engedni magamhoz. Így is nyomasztó a jelenléte, de ma az én életerőm tombol. Kedélyes dramaturg kollégám is, bár kissé gondterheltnek látszik, amióta nem vagyok magam. A büfé fölötti óra óriásivá nő. Nézzük. A színész rám sandít, majd az órára. Késik – hangsúlyoz incselkedőn, szája játékos mosolyba ível. Mintha csak azt sugallná: tisztelettel ajánlom magam, akár. Itt lesz, amint tud! – ne viccelj, verem vissza bizakodását. Te tényleg szerelmes vagy! – nyugtázza, erről a lehetőségről lecsúszott. Pedig hát… Van még cigaretta? Füstölnek megállás nélkül, és szórakoztatnak. Cinizmusuk boldogságom fátylán át nem renget meg, inkább mulattat a rosszul leplezett csalódottság. A földig futó ablakon keresztül rögtön látják: a piros autó a színház elé parkolt. Tovább heccelődnek – el ne szalasszam hátam mögött a nagy lehetőséget! Mentemben, mintha ráébrednének sorsközösségünkre, melyben nekik mégiscsak támogató-védő szerep adatott. Hümmögnek, motyogássá bátortalanodik korábbi szarkazmusuk. Vigyázz magadra! – hallom kollégám aggódó hangját. Legyen csodálatos estéd! – végül a színészből ez tör fel, s a jelzőt valóban csodálatosan ejti. Ellenállhatatlan bizonyossággal elviharzom. Vizsla tekintetüket magamon érzem, míg látótávolságukból ki nem gördülünk.

Te cigarettázol?! – vádló hangja töltött fegyverként toloncol rideg valóságába. Bocsánatkérése, melyet késése indokolna, elmarad. Kérdése nem zavart volna, ha máskor, más hangsúllyal teszi fel. Számonkérésében azonban megérzem odaadása feltételességét – mert, ha igen, akkor… Most azonnal megálljt kellene parancsolnom, visszamennem a büfébe, és életemben először csak azért is rágyújtanom. Ha nem fulladoznék annyira a füsttől. Gépies válaszomtól ragyog, én elrejtem fennakadásomat, mint ettől kezdve annyiszor. Gondtalannak látszunk a Fellegváron – fényképet készít rólam, hogy azzal hiányomat bélelje következő találkozásunkig. Besötétedik már, mire szobámba érünk. Bár elszigeteltté tesz, s barátnőimnél már vendég vagyok csupán, lám, hasznát veszem mégis a kétfős elitbentlakásnak, ahol hétvégén magam maradok. Ő türelmetlen, én tartózkodó. Észreveszi vonakodásomat, de megfékezhetetlen. Eleven húsomba vág a fentről támadó idegen test. Fájdalmam hártyáját kitartó hévvel szakítja fel. Azt hiszem, vérfürdőt rendez, de vérezni is alig mer testem. Gyűlöllek! – szedem hangokra indulatomat. Ereje lankadtával ellenérzésem kellemetlen biológiai emlékké csontosodik, mely idővel elenyészik, akár a test emlékezete. Mert nincs már emlékem keze érintéséről, öleléséről, csókjáról. Pusztán értelmi tudásom maradt illatáról is. Markáns, mégis éteri. Könnyed, de határozott. Ami maradt, képi emlék. Legbensőbb pillanatokban arcának fellazuló vonalairól. Belém olvadó tekintetéről. Elzárkózó tekintetéről. Neked nem jó – mondatja ki elkeseredettsége. A folytatást, bár nem fennhangon, hallom: Velem! Tanácstalanul nézek rá. Nem tudom megnyugtatni. Nem tudom, pontosan mit kellene éreznie a testemnek. Barátnőimtől kérdezem. Ahhoz foghatót nem ismerek. Ez mindkettőnket lehangol. Belátjuk, velünk van a baj. Én azt, hogy velem; ő magát vádolja. Ellene nem teszünk semmit, vagy nem eleget. Ő talán attól való félelmében, hogy csődöt mondana, s még jobban meglazul férfiasságába vetett hite. Én jelenlétében végleg képtelen vagyok felengedni már. Leginkább az zavar, hogy múltja árnyaival hasonlítgat. Főleg akkor észlelem ezt, amikor meztelen testemet nézi. Nem néz. Fürkész. Méreget. Vizsgál. Éppoly magabiztos szigorral, mint nem kanonizált szobrot a műértő. Tolakodó mustrája görcsössé tesz. Jó ideje játszom az ő szemszögéből jónak vélt szerepemet. Indulataimat elfojtom, szitokszavaimat mellőzöm, öltözködésemet megpróbálom kedvére köznapiasítani. Ennyi önmegtagadás mellett hogy lazulhatnék gyönyörbe?!

 

Valamivel el kell ütnöm az időt, míg várom. Jobb híján, róla beszélgetek. Barátokkal. Mert vele nem lehet. Sosincs velem, mindig elfoglalt. Munka. Ez élteti. A karrier. Írj! – löki oda nekem. – Foglald el te is magad! Nem érti, hogy túl rajta nem létezik semmi. Megszűnik az irodalom. Íróasztalom. Ha csak egy percre is feledni tudná a még meg nem jelent újabb kötetét vagy a püspöki palástot, amit legfeljebb húsz év múlva ölthet magára! Sosem gondoltam, hogy épp Isten lesz a riválisom. Esélytelen ez a játék. Ha talán a felesége lennék… Megszerveznéd a nőegyletet! Finomakat főznél, szülnél négy-öt gyereket, és örökösen lesnéd urad óhajait! – elrettentő példaként, tényszerűen szemlélteti lehetséges jövőmet legközelebbi barátom, ki vele szemben önazonosan ismer.

Megállapodásunkat, hogy terepmunkám végeztével a farsangi bálon csatlakozik hozzám, nem tartja be. Hogy utólag a könyvírás okozta fáradtságra hivatkozik – kifogás! Kellőképpen kiegyensúlyozott ahhoz, hogy magát, akár szellemileg, túlterhelné. Kényelmes távolmaradásával leginkább hiúságomba tipor. Valahányszor kinyílik a kultúrház ajtaja, tekintetem a bejáratra ugrik, és mindannyiszor megtépáz a csalódás, mely hajnalra eszeveszett dühvé gomolyodik. Elfojtásaim telítődtek. Azonnal indulok Kolozsvárra! – közlöm vele telefonon, a végszó hangján. Feljöjjek? – bizonytalansága közöny, az érzelmi érintetlenség árulója. Még bőszebbé tesz. Válaszom egyértelmű. Nem örvendek, mikor ajtónkban megjelenik mégis. Bár akkorra érintett már, mintha épp ez a táv kellett volna – otthonától otthonomig –, hogy szavaim mögöttes tartalmát valóban megértse. Megbeszéljük! Nem engedjük el egymást! – akár magának bizonygatná. Szavai, bár nyugtatóan hatnak, elsuhannak mellettem. Az állomáson hármasban anekdotázunk. Mit sem sejtő tanúnk körében viszonylag oldottakká válunk. Barátom jelenléte meghatározó, ezt magyarázatok nélkül is megsejti. Eszében sincs visszakozni, mikor tervezett indulásunk előtt sürgetem a visszaútra, bár az orra előtt zajló szakítást később sem érti egészen. – Nevetgéltetek. – Mellvéd volt, vagy látszat, ahogy tetszik. – S a csók? – Sőt! Ahogy a vonat elindul, a komisszár sarkon fordul, és hetyke léptekkel kisétál az életemből. A felismerés emberi szóval megbonthatatlan falat húz átmenetileg körém. Átszálláskor émelygek. Citromot majszolok.

Miközben a Zokogó Majomban kapcsolatunk kölcsönösen erőltetett torát üljük, kiböki: Magam előtt is szégyellem, de be kell vallanom: én nem tudom nálamnál okosabb nővel elképzelni az életemet! Elvágja a szuszt bennem újra! Mit mondhatnék? Ha igazán okos lennék, átlátom és megelőzöm okosságom okozta frusztrációit. Eltussolok mindent, amitől úgy érezhetné, férfiasságát magam alá gyűröm. Csakhogy már nem akarok szerepeket játszani. Se jól, se rosszul. A bennem még élő szerelem kedvéért sem. Inkább némi elidegenedéssel végignézem haláltusáját. De visszajöhetek, ha netán…? – nem ér a mondat végére. Tapintatlansága így is metsző. Mégsem kellett volna velejéig tagolni a meg nem beszélhetőt. Amikor okok tornyosulnak a szeretet mellett és ellene, már nincs valós összetartozás. Maradtunk volna az állomási búcsúcsókkal, akármilyen hamis volt is. Ám a belém égetett mámort csak tisztánlátás dermesztheti elviselhetővé.

A gazember! – szisszen fel mama. Az én, házasságon kívüli, szent szerelemben fogant nagymamám, hogy a világ felé bizonyítson, életcélként az agyonlúgozott tisztaságot tűzte ki, mely szerelmi életét végül teljesen kiette. – Szeretett. – Akkor? – Nem eléggé. Nem feltétlenül. Nem önmagamért. – Egyet ígérj meg: tanulsz! Azzal a híres szerelemmel meg többet nem törődsz! Sírunk és kacagunk a meleg paplan alatt. Gyerekkorom óta együtt alszunk, ha meglátogatom. Szorultságból. Megszokásból. Főleg meghittségből. Egy hét múlva elszólíttatott tőlem örökre. Szavait, feltétlen szeretetét ma is őrzöm. Lassan két évtizede már.

 

Napközben Kossuthot hallgatok. Megfelelő társ házkörüli teendőim közepette. Nem követel túlzott figyelmet. El-elmélázhatok. Egyszerre ismerős hang szakítja félbe álmodozásomat. A hangszín nem öblös, de figyelmet parancsoló. A hanghordozás fegyelmezett. Dallamából érezni, hangsúlyos a mondanivaló. Hosszan beszél. Van időm velejére szedni. Pír fut át rajtam, mert otthonos csengése ellenére a szavak értelmébe kell kapaszkodnom, hogy megfejthessem kilétét. Megfontoltan beszél. Nincs tékozlás. Minden tekintetben fukar volt! Az anyagiakkal. A lelkiekkel. Pedig próbálkozott, a romantikával legalábbis, bár legtöbbször kudarcba fulladt, mint virágszedése. Mire észbe kaphattam volna, barátja nyúlt a felém nyújtott őszi kikericsért. Azt hittem, nekem hozod! – hogy a móka megsemmisítette előttem, még inkább felkorbácsolta dühét. Jóleső nevetés tör fel belőlem ma is, s egyszerre megkönnyebbülök. Felvillan, hányszor próbálkozott belátásra bírni az évek során. Levelei! Gyöngybetűs, szép szerelmes leveleit a szemetesbe száműztem! Sem előtte, sem utána nem kaptam senkitől még pocsékul szövegezett szerelmes levelet sem. Szakításunk után képeslapot küldött Dardzsilingből. Hogy Kőrösi sírjánál felidézte élete legszebb eseményeit, köztük engem is, lefokozónak éreztem. Személytelenítőnek a felsorolást. Most látom csak, megtiszteltetésnek is felfogható akár. Az is-ért kapott visszavágóm után elvétve még küldött pár hogylétemet puhatoló üzenetet. Egyszer találkoztunk. Véletlenül. Barátnőjének próbált bemutatni, majd hirtelen torzult a helyzet: inkább nekem őt. Leült velem szembe a padra, hozzám beszélt, zárt kört alkotva. Barátnője mellettünk álldogált, képileg is kirekesztve – méltatlan állapot. Aznap gyakran a társaságomat kereste, távozásomkor az autóig kísért. Elhagytad a menyasszonyodat! – az ital megoldotta nyelvét, távolról, hangosan élcelődött édesapám. Nem a menyasszonyom! – tagolta, mintha valami oda nem illő vádat porolt volna le magáról. Hosszan állt szótlanul, szigorú elutasításommal nézett farkasszemet, várakozón. Nem érdekelte, hogy közben rajtunk a szenzációt szimatoló világ és majdani felesége szeme. Később gyermekei születéséről értesített, családja nevében üdvözletet küldött az ünnepekre. Baráti viszonyt szeretett volna végül, azt hiszem. Hangja még fülembe cseng, virágfáim közé vonulok. Az összhatás egymásba hajló pazar harmónia. Csak közelről látni a metszenivalót.