Karácsony

 

– Minek kellett idehozni ezeket a srácokat? Honnan jöttek? Hányan lehetnek? Vagy négyszázan?

– Vannak ezek hatszázan is. Láttad, hogy az ártérben hány sátrat húztak fel nekik?

– Hé, hányan vannak? – kiáltott oda Jovan a töltés tetején futó mellvédnél ácsorgó bajtársának.

– Várjál, mert most megyek oda – válaszolt a másik, de azért tovább csevegett a mellvéd túlsó oldalán álló katonával, bár ezt megtiltották nekik, mármint a jövevényeknek. Eltelt vagy két perc, mire, látván, hogy egy idegen tiszt feléjük tart úgy százméternyi távolságban, megmozdult. Az expedíciós katona lebukott a mellvéd mögé és nyilván elgurult valamerre, Valer pedig, mint aki csak járőrözik vagy megfigyel, komótos lépésekkel haladt egy ideig a parapét mellett, majd irányt váltott, és a társaihoz ment.

– Úgy ötszázan vannak – tudatta a többiekkel. – Ismerek közülük többet is, egy suliba jártunk, ők a politechnikások. Nem maguktól jöttek ide százötven kilométerről, azt elhiheted – tette hozzá tőle szokatlanul aggodalmas arckifejezéssel.

– És mit keresnek itt? – kérdezte Gogu.

Valer előhalászott egy szűrő nélküli Carpaţi-t valamelyik zsebéből, rágyújtott. Szerette ezt a gyilkosan erős cigit, és most különösen jólesett teleszívni tüdejét a szinte darabosan tömény füsttel. Aztán kifújta a szürke gomolyt, és gondterhelten kibökte:– Semmi jót. Azt mondták nekik, hogy fraternizáltunk a huligánokkal, árulók vagyunk, és hogy ha nem lövünk a tömegbe vagy a külső ellenségre, így mondta: külső ellenségre, szóval akkor majd ők kell belénk lőjenek.

– Na és megteszik? Lőni fognak ránk? – faggatta tovább Gogu. Nem akarta a külső ellenség dolgot boncolgatni udvariasságból, jómaga és Valer román, Hosszútóni a „külső ellenséghez köthető” magyar, Jovan pedig szintén „külső ellenséghez köthető” szerb lévén tartott attól, hogy a beszélgetés vitává fajulhat.

– Honnan tudjam én ezt, bazmeg? Azt tudom, hogy harmadik napja csak annyit ettek, amennyit tőlünk kaptak, azt az egy-két tányérnyi túrós makarónit; de van olyan is, aki ennyit sem. És azt mondta a haverom, hogy himlősek egy csomóan, hólyagos himlősek. Az idióta tisztiszakközépes barmokat meg már ismeritek.

Volt hozzájuk szerencséjük. A „szakközépesek”, azaz a tiszti középiskola végzősei voltak beosztva szakaszparancsnok-helyettesnek a jövevények mellé. Olyanok voltak, mintha direkt kiválogatták volna őket a durvaság, kegyetlenség és embertelenség kritériumai alapján. Felszerelésük némileg a vadnyugatos filmek mexikói banditáit idézte: mellkasukon két, 40 milliméteres gránátokkal telitűzdelt heveder volt átvetve, a megszokott katonazöldnél világosabb kabátjuk pedig mintha hosszú-hosszú utak mérföldjeinek porát gyűjtötte volna magára. Ezek a seggfejek nem is ismerték a beosztottjaikat. Sőt nem egyszer Jovanékről is azt hitték, hogy alájuk tartoznak, nyilván a vállukon lévő kis piros makaróni tévesztette meg őket – nem sejtették, hogy a befogadó egység katonái között is vannak térések. Egyik napon, mikor Paprika és még egy-két srác osztotta marmitából a makarónit a szakasznak, három-négy jövevény is odakuncsorgott a csajkájával: próba szerencse, hátha kapnak ők is egy kis ételt. Paprika meg is szánta őket, mert nekik is a kannából. Mire odavágtatott egy ilyen bandito, és elkezdett parancsokat osztogatni, hogy a srácok marsoljanak vissza a helyükre, mert először a parancsnokok esznek, majd ráripakodott Paprikára, hogy azonnal adjon neki egy adag ételt. Paprika persze visszaszólt: nem ad. A másik hadonászni és fenyegetőzni kezdett, meg üvölteni, hogy „Feküdj! Feküdj!” – mire Paprika csak annyit mondott neki: „Mi az anyád picsáját habzol itt, nem vagy te Pepsi!”, majd, mikor a másiknak már teljesen céklavörös lett a feje, hozzátette: „Nem látod, hogy semmi közünk hozzátok? Te parancsolj a tiédeknek, nekünk parancsolnak a mieink. Úgyhogy eltűnhetsz.” Paprikával egyszerűen nem lehetett másképp…

– Szerintem nem valószínű, hogy ránk támadjanak – próbált következtetni Gogu. – Amúgy meg a mi állásainkból két golyószóróval szarrá lehet lőni két perc alatt a táborukat, tán csak nem annyira hülyék, hogy kinyírassák magukat.

– Azért te csak ne becsüld alá az emberi ostobaságot – törte le az optimizmusát Jovan.

Autó közeledett. Nem jöttek gyakran, úgy negyedóránként próbált meg átjutni egy-egy kocsi a hídon. Jovannak és három társának volt a feladata feltartóztatni azokat, akik át szerettek volna kelni a hídon. Járókelőkkel nem találkoztak – aki nem volt bezárkózva a lakásába, az bizonyára tüntetett, de legalábbis elkerülte azokat a helyeket, ahol hemzsegtek az egyenruhások. De néhány társaság – forradalmárok, ellenforradalmárok, a meglévő és a vélhetően megszületendő hatalom szervezkedő elemei – egy-egy Daciába zsúfolódva meg-megpróbált a hídon rövidíteni a belváros felé.

Ilyenkor Jovan tíz lépéssel előbbre ment, és felemelte kezét: „Állj!” Az autók megálltak, utasaik rendszerint kiugráltak, és elkezdték magyarázni, hogy nekik mindenféleképpen át kell jutniuk a hídon. Jovan ekkor elmondta a parancs szerinti szöveg következő mondatát: „Kérem, szálljanak vissza a gépjárműbe.” Ekkor az utasok hangoskodni kezdtek meg fenyegetőzni. Ebben a fázisban a hátramaradottak közül valaki öt lépést tett a kocsi felé, majd mindannyian látványosan csőre töltötték a fegyverüket – vagy úgy tettek, mintha.

Olyan férfias volt ez az egész, ilyenkor kivételesen erősnek érezték magukat néhány pillanatig. Jovannak tetszett, ahogy minden kocsi-visszafordításkor egy-egy adag adrenalin került a vérébe, majd teste legrejtettebb zugaiba is eljutva megborzongatta minden porcikáját. Nem tudta megmagyarázni, hogy ez miért történik, hiszen nem volt agresszív, nem szeretett senkit és semmit bántani. Ám ez rendkívüli helyzet volt. Fegyvere és lőszere volt, amitől az emberek féltek. Az ő fegyverétől, amelynek a ravaszát ő húzhatja meg. A Daciákban utazók szitkozódtak és gyalázkodtak, de valójában rettegtek attól, hogy ők négyen kinyírhatják őket. A tudat, hogy parancsa van az utasításainak ellenszegülők meg- vagy akár lelövésére, még inkább fokozta a borzongást. Megesett, hogy mikor második figyelmeztetésként csőre töltötte a kalasnyikovot, erekciója lett. Érezte, hogy ha valakit meglőne, persze nem halálosan, csak lábon vagy karon, és látná, ahogy előtör a vér az emberi testből, ahogyan az ellenség – hiszen kizárólag ellenségre lőne – arca eltorzul a kíntól, és hallaná, amint torkából a fájdalom elképzelhetetlen hangjai törnek fel, orgazmusa lenne. Álmában ez néhányszor meg is történt – a legelső alkalom után majdhogynem elhányta magát az ágyban, majd’ egy órát lötyögött éjjel a mosdóban, mire némileg helyrejött. De aztán a kellemetlen érzés eltűnt, és csak az ismeretlen természetű kéj maradt. Biztos megbolondultam, egy szadista lakik bennem, és én nem is tudtam erről. Perverz állat vagyok, könyvelte el. A fiúkkal nem merte megbeszélni. Hiszen mi lesz, ha ezután nem szívesen állnak szóba vele? Vagy, ami még rosszabb, ha kiderül, hogy mindegyikük deviáns barommá változott?

A karabélyok csőre töltését az utasok sűrű szitkozódása, káromkodása és átkozódások közötti autóba-visszatelepedése követte, majd elporzásuk abba az irányba, ahonnan jöttek.

Nem történt másképpen ezúttal sem, talán csak annyiban különbözött az előzőektől, hogy egy hölgy is volt az autós társaságban, aki – köztudott, hogy válsághelyzetben a nők másképpen viselkednek – olyan vehemensen gesztikulálva átkozta a fiúkat, hogy a társai alig bírták begyömöszölni a Daciába. De a nő letekerte az ablakot, és onnan is tovább szitkozódott. Jovan elképzelte, hogy egy lövedék – nem, nem a sajátja, hanem egy valahonnan érkező fáradt golyó – vállon találja a nagypofájú fehérnépet. Lassan vizionálta a folyamatot, mintha kockáról kockára nézne valami filmet… Mikor a kocsi bevette a közeli kanyart, és az asszony hangja már nem jutott el hozzájuk, Jovan körbekínálta a fiúkat a DS-jéből, és félhangosan megállapította: „Civilben ez nem sikerült volna nekünk…”

– Mit csináltok, katonák? – hangzott fel a semmiből. Egyszerre néztek a hang irányába. Forrása egy jövevény főhadnagy rossz arca volt.

– Dohányzószünetet tartunk, főhadnagy elvtárs – válaszolta Hosszútóni, ő lévén a legmagasabb, s mint ilyen, a legautoritáriusabb közülük.

– Tényleg? De mit kerestek itt?

– Parancsot hajtunk végre, főhadnagy elvtárs.

– Ne mondd! És kitől kaptad a parancsot? – okvetetlenkedett tovább az idegen.

– Mocan őrnagytól, főhadnagy elvtárs.

– Ááá… Tehát ti nem hozzánk tartoztok.

– Nem, mi itteniek vagyunk.

– Értem. Nem is tudtam, hogy itt is vannak térés katonák.

– Mi vagyunk az első évfolyam, főhadnagy elvtárs – mondta, bár fölöslegesen, csak udvariasságból Valer.

– Ezért van golyószóród, mert nem közülünk vagy. A mieinknek karabélyuk van, kivétel nélkül. És nincsenek rangjelzéseik – barátkozott tovább a rosszarcú –, de ti, látom, tizedesek vagytok mind.

– Igen, hát igen, ez így alakult – szólt a közös válasz.

A rosszarcú vagy nagyon kíváncsi volt, vagy nagyon unta már a saját embereit, mert tiszttől szokatlan módon körbekínált egy csomag Snagovot. Tüzet is adott a srácoknak. Majd, hogy egy kedélyes csevegést indítson el, felvetette:

– És mit szóltok a magyarországi diverzionistákhoz, fiúk? Hogy enném meg őket szőröstül-bőröstül…

 

*

 

– Segítség!… Segítség!… Segítség!… Segítség!…

Jovan erre tér magához. Cseng a füle kissé, és el vannak tompulva az érzékei. Szája és orra tele van földdel. Kiköpködi, kiöklendezi, kifújja magából a humuszt. Óvatosan végigpróbálja a tagjait – megvan és mozog is mindene. Semmije sem fáj, tehát nem sérült meg – vagy a sokk miatt nem érzi. Megtörli az arcát, a szemét. Felemelkedni egyelőre nem mer, mert mi van, ha valaki figyeli. Megnyugtató, hogy a kalasnyikov a keze ügyében maradt. Van még kéttárnyi tölténye, ami szintén sokat számít szükség esetén.

Megnézné az óráját, de az már napok óta nem működik, megállt az első lövések perceiben, mint valami másodosztályú szovjet filmben, pedig a nagyapját évekig szolgálta a príma Poljet ketyegő. Azóta a zsebében hordja. Abban biztos, hogy nem csupán néhány percig feküdt eszméletlenül. Amikor a hatalmas ütést érezte a fején – a sisakján –, még hatalmas zűrzavar volt, összevissza lövöldözött egy csomó, talán többtucatnyi katona. Most meg példás, szinte tökéletes a csend, csak egy sebesült kiáltja lankadatlanul és gépiesen, hogy „Segítség!… Segítség!… Segítség!… Segítség!…”

Vajon milyen lehetett ott, a tűzharc kellős közepén? Egyáltalán miért lövöldöztek? Kik a támadók, honnan jöttek, mi lett velük? Jöttek mások is, vagy csak az az egyetlen teherautó támadta meg őket? Mert a billencsnek a kupájából lőttek – emlékezik vissza –, látta a torkolattüzet. Ezért is lőtt egy tárat a kabinjába vagy legalábbis abba az irányba. De a lövöldözés akkor már javában folyt, már korábban kezdődött.

Lassan a zúgó fejében keringő töredékekből összerakja a történetet. Először, erre emlékszik, egy mikrobusz próbált áttörni. Onnan, ahol ő helyezkedett el, nagyjából száz méterre a főúttól, jól lehetett látni, ahogy tűz alá veszik a katonák. Valószínűleg meglőtték a sofőrt, mert kábé hetvennel belerohant a kaszárnya elé kihozott két tank egyikébe. De a kisbuszból mintha nem lőttek volna – lehet, hogy nem is voltak ellenségek… Aztán a lövöldözés nem akart abbamaradni. Nyilván nem tudják a különböző egységek, hogy tőlük jobbra és balra a bajtársaik vannak elhelyezve. Csak lő mindenki mindenre, ami mozog. Még szerencse, hogy őt ilyen távolra küldték. Itt viszonylag kevésbé van kitéve a baráti tűznek. És ha nem lett volna itt – vagy valaki más nem lett volna –, akkor a billencsből szépen legéppuskázhatták volna az út mellett állást foglalt szakaszát.

A film akkor szakadt el, amikor a billencs kupájáról szikrázva lepattanó lövések után néhány lövedék átüti a kabin ajtaját és ablakát. Ekkor érkezett az ütés a fejére, egy tizedmásodpercig hallotta a koponyáját elárasztó fémes pengést – és elájult.

A többiek vajon észrevették? Valószínűleg nem, hiszen akkor érte jöttek volna. Vagy nem mertek kimozdulni a fedezékükből? Vagy szétlőtték őket? Kiabálni kéne, jelezni, de akkor újabb lövést kaphat onnan, ahonnan az első is érkezett, és nem biztos, hogy másodszorra is a fejét céloznák, a teste többi része pedig védtelen, a posztón úgy meg át a puskagolyó, mint a szaron. Lám, milyen okos dolog volt magával hozni a nehéz sisakot. Ötöt szerzett valahonnan Bereta hadnagy – huszonötüknek. De csak hárman vettek magukhoz egyet-egyet. Nagy keletje lesz a következő napokban – állapította meg Jovan. Hirtelen ellenállhatatlanul rátört a cigizhetnék. Az hiányzana még, a parázs messzire ellátszik a sötétben… Megpróbálta felidézni, milyen, amikor a cigifüst elárasztja a mellkasát. Teleszívta tüdejét a párás, lőporszagú éjszakai levegővel… Majd a tőle jobbra húzódó sétány alacsony kerítésén átvetette magát valaki, és eléje gurult.