pocsolyás
két lábbal ugrott a parkoló tócsáiba,
megvárta míg rászáradt a sár és azt
játszotta, hogy igazából a saját
bőrét tépkedi le, ezt szerette.
meg a bőr illatát, ahogy az apró
szőrszálak az ajkához érnek, amíg
szagolja. ezekért élt. valami belső
ösztön hatására gyűjtő akart
lenni, de csak az éjszakákban
kopogó macskakövek hangját tudta
összeszedni, viszont ezeket mindig
eltompította a sár és akkor újra
lehámozta magáról, hadd hasadjon
ki a szőr, mintha gyantából, és
kitépte szépen, egyesével, üvöltve,
mint kavicsok a lánctalpak alatt.
