aszály
ülni ebben a félig gondolt nyárban,
idegen helyek bejáratának takaros
lépcsőfokain, ahogy mindkét szemed
egy lehetőség, úgy szúr belém,
mint a hűtő zúgása az éjszakába.
ráják tocsognak a légben, felkavarják
a lámpák trapéz fényeit, és itt most
igazán elkezdődhetne egy bizonyos
történet is, de valahogy minden zörej,
hang belevész a tikkadozó iszapba,
és csak félig mondott szavak ficánkolnak
még egy keveset. hogy most történnie
kéne valaminek, hogy most felfedezzük,
hogy az artériákban valójában csak
vizes hamu vacakol, és egy marék
csikk döcög a mellkasban. hogy valami
olyat mondjunk, amit majd valaki
egy napon magára tetovál. de most itt ez
a haránthasadó táj is a nyakunkon, csak úgy
cipelem, mert hát óvni akarlak a tehertől.
a tér összeszűkül, a macskakövek
összesusognak a lábunk alatt,
majd lassan lehámlunk egymásról.
van valami kimondhatatlanul
botrányos abban, hogy te is visszanézel.
aztán csak a monoton menetelés
marad, amíg majd az egyetlen
létbizonyíték pusztán a leheletnyi
hosszú folyosókon a mereven
visszhangzó lépések moraja.
