Retrothriller

 
Sokáig nem bírtam aludni, a szüleim rég nyugovóra tértek, amikor én még mindig csak hánykolódtam az emeletes ágy tetején. Aztán mikor végre úgy-ahogy le tudtam csillapítani a fejemben száguldozó, egymást kergető gondolatokat, és kezdtem volna álomba merülni, egyszer csak üstökösként belém hasított, hogy honnan ismerős ez a cím.
Beloiannisz út 5. Nincs messze tőlünk, tíz perc séta talán. A lakótelep túlsó vége, a belváros felé menet. Egész pontosan az antikvárium. Ez a tábla van kitéve a bejárat mellé: Simon Miklós Használt könyvek eladása-vétele Beloiannisz út 5. Ezerszer láttam ezt a feliratot. Gyakran jártunk oda Péterrel. Olyankor is, amikor éppen nem volt pénzünk semmire. Szerettük annak az üzletnek a hangulatát. Az volt a város egyetlen antikváriuma. Bementünk, magunkba szívtuk a régi könyvek illatát, turkáltunk közöttük. Amikor nem találtunk ki mást, rendszerint oda vezetett az utunk. Nemcsak régi könyveket árultak, hanem viszonylag újakat, alig használtakat is. Ám volt egy csomó tényleg nagyon régi kötet. Például egy 1908-as, lexikon méretű útleírás, akkora darab, hogy embert lehetett volna ölni vele. Pekingtől Párisig automobilon – egy Borghese nevű herceg egy autóverseny keretében Kínától Franciaországig autózott. Párszor belelapoztam. A megsárgult oldalak tele voltak fényképekkel a régi Kínáról és a Szovjetunió előtti Oroszországról, ahol még a cár sanyargatta az uralma alatt senyvedő népeket.
Péter ezúttal nem lelkesedett az ötletért.
– Megint lopni akarsz? – kérdezte hűvösen.
Elszégyelltem magam, egyszersmind bosszantott, hogy pont ez jutott eszébe. 
Igen, valóban történt már ilyen. Megbántam, többet nem fordul elő. Ezt világosan el is mondtam Péternek, ő azonban, úgy látszik, nem érte be ennyivel. Pedig valóban furdalta a lelkiismeretemet, olyannyira, hogy azt a nagy, színes füzetet, amibe az István, a király teljes szövegkönyvét nyomták, ki is dobtam egy kukába. Jó messzire a házunktól. Nem csak azért, mert úgyse tudtam volna odahaza nézegetni, anyámék kiszúrták volna, és megkérdezték volna, honnét volt rá pénzem. Hanem mert rosszul éreztem miatta magam.
Simon Miklós nem csak használt könyvekkel kereskedett, hanem hanglemezekkel, kottákkal és képregényekkel is. Előbbiek között volt az István, a király. A képregények pedig jobbára külföldiek voltak, legalábbis annak hittem őket, mígnem föl nem fedeztem a Pif impresszumában, hogy a debreceni nyomdában készült.
Igazából ez nem az a Pif volt, amit az újságosok árultak nejloncsomagolásban, és majdnem ötven forintba került. Olyat csak egyszer láttam közelről, Dénes hozta be az iskolába, a születésnapjára kapta a nagynénjétől. Nem is igazán tetszett, nem csak azért, mert nem az enyém volt, hanem a képregényes rész alig néhány oldalra terjedt ki, az újság nagyobb része tele volt számunkra érthetetlen, francia nyelvű cikkekkel. A melléje csomagolt játék mondjuk nem volt rossz: csúzlival kilőhető műanyag kerék, körözött a levegőben, akár egy helikopter. Legalábbis a mellékelt fénykép szerint, Dénes viszont akárhányszor lőtte ki az iskola udvarán, a kerék pörgés nélkül landolt a salakon, tőlünk alig néhány lépésnyire. Hogy Dénes mit csinált rosszul, az a fényképekből nem derült ki, a szöveget pedig nem bírtuk megfejteni.
Ennél sokkal jobban tetszett a Simon Miklós antikváriumában árult Pif. Ezt a változatot kartonborítóba kötötték, nem tették nejlonba, nem volt benne ajándék, ám fölösleges cikkek se voltak benne, hanem az elejétől végéig csupa-csupa képregény. Igaz, hogy azok nem színesek voltak, hanem fekete-fehérek, ráadásul francia nyelvűek, de a képekből meg lehetett érteni a tartalmukat. Nem is volt annyira drága, harminchat forint, alig valamivel került többe egy könyvnél. De hát, ha megtehettem, úgy voltam vele, miért ne csenném el. Az öreg Simonnak rossz volt a szeme, és különben is, egyfolytában a kassza mögött ült és olvasott, nem nagyon figyelt arra, ami a boltban történik.
Azt csináltam a Piffel, amit az István, a királlyal: bedugtam a széldzsekim alá, majd kioldalogtam az üzletből. Rögtön utána ezt is megbántam. Nem csak azért, mert nem igazi külföldi volt, a debreceni nyomdában nyomták – elvégre hol másutt nyomnák a francia kommunista párt gyereklapját, mint egy számukra baráti szocialista országban? Hanem mert ekkor is furdalt a lelkiismeret. Kidobni azért nem dobtam. Mégiscsak egy Pif. Föltettem a szekrény tetejére, ott őrizgettem, ahol hajdan a rajnaplót. Amikor anyámék nem voltak otthon, nézegettem, az iskolába viszont már nem mertem bevinni. Egy idő után eluntam. Néhány oldalt kiszíneztem, aztán elhatároztam, hogy visszaviszem az antikváriumba. Kitéptem belőle a kiszínezett oldalakat, így nyomtam Simon Miklós orra alá. Csak utólag döbbentem rá, mekkora merészség volt ez tőlem. Az öreg nem vette észre, hogy lopott áru, és annak se adta jelét, hogy az oldalak hiánya feltűnt volna neki. Belelapozott, aztán visszaadta, és mosolyogva megrázta a fejét.
– Van nekünk ilyenből éppen elég.
A Pifről Péter nem is tudott. Ő akkor éppen nem volt jelen. Ennek ellenére úgy dörgölte az orrom alá a lopást, mintha kizárólag azért járnék az antikváriumba. Holott azóta számtalanszor megfordultunk már ott. Igazság szerint az István, a királyt is visszacsempésztem volna, ha nem éreztem volna kockázatosnak. Nem akartam én mást, mint megtanulni a dalszövegeket. Ha már a lemez nincs meg.
– Egyáltalán nem akarok lopni – közöltem sértődötten. – Meg akarom nézni, mik vannak. De ha nem akarsz, nem kell jönnöd.
 
*
 
Végül nem bírta ki, hogy ne jöjjön velem. Nem rögtön iskola után. Előbb haza kellett mennem és be kellett szereznem az Alföldi kenyeret. Egész jól ment, a Bőség után a Csillag ABC-hoz ügettem, éppen akkor érkezett a szállítmány. Ráadásul a boltban találkoztam Vámos Dórával. Ő nem vett észre, én viszont fogtam magam és odamentem hozzá. Amikor meglátott, tetőtől talpig elvörösödött.
– Tudod, hol van Takács Anett? – szegeztem neki a kérdést.
– Honnan tudnám? – kérdezett vissza, és úgy fordult, hogy eltakarja előlem a bevásárlókosarat.
Ami persze rögtön gyanús lett. Lábujjhegyre álltam, és átkukucskáltam a válla fölött. A kosárban egy csomag vatta volt. Vámos Dóra ekkor fölkapta a kosarat, és szinte futott a pénztár felé.
Ha nálam lett volna Paróczai százados füzete, beleírhattam volna, hogy ennek utána kell járni. De előbb az antikváriumban nézzünk körül.
Már fakult az ég alja, amikor odaértünk.
Hűvös volt, napok óta felhők takarták az eget, időnként nagy, kövér, hideg cseppekben csepergett az eső. Ezekben az alkonyi órákban mindenhova a lakótelepek szürkesége telepedett. A százéves házak málladozó vakolata végképp elveszítette a színét, a tetőn lévő cserepek is besötétedtek, és minden egyes széllökés nyomában újabb és újabb köteg levél hullott le a főút mellett reményvesztetten dülöngélő fákról.
Nálunk soha nem volt színpompás az ősz. Nem gázoltunk térdig a rozsdálló avarban, és a folyóparti sétányon összeszedett gesztenyék is elveszítették fényüket, mire hazaértünk velük. Ősszel rendszerint nyálkás légpárna ülte meg a várost, talán köd volt, talán szmog, talán valami más. Lomha örvényként kavargott felettünk, és ha nagy ritkán néhány kegyeletteljes napra engedte is a repedésein előtüremkedni a Napot, csak azért tette, hogy utána még rosszabbul érezzük magunkat, és még inkább vágyakozzunk a színek meg a fény iránt.
Ősszel komorrá és baljóssá változott a város. Az árnyékok eltűntek, a levegő bepiszkosodott, a sötétség uralmát az üzletek zörgő neonfényei se tudták megtörni. Ilyenkor kevesebbet csavarogtunk Péterrel, inkább hol könyvtárba mentünk, hol csak ültünk a bátyja rocklemezei között, és figyeltük, ahogy a délután eltűnik, akár egy épp hogy feltört sóhaj, és már jön is helyette a könyörtelen, rideg éjszaka. Kora kisgyerekkoromtól irtóztam a sötéttől, gyűlöltem, amikor égetni kellett a villanyt, féltem az este démonjaitól, és az se vigasztalt túlságosan, hogy volt ilyenkor néhány nap, amikor valamelyest eloszlott a hónapokon keresztül fölöttünk gomolygó köd, és láthatóvá és megfigyelhető váltak a csillagok.
Ha tudtam volna, mi az a depresszió, ezekben a hónapokban minden bizonnyal depressziós lettem volna, így azonban csak magamba gubózva figyeltem a ballagó időt. 
Az antikváriumba menet egy szót se szóltunk egymáshoz. Egyelőre nem bírtuk beforrasztani a barátságunkon keletkezett repedéseket. Nem beszéltünk róluk, ám ott voltak a hézagok, időnként kitakartuk, időnként elfedtük, de kijavításukra nem tettünk kísérletet. Pedig egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy be kéne számolnom Péternek mindenről szépen, alaposan, ki tudja, őt talán jobban bele is tudnám vonni a dolgokba, mint Gábort, könnyebben megértene és talán tanácsokat is adna. Mégse tettem. Péter tiltott gyümölcs volt. Tabu. Voltaképpen szóba se lett volna szabad állnom vele. Nem csak nekem – senkinek. Ki kellett közösítenünk. Nem a mi városunkból származott, jöttment volt, az anyja egyedül nevelte és soha nem volt otthon, a bátyja lelépett, csak a lemezeket meg a Tollasbálokat és a Színész–Újságíró Magazinokat hagyta maga után, és mindennek tetejébe Péter nem köthette a nyakára a vörös nyakkendőt. Minden azt sugallta, mit sugallta, ordította, hogy Péter nem közénk való. Ki kellett vetnünk magunkból, akár egy fekélyes kelést.
És hiába töltöttem vele sok időt, hiába csavarogtunk, hiába beszélgettünk, hiába mentünk könyvtárba, én is képtelen voltam átlépni egy bizonyos határt. Ha valaki megkérdezte tőlem, kik a barátaim, Pétert nemcsak hogy nem soroltam fel közöttük, de magam se gondoltam barátként reá. Egy számkivetettel az ember nem barátkozik. Titokban szóba állhat vele, ám nem lesznek barátok. És igazából – ez is eszembe jutott az antikváriumba menet – voltaképpen nagyon keveset tudtam róla. Az is lehet, hogy semmit. Megbeszéltem vele az Árpád-házi királyok leszármazási táblázatát (Dümmerth Dezsőnek Az Árpádok nyomában című könyvéből szedtük), végigvettük a történelem híres csatáit és hadjáratait, meghallgattam nála az István, a királyt, de fogalmam se volt arról, hogy úgy általában miket gondol és mi a véleménye az úgynevezett hétköznapi dolgokról. Nem ismertem a véleményét és nem ismertem a gondolatait. Emiatt legbelül időnként szégyelltem magam, ám a szégyenérzetemet úgy igyekeztem csillapítani, hogy megtagadtam a barátságot tőle. Dacára annak, hogy nélküle még sivárabbak lettek volna az amúgy is üres délutánjaim.
Amikorra az antikváriumhoz értünk, a szívem egyszerre tele lett melegséggel. Úgy telecsordultam érzelmekkel, hogy attól féltem, ha nem ölelem meg sürgősen Pétert, kiloccsan egy jókora adag. Végül mégse öleltem meg, hanem az antikvárium ajtaja előtt feléje fordultam, és valami hirtelen jött derűvel rámosolyogtam.
– Mit vigyorogsz? – kérdezte meghökkenten.
– Semmit. Illetve örülök annak, hogy eljöttünk ide.
Ettől láthatóan zavarba jött.
– Vásárolni akarsz valamit?
– Nem tudom. Igazából csak nézelődni.
– Jó. Akkor menjünk be.
Szívesen mondtam még volna valamit, csak éppen nem jutott eszembe semmi. Egy pillantást vetettem a bejárat melletti feliratra (Simon Miklós Használt könyvek eladása-vétele Beloiannisz út 5.), aztán követtem Pétert. 
Bementünk.

Impresszum   -   Szerzői jogok