Majdnem minden magyar filmet láttam

 
Szilágyi Aladár: A honlapodon olvastam egy olyan mondatodat, mely szerint „gimi helyett moziba, egyetem helyett az Egyetemi Színpadra jártam”. Bevallom, kölyökkoromban nekem is kedvelt foglalatosságom volt a moziba járás. A mozigépész fagylaltárus is volt, s ha segítettem neki, két legyet ütöttem egy csapásra: kikotorhattam a fagyigép korongjának az alját, és ingyen járhattam moziba. Te hogyan élted meg gyerekkorod moziját?
 
Kelecsényi László: Mivel első osztályos koromban kaptam egy szívizom-gyulladást valami fertőzésből, és sokáig otthon betegeskedtem, azt mondta az orvos: ne senyvedjen itt ez a gyerek, vigyék moziba. Más szórakozás akkor, 1954-ben nem volt. Először a szüleim vittek, főként anyám ért rá.
 
Sz. A. Arra emlékszel, mi volt az a film, amit először láttál?
 
K. L. Nem nagyon, de a végét nagyon megjegyeztem, öngyilkos lett a főhős, s egy detektív megnézte a pisztolyt, és azt mondta: az utolsó golyót magának tartogatta. Fekete-fehér film volt, felnőtteknek való. Nagyon kicsi voltam még akkor, és hosszú-hosszú évek múlva fedeztem fel – most meg nem mondom a címét –, hogy Bunuelnek egy Mexikóban forgatott filmje volt. Ez volt az első tudatos emlékem, aztán nagyon korán elkezdtem önállóan moziba járni. A mozi egy nagyon otthonos hely volt az iskolával szemben, ahol nem kérdeztek semmit, nem feleltettek, nem voltak nemszeretem tárgyak. Ami az általad kiválasztott mondatomat illeti, az már inkább a gimnáziumi éveimre utal. A Vörösmarty Mihályról elnevezett józsefvárosi gimnáziumba jártam, és a közelben volt az ugyancsak Vörösmartyról elnevezett mozi. Nagyon sokszor az történt, hogy nem a gimibe mentem, hanem mindjárt a kilenc órai előadásra, vagy hazudtam valami nagyot az osztályfőnöknek, hogy hova kell elmennem fél tizenegyekor, mert tizenegykor kezdődött az előadás. Ez körülbelül fél évig ment, nagyon gyenge volt az átlagom, meg nem buktam, de másodikosként szégyenletesen rossz tanuló voltam. Valahogy rádöbbentem, ha akarok valamit az életben, tanulni kell, kell egy bizonyítvány, és abbahagytam az iskolakerülést. Az idézett mondat másik fele meg arról szól, amikor fölvettek a bölcsészkarra, a piarista rendház épületében volt a bölcsészkar is meg az Egyetemi Színpad is, az egykori kápolnában. Ma újra kápolna, de vagy negyven évig az Egyetemi Színpad működött benne. Akkor már nagyon érdekelt a filmművészet, és ott nagyon izgalmas filmélet volt, amatőr filmklub, vitaestek, beszélgetések magyar rendezőkkel. Az órák délelőtt voltak, a Színpad műsora délután kezdődött, csak át kellett sétálni, egy üvegajtó választotta el a két termet egymástól.
 
Sz. A. Volt egy intermezzo az életedben, melyet így sommáztál: „Öt évig hrabali élményeket gyűjtögettem egy vasúti szertárban.” Ez a világ jelenik meg az Ólomévek című regényedben?
 
K. L. Igen. Nagyon pontosan tudod. Megvan még a hely, a MÁV északi járműjavítója volt, a Kőbányai úton, a X. kerületben, ott dolgoztam. Első nekifutásra nem vettek fel az egyetemre, aztán felvettek a jogra, estibe, de egy év után abbahagytam. Rájöttem, hogy nem nekem való, dolgoztam tovább. Öt évet lehúztam ott. Akkor nagyon nem szerettem, sok-sok évvel később jöttem rá, hogy az egy nagy lecke volt. Ebből írtam a könyvet, az első változatának a címe 66 (évregény) volt. 1966-ban zajlott a regénybe foglalt szerelmi történet, aztán átdolgoztam, és e-könyv formájában már Ólomévek címen szerepelt. Az utóbbi változatot tartom véglegesnek.
 
Sz. A. Aztán van egy olyan mondatod is a már idézett CV-ben, hogy „filmtudóssá akartam válni, de szerencsére idejében kijózanodtam”… Ez mit jelent?
 
K. L. Az egyetemi amatőr filmklubban megpróbáltam csinálni egy amatőr filmet. Nem sikerült. Nem okozott kudarcot, de rájöttem, hogy nekem nem a gyakorlat, inkább az elmélet fekszik, szakdolgozatomat is filmes témából írtam, ugyanilyen témából doktoráltam nem sokkal az egyetem elvégzése után. És ezzel az érdeklődéssel bekerültem az akkori Filmtudományi Intézetbe. Négy évig ott dolgoztam tudományos ösztöndíjasként, akkor írtam meg a disszertációmat. S bár ez a hetvenes évek, a Kádár-diktatúra puhuló időszaka volt, az igazgató meg a főosztályvezető egyértelműen sztálinista esztétikát képviselt. Azt mondtam magamban, hogy négy év után, miután lejár a szerződésem, elmegyek innen. Gondoltam egy merészet, és felkerestem a Filmgyárban Nemeskürty István stúdióvezetőt: „Tanár úr, szeretnék dramaturg lenni itt, nálad, szeretnék dolgozni.” Nem képedt el a merészségemen, kiszólt a titkárnőjének, hogy „Irénke, adjon ennek a fiatalembernek két forgatókönyvet”, mondta, írjak róluk valami véleményt, s aztán majd tárgyalunk. Ez volt 1979 májusában, szeptembertől én már ott dolgoztam, tíz évig.
 
Sz. A. Erre vonatkozik az utolsó megfejteni való mondatod: „Egy évtizedet töltöttem a filmgyárban: öt ragyogót, öt nagyon rosszat.”
 
K. L. Ez arra vonatkozik, hogy öt évig Nemeskürty volt a stúdió igazgatója. Csodálatos ember, a mai napig kapcsolatban vagyok vele, 86. évében jár. Jó értelemben mondom: úgy vezette ezt a stúdiót, mint egy katonai csapategységet. Ami nagyon fontos: tudatában volt annak, hogy felelős a beosztottjaiért. A szocializmusban azért nem volt mindennapos dolog, hogy a főnök gondoskodott az embereiről. És amikor ő elment a Filmintézetet igazgatni, hívott magával, hogy menjek vele. Némi habozás után mégis maradtam, jött egy új stúdióvezető, és minden körülmény megváltozott. Hozzá kell tennem, hogy az objektív körülmények is megváltoztak, jött a hét szűk esztendő, kevesebb pénz volt, mint addig, nemigen kaptunk munkát, csak az alapfizetésünket. Végül 1990-ben – mondjuk úgy – közös megegyezéssel elhagytam a Filmgyárat, magyarán: kirúgtak, és én szabadúszó lettem.

Impresszum   -   Szerzői jogok