Jelenések: Stendhal
(bóklászás)
A rideg valóság. Kimért képzelgésekhez szoktató, idegen színhelyeket és súlytalan szereplőket reánk osztó fukar, szorongásos délutánok.
A fölismerés, hogy mindenképp szenvedünk.
Fölös önérzettúltengéssel, kiábrándító önhittséggel magunkkal eltelve; vagy a jelentéktelen visszhangoktól is fel-felriadva, megereszkedett pocakkal és a porckopásos deréktartásnál kínosabb kedéllyel osztva meg a kényszerű magányt foszladozó emlékeinkkel.
(A természet parancsa)
Mintha egy rettenetes bozót közepében élne. Nemes vadakra leső szívvel, ajzott szerszámokkal.
Nem könnyű kifejeznie magát; nem annyira stílus, inkább ízlés kérdése. Párizsban, Milanóban, Bécsben, Triesztben, szinte mindenütt: a ráerőszakolt modor. A szalon sarkában gubbasztva hallgatja a sületlenségeket, vagy legjobb esetben a fals muzsikálást. Atyja, felettesei és kedvesei szerint mégis ide kell jönnie meggyógyulni – vagy meghalni. (A középszerű emberek: akaratuk ellenére középszerűek, a természet parancsára.)
A bosszúságtól felszökött a láza, hogy megint el kell hagynia Párizst!… Szerencsére megcsömörlött tőle. No meg az utazás öröme.
(Sietség és mámor)
A vörös bársonydobozkában lapuló leveleket melyik nőismerőse írta?…
A könyvritkaságok köhögésre ingerlő homályában (az antikvárium sötét bugyor) a tolószékébe süppedt vénség felvonja szemöldöklét: „Olvasni nem kockázat, uram!”
S. a szeplőtől barnított, foltos hártyalapokat lapozó kéz remegését figyeli, és gyermeki bizakodás vesz erőt rajta: határozottan érzi, hogy a könyves ajánlata főnyeremény.
Nem minden aggastyán kiégett ember, nyáladzó hülye! Agyalágyult… „mint mondjuk: Duma gróf ”.
Nem ringatta soha ábrándokba magát. Rendszerint kétbalkezes szerencsével rettenetes trágyadombba zuhant.
Rövid találkozások és vég nélküli kiábrándulás.
Kisszerűség; apátia és unalom. (Grenoble polgárai bizonyára nem kisszerűbbek és ostobábbak, mint más városé, ámde őt gyanakvással tölti el a tudat, hogy jól ismeri az előéletüket.)
„Jó csak abban vagyok, amit a magam érzelmeiből bányászok elő.”
Az ember ismeri magát, és mégsem változik…
A filozófia ajándékoz meg a lélek erejével és azzal a képességgel, hogy megértsük és imádjuk a géniuszt…
„Drága Pauline-om, ha arra gondolok, hogy képes voltam öt hónapig nem írni neked… Írd meg, hogy megy a zongorázás… Azt javasolom, próbáld meg elolvasni Plutarkhosz művét, a Görögország nagy férfiait; ez a munka nevelte Rousseau jellemét. Racine-t is olvashatod, s Voltaire tragédiáit…”
(Ha megengedik).
(Tíz mérföld a nyeregben)
Ez a fiatal tünemény mélységes gyászban, igen okos, emelkedett jellemű („ezt a természetet szeretem olyannyira az olasz nőkben”). Csak az Ariadné-fonalat nemigen képesek kibogozni, együtt sem; ahelyett mind jobban belebonyolódnak egy kilátástalannak tetsző történetbe. Nem tudja levenni szemét az özvegyről (testestől-lelkestől az övé vagyok!), akibe belehabarodott, és közben áldja az Öregistent, hogy előző szerelmétől botrány nélkül sikerült elválnia.
Egy pillanatra Tézeusz pózában tetszeleg, azt képzeli: kezében a bűvös fonalgomolyag, amelyikkel az Kréta szigetén bevetette magát a labirintusba… Hogy megölje végre Minotauruszt, aki hét fiatal lányt és fiút követelt minden évben Athén városától.
Tíz mérföldet lovagolt a kisírt szemű asszony kocsija mellett, nevetséges társalgást folytatva. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, a vadászat örömeiről csevegtek.
Érzékeink kiiktatásával nem oldja meg gondunkat a halál. (Az élet még úgysem.)
Mindig félt, hogy tüdővészben fog meghalni. Tegnap este fáradtan tért haza, szavalni kezdett, s megpattant benne egy kis ér. Még reggel is vért köpött…
Most, persze, más „hajlandóságot érez”. (M. a tegnap este megszorította a kezem… ennyi volt az egész.)
Roppantul fáj a melle, minden kiejtett szó éles fájdalmat okoz. A kedves szőke Minette iránt, aki északi lélek, olyan leány, amilyet nem látni Franciaországban vagy Itáliában. Ezért is miden igyekezete Falkensteinba kerülni, a harcoló hadseregnél szeretne szolgálni. (Az erős lélek – feltéve, ha sikerül azt tennie, amit az ész diktál – szeretne ura lenni mindannak, ami körülveszi.)
Húgát, Pauline-t is arra inti, hogy igyekezzék biztosítani önnön nyugalmát. „Ha egy lencse a háborgó tengerbe hull, semmi mozgást sem okoz, de ha a nyugodt tengerbe esik, kis vízgyűrűt indít meg.”
(Kivételes látvány)
A világ egyik legszebb vidékén sétált… megnéztem a mölki apátságot a Duna partján. (1809. május 10.) Zord táj, összhangban áll a kastéllyal, ahol valaha Oroszlánszívű Richárd raboskodott – ma is ez az egyik legfőbb ékessége. A hatalmas Duna és óriási szigetei, ahonnan az ember százötven lábnyi magasból mindent végigtekinthet…
Becsvágya elzötyög irománymásolás közben. („Miben különbözöm egy ostoba írnoktól, akinek szép az írása?”) A gyönyörű kolostor gyűjteménye! – kár, hogy nem érnek rá; Martiel elunta az ő kíváncsiskodását. Mielőtt azonban a kocsi ajtaját behúzta volna a lovagló rokon orra előtt, kegyes ígéretet tett, hogy mihelyt üresedés lesz: de Beyle urat kinevezteti gárdaparancsnok-helyettesnek.
(A táj Strasbourgtól Bécsig)
Eltekintve a tavaktól, a lehető legfestőibb… Minden jel arra mutat, hogy egy-két évre bécsi polgár lesz. (Vajon nem fogja-e sajnálni mindazt, amit azok látnak, akik Csehországba, Magyarországra s talán Törökországba mennek?)
Nemrég hivatalos küldetésen Magyarországon járt…* „Laxenburgból Kismartonba mentem, onnan pedig a térképen is megtalálható tó partjára. Egy hónappal ezelőtt halt meg Bécs városában Haydn… Egy héttel halála után a város valamennyi zenésze összegyűl a Schotten-Kirchében, hogy tiszteletére eljátsszák Mozart Rekviemjét. Magam is ott voltam egyenruhában, a második padban ültem.”
Talán az volt az egyetlen lehetőség életében, hogy megismerje a fönséges magyar tájat. Csodálatos szőlők, keskeny, nagyszerű út, mindkét oldalán zsenge gesztenyefák szegélyezik, fehéren rajzolódik ki a rétek és termőföldek zöld foltjai között…
„Már kezdtem azt hinni, tapló nő a szívem helyén. A társaságban akkor válsz nevetségessé, ha képtelen elfojtani érzelmeit.”
Mintha divattá vált volna, hogy mindenki nyersnek mutassa magát; így könnyebben elkerülheti, hogy gyöngesége nevetségesnek tűnjék fel.
(Egy gőzhajó fedélzetről – levéltöredék Jules G. asszonynak)
Madame! Az emberállat szeszélyes, ez a legkisebb hibája.
Hogy van kificamodott kulcscsontja?…
Mont…, az új férj, féltékeny-e? Vigasztalódjék: az idő bár borzalmakkal kecsegtet, bőséges. Csak a csuklón kanyargó erezet mögött mennyi magány.
(2009–2012)
Lászlóffy Csaba
Lászlóffy Csaba költő, író, műfordító, drámaszerző, szerkesztő (Torda, 1939). Kolozsváron diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon, több erdélyi szerkesztőségben dolgozott. Többek közt József Attila-díjban és Péterfy Vilmos Életmű-díjban (Magyar Írószövetség) részesült.
Jegyzetek
* Bécsben 1809-ben Beyle úr látta el a titkári teendőket „a korszak legkülönösebb vállalkozásában”: a magyarországi ügyben. Kismartonban járt diplomáciai megbízással. Napóleon azt tervezte ugyanis, hogy Esterházy Miklós főherceget nevezi ki magyar királlyá a Habsburgok ellenében.