21 gramm örökélet – Részletek egy készülő regényből

Lélekbölcső

 

Az ikertestvérem,

kivel együtt sok ezer éve föld-anyánk köldökzsinórja fogva tartott.

Benne teljesebb az áldozatos szeretet, nem vált a tragikus tapasztalatok következtében szeretet-fogyatékossá.

Ő többször jött e földre anyaszereppel – mely leginkább alkalmas az áldozatos szeretet gyakorlására (Vasi napló I.).

 

Régi lélek vagyok én.

Tengerből születtem. Egy kagylóból. Mint buborék, emelkedett fel a lelkem, mint egy lótuszvirág, úgy nőtt ki, illatozott.

Egyre nagyobbra nőtt, egyre magasabbra. Még a tenger ringatta, dajkálta.

Mikor elhervadt, visszavette.

Így nyílik ki minden élet, borul virágba, elhervad, és elenyészik a tengerben. Sötétség borul a világra.

 

Halványan dereng emlékeim között az a pillanat, amikor lelkünk megszületett erre a világra. Ikrekként jöttünk először a földre, kétpetéjű ikrekként: testvérem fiú, én lány. Abban az időben, Dél-Amerikában, amikor már ez a földrész is elkülönült a valamikor egységes hármastól: Európa-Ázsia, Amerika és Afrika hármasától. S bár vannak körülöttem, akik atlantiszi emlékeket is fel tudnak idézni, ilyesmivel én nem dicsekedhetek.

Születésünk, létünk is csak dereng. Gyönyörű, fekete hajú, fehér arcú anyánk volt, akinek testére emlékszem, melegére és csodálatos szépségére. Első emlékem, mielőtt még a világra jöttem volna: a kiszolgáltatottság. Ahogy egy köldökzsinóron fogva vagyok, mint kikötött csirke, végtagjaim fogyatékosak még, s akkor még nem tudom, hogy testvéremmel együtt tekeredünk a kettős zsinóron. Anyám arcát mégis látom, ahogy szótlanul, vagy talán csak számomra még szótlanul, elmélyülten figyel.

Kis fekete hajú csecsemőkként jöttünk a világra, mosolygós, boldog teremtményekként. És ebben a próbalétben e kemény talajon, ebben a kegyetlen világban, ahol az öldöklés olyan volt, mint a mindennapi evés, ivás, szeretkezés, mégsem szakadtunk el egymástól életünk végéig. Királyi családba születtünk, s népünk hagyománya szerint házastársak lettünk testvéremmel.

Ebből ered e furcsa kettősség: szerelem is, rokonság is. E kettő nem zárja ki egymást. Népünk törvénye megengedte, hogy sohase kelljen elszakadnunk egymástól, és ne kelljen szeretetünknek más, idegen személy felé fordulnia. A testvérszeretetet nem kellett más mederbe terelni, nekünk soha nem mondták – mint későbbi korokban –, hogy ezt nem szabad, ez vérfertőzés. Ilyesmit nem ismertünk. A testvéri szeretet és ragaszkodás természetes módon váltott át kamaszkorunk során testi szerelembe, s mikor összeházasítottak minket, életünk végéig tartó szerelem következett, amely megbonthatatlan egységbe forrasztott minket. Egy életre. Egy örök életre. Az örök életre.

Így születtünk le – fiatal lelkek – jó ötezer éve erre a tanulóbolygóra. Gyermekeink is születtek. Egy fiú, egy lány. S ha jól emlékszem, első életünk biztatás volt: különösebb nehézségek nélküli, akadálymentes. Talán hogy legyen kedvünk a továbbiakhoz. Melyek könnyűnek, egyszerűnek semmiképp sem mondhatók. De most, az idők mélyrétegeit fürkészve itt ez az érzés, talán emlékezés, mely számomra kedves, s ott lappang tudatom alján. A fekete hajú fiú ikertestvérem oly természetesen élt mellettem és velem, mintha énem másik fele lenne. Egymás gondolatait is ismertük, szóban keveset kommunikáltunk. Az a bonthatatlan egység, melybe beleszülettünk, megmaradt későbbi életeink során is.

Voltak hosszúak, voltak rövidebbek, ám nem kevésbé érdekesek.

S amikor először visszatértünk égi hazánkba, ott sokáig visszatartottak, mintha csak óvtak volna, fiatal, zsenge lelkeket, a gonoszságtól. Nincsenek köztes emlékeim.

 

Sámán

A legfurcsább, amikor valódi szeretet van. Megdöbbent igénytelenségének halk térnyerése. Mert az nem kér semmit cserébe. A vonzalom, a vágy ki akar elégülni, elégtételt, megnyugvást keres.

Tout le monde avec son aspiration – írja Németh László. Mindenki a maga törekvéseivel. A szeretet semmire nem törekszik, nem aspirál.

Semmire nem tart igényt (Vasi napló I.).

 

A tiszta látás képességét nem birtokolhattam mindig.

Valamely életemben vak lehettem. A harmadik szemen keresztül láttam csak. A szívemen keresztül érzékeltem az embereket.

Sziklás hegyek – újraszülettem a földnek ma Dél-Amerikaként ismert részében. Az Andok hegységben vagyok, magas sziklák tetején. Sasok.

Lelkem bölcsője ez a vidék. Testvérem lélekben velem van.

Ketten vagyunk. Most is együtt vagyunk.

Valahol vár rám egy férfi, aki szeret.

 

Egy kérdésem volt, mielőtt nekifogtam ennek az életutazásnak: miért ragaszkodom a mostani rövidlátásomhoz? A válasz: mert az számomra egy emlékeztető. Emlékeztet egy régi életre, amikor a látás képességét másképp birtokoltam.

Mert a vak ember is látja a világot. Mintha a bőrén is szem lenne, érzékeli, mi van odakint. Ám a szeme csak belső képeket vételez. A lélek képeit. A saját és a többi lélek képeit.

Akkor nem is voltak képeim, csak érzéseim. Nem ismertem fel embereket, csak éreztem őket.

Hogy történhetett mindez? Háború volt. Kislány voltam, kis fehér ruhában szaladtam, aztán elestem, többé a végtagjaim nem mozogtak. Csak ültem.

Semmit nem láttam. Amikor próbálom felidézni ezt az életet, nincsenek képeim róla.

 

Fekete színben gomolyog a világ. Hullámzik fekete-sötét gomolyag. Mégis látom, hogy egy magas hegyen ülök. Egy fehér kendős asszonyt látok magam mellett, balra, akár egy szent vagy egy angyal, fénylik a fátyla. Ő járt hozzám minden nap. Ilona, Ilona. Az is lehet, hogy én voltam Ilona, de az is lehet, hogy ő volt az. Nem tudom olykor elkülöníteni magamtól. Lehet, hogy magamat látom kívülről? Én ülök fehér fátyolban?

Talán egy szent volt az az asszony, vagy az őrangyalom. Metatron őrangyalom asszonyként jelent meg, ő segített nekem? Akkor már kevés lett volna az emberi segítség. Akkor voltam a legközelebb az égiekhez. Meg néha később is, életeim pillanataiban, hosszú eszméletvesztésem idején, amikor halálközelben jártam.

Az angyal asszonyként jelent meg, fehér selyemkendőben.

Biztonságban érzem magam.

Ez egy nagyon régi életem volt.

Vak tisztánlátó voltam. Visszavezet egy nagyon régi életbe.

A lélek vak. Kevés embernek nyílik meg a szeme a másik világra. Sámán voltam. Fülemmel hallottam, szívemmel éreztem. A látás képessége nem fontos, míg a szív görcsbe nem rándul.

Olyan szép volt ez az élet, amikor a szívemmel láttam.

Fekete volt számomra a világ, de a szív színeket látott. Gyönyörű világom volt, embereknek segítettem. Jártak hozzám. Ők elláttak.

 

A hátukon hordozták a terhüket, éreztem, amikor felkaptattak a magas, meredek sziklán, melynek a tetején ültem, s vártam őket. Nemcsak a lélegzetük hagyott ki. Talán a levegő is ritka volt, s csak én szoktam hozzá, hogy látomásaim legyenek. Nemcsak a levegő és a magasság tette, hogy mire felértek hozzám, ziháltak. Nehéz volt a lélekteher, melyet hordoztak. S előttem, ahogy beszélni kezdtek, felszakadtak a sebek.

Segítettem, ahogy tudtam. Kevés szóval. Volt, aki nem is értette, mit mondok. Az ilyenhez nem szóltam, nem beszéltem. Az emberek úgy tudták, elég, ha csak megpillantanak. Tudták, hogy az égiek tartanak életben, csoda, hogy megmaradtam és élek.

Már messziről éreztem, ha közelgett valaki. De mindig csak egyvalaki járult elém. Kértem, hogy álljon előttem, közel hozzám, s átáradt rám az egész élete. Ha beszélni akart, hagytam. A szó nem gyógyít. Tudtam, hogy az emberek sok szenvedést okoznak maguknak. És saját fájdalmaikat csak önnönmaguk tudnák oldozni. Én csak tükör voltam számukra, melybe belepillantottak. Látták bennem magukat, felnyílt belsőjűk, mint mély kút. Felettem a szikrázó ég, a sasok vijjogásával, a felhők, melyek olykor a nyakunkba szakadtak, s alattunk a sziklák. Életveszélyes hely. Lélektisztító. Metsző őszinteségre, vallomásra bíró hely. Nekem azért kellett ott ülnöm, hogy értem és miattam jöjjenek fel az emberek. Mert ugyan ki vállal önként, a semmiért lélektalálkozást? Az emberek többsége nem bírja elviselni a magányt, amikor szembesül a saját lélekhangjaival. Ezért jártak hozzám, mint szenthez, akit tiszteltek fájdalmaiban, nyomorékságomban megszenteltetettet. Féltek tőlem, bár mozdulni sem tudtam. Láttam őket, a lelkük nyitott könyv volt számomra. Nem kellett szem, a látás megtévesztő a legtöbbször. Helyesen csak a szívével érez az ember, s ilyenkor a legjobb, ha a szemét behunyja.

 

Volt egy ember, aki nagyon gazdag volt, de a lányát nem akarta szegény emberhez feleségül adni. Szenvedett, verejtékezett, éreztem a verejtéke szagát, már messziről, ahogy egyre feljebb és feljebb hágott a sziklákon. Tudtam, hogy önnön poklától én meg nem szabadíthatom. Feljött, és ítélkezni kezdett a saját élete fölött. Elmondta: azt a fiút, akivel a lánya megszökött, ő nevelte fel. És nem számított arra, hogy a fiú megszökteti majd a lányát. Tudtam, hogy a lánya eszelte ki a szökést, csak hogy szabadulhasson az apja zsarnokságától; nem a fiú, az nem mert volna ilyent elgondolni sem. És a fiatalok elmenekültek egy rokonhoz, egy másik nemzetségbe. Ott befogadták őket. Követet küldtek a családhoz, megüzenték, hogy a fiatalok jól vannak. De az apa őrjöngött. Ő sem vehette el, akit akart, neki is az apja jelölte ki, kit kell elvennie.

Ő volt azon kevesek egyike, akihez nem szóltam. Meg sem hallgatott volna.

– És mondja, szent asszony, nincs igazam?

Bólintottam.

–Na ugye? Nem viheti csak úgy el a lányom. Vissza kell hoznia.

Megint bólintottam.

– Igazat adott nekem – nézett fel a sasokra, majd a felhőkre, melyek most alattunk lebegtek. S hatalmas zsák élelmet tett a lábam elé.

– Máskor is eljöhetek? – kérdezte.

Bólintottam.

– Majd máskor is nekem fog igazat adni, s ha a szemem elé került az a gazember kölyök, magam vájom ki a szemét.

Elmosolyodtam. Lassan magasra emeltem vállam, mert karjaim nem mozogtak. Áldást mondtam a megdühödött családfőre.

Nagyon elégedetten távozott.

Utána szomorú voltam, mint akinek elrabolták az erejét. Nem szerettem volna, ha gyakran jönnek ilyen erőszakos emberek hozzám. Láttam az élete tragédiáját, ahogy el fogja fiatalon veszíteni a lányát, s az általa nevelt szegény fiatalember megtagadja őt. Hogy magára marad, a felesége is meghal. S nincs más gyereke. Nem marad semmije, csak a fennen hangoztatott igaza.

Láttam az embert. Fekete haja volt, vörös ábrázata, szélhűdésre hajlamos, magas ember. Verejtékezett jövet is, menet is. Semmi mást nem akart, csak saját élete tragédiájára igazolást keresni. Egykor neki is lehetett kedvese, akit nem vehetett el.

A fekete tengerhullámok ott kavarogtak belső szemem előtt. Fekete volt ez az ember, fekete nyomot hagyott a szememben.

 

Máskor öregember jött, kopasz fejjel, fehér leplekben. Világított a ruhája, onnan érzékeltem, hogy a lehető legvilágosabb ruhaszőttes volt rajta. Azt kérte, hogy maradhasson velem egy kis ideig.

Bólintottam.

Sokáig ültünk csendben, miközben rám szállt hosszú életének minden apró eseménye. Fia halála, felesége elvesztése. Unokái, akiknél lakhatott, s akik eltartották, s ő még most is szíjakból bocskorokat font. Az egész nemzetségnek, erején felül, eladásra is. Pár krajcárját, amit keresett, kedvenc unokájának, egy lánynak adta, aki szeretett cifrálkodni.

Megszerettem ezt az öregembert, aki élete utolsó erejével is egy bomló életet éltetett.

Szép volt, hogy együtt hallgathattunk. Szép volt, hogy nem szólt sokáig. S ezalatt, mint képkockák, peregtek az ember életének eseményei.

Majd mély lélegzetet vett.

– Ugye, nem baj, ha igazságtalan vagyok a többi unokámmal? Hogy nem osztom szét köztük a kis keresetem? Hogy csak annak az egynek adom?

– Nem – a hang nagyon mélyből tört fel belőlem. – Mert szereteted őt mindenki és mindenek fölé emelni. Ő királyné lesz, védd őt, és támogasd.

– Tudtam-tudtam, de azt én már nem érem meg – jósolta az öreg.

– Látni fogod, de nem veszel részt az életében. Az már másik világ, ismét háború lesz.

Az öreg bólintott. Mindent tudott már, amikor hozzám jött, semmi újat nem mondhattam neki. Csak megerősítést kapott lelkében kavargó kérdéseire.

Pár krajcárt hagyott a kövön.

– Ha majd királynő lesz, jöjjön fel hozzám, ezt a pénzt elteszem neki, az unokádé – mondtam.

A fehér ruhás szent mintha fellebbent volna a mellettem levő kőről, s markába takarta a garasokat.

– A te szemed fénye kevély királynő lesz, de egyszer majd megalázza magát. S üzenem neki, hogy akkor majd a gőgöt alázatra cserélje. – Az öreg talán hallotta, talán nem, mert elmenőben volt. A jövendölt világ, melynek ő már nem lesz részese, távolinak tűnt számára.

Ő volt unokája egyetlen támogatója. Tudta, mit cselekszik.

Impresszum   -   Szerzői jogok