Dallama irányít engem

Kitől, vagy honnan és hogyan tanultál forgatókönyvet írni?

Énszerintem nem tudok forgatókönyvet írni és soha nem tanultam iskolában. Ahogy színműírást sem. Mundruczó Kornél felkérése volt, tíz éve, a Johanna című filmnek az egyik első változatára vonatkozott. Verses librettóra szólt, tehát nem kellett kibújnom a bőrömből. Egy viszonylag kidolgozott cselekményvázat kaptam, és azt kellett felöltöztetni, mint egy csupasz fenyőt. Azt kellett karácsonyfává tenni jambussal és rímekkel. Úgyhogy nem tudom, tudok-e forgatókönyvet írni. Operalibrettóval többször is volt dolgom, arról több fogalmam van, befogadóként is, meg talán szerzőként is.

Nagyon sok díjat kaptál, amelyekkel különböző közösségek díjazták a teljesítményedet. A Székely Bicskarend már az elnevezésével is kitűnik a többi komoly hangzású díj közül. Ezt mivel érdemelted ki?

Ezt a családomban is többen megkérdezték, hogy mi ez, mit gondoljanak mögé. És mondtam, semmiképpen se kocsmai verekedést. Hanem a Székelyföld folyóirat díját. Ami egészen konkrétan egy székely bicska formájában manifesztálódik. Vagy ölt testet, szép magyar szóban. És nemcsak a bicskát jelenti, hanem jelent egy meghívást is, és én így jártam először Csíkszeredában tavaly télen; felejthetetlen élmény volt. Bejártuk a Csíki-medencét, amennyire az idő engedte, meg az időjárás. Még a nagy hó előtt voltunk. Nekem végtelenül sokat jelent, hogy megismerjem a Kárpát-medence minden szögletét. Erre egy élet persze kevés, de igyekszem élni az időmmel. Sokat jelentett az a közösség is, Fekete Vincéék társasága. Nem lehet azt mondani, hogy három-négy nap, amennyit az ember ilyenkor eltölt itt vagy amott, sok idő, de azt tudom, hogy igyekeztünk minden percét épelméjűen kitölteni. Amennyire emberek közel tudnak kerülni egymáshoz, azt az ember másként éli meg Erdélyben. Nekem van egy ilyen tapasztalatom, és most nemcsak a legendás alkoholfogyasztásra gondolok, de a közösségszerveződésnek az itteni természetére is. Más, sűrűbb szövésű, nagyobb téteket mozgató. Arról a morális krízisről, amiről szó van Magyarországon, lassan tíz éve, arról idézőjelben sem lehet beszélni itt. Persze a régió az közös. És a társadalom is hasonló, de más az érzés Kolozsváron, más az érzés Szeredában, más az érzés Váradon – és egyik sem hasonlít a pestire. Persze, én pesti lettem debreceniből és az a hazám, az az otthonom, de jólesik olykor elszabadulni.

Látó-díjat is kaptál. Marosvásárhelyen hogy érezted magad?

Kétezer-hét eleje volt, tél. Repültem. Fölszáll a gép Pesten, leszáll itt, és az fél óra. Erre emlékszem, meg Kovács András Ferencre meg Láng Zsoltra meg Vidára… Ez a két erdélyi díjam van. Pestről nézve az ember nem nézi azt, hogy ez a közösség meg az a közösség az nem egészen ugyanaz Erdélyben sem, hanem arra gondol: mivel szolgált rá, hogy egy folyóirat örömmel közli őt, vagy az élére illeszti a versét, mivel érdemelte ki ezt – ennyire messze? De ha arra gondolunk, hogy magyarul beszélünk itt és magyarul beszélünk odahaza, akkor ez a része hamar fölfejthető. Mondják nehéznek a verseimet, Pesten is, és nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ezek szerint mégiscsak közérthetőek az itteni olvasó számára. Nehéz irodalomnak mondják a színműveimet is. Volt olyan, amelyik hosszú éveket ment pesti színpadon. Tehát nem lehet az olyan nehéz! Ez egy sztereotípia velem kapcsolatban. És minden ilyen jelzés, az ország bármelyik szögletéből, azt a tudatot erősíti, hogy az egész népemet szeretném, magam is, József Attila nyomdokán, boldogítani. Tanítani – az nagyképű lenne az én számból most. De az biztos, hogy szeretnék hatni, és a színpad sokkal evidensebb hatás, mint egy verset megjelentetni egy újságban.

Mondod egy interjúban valahol, hogy sohasem írtál semmit a műfaj kedvéért, mindig az a szempont vezérelt, hogy a közlendőnek feleljen meg a forma.

Igen, úgy fest ez az egész, hogy nincs műfaji ihlet. A tartalom teremti meg a formát. Az buta dolog, amikor szonettkoszorút írunk a szonett kedvéért és mondanivaló híján. Van a magyar irodalomban néhány ilyen szonettkoszorú, ahol formai trouvaille, vagy az ön-mutogatni-vágyás győzedelmeskedett. Ezek általában kamaszkori munkák; 16-17-18 éves emberek futnak bele egy szonettkoszorúba.

De vegyük például az Asztalizenét. Én sokat járok, vagy jártam abban az időben, étterembe Pesten. Nem a legelitebb és a legcsillogóbb-villogóbb éttermekbe, de előfordulok ott is, és ez a világ foglalkoztatott. Egy olyan közösség, amelyik egy asztal körül verbuválódik össze Pesten. Vagy bárhol Európában. De abban az időben történtek a politikában olyan dolgok Magyarországon, amelyek szintén megértek egy misét, és a kettő összeért. És akkor tudtam, hogy ez egy társalgási színmű lesz. És tényleg nem gondoltam arra, hogy én Molnár Ferenc vagy Szomory nyomdokán valaha fogok írni egy társalgási színművet, ámde jött ez az anyag, és kikényszerítette.

Vagy a Protokoll, a legutóbb megjelent könyvem, ez egy verses regény. Nem volt az várható, nem volt előzetesen elképzelhető, hogy egy olyan verses regényt írjon valaki, amelyik a külügyminisztériumban játszódik Budapesten. Persze a verses regény jelenkori tárgyú, és foglalkozik a politikával, az aktuális dolgokkal is. Van szerelmi szál. Tehát ilyen értelemben kielégíti az elvárásokat ez a könyv, de az biztos, hogy végtelenül puritán, a régi költészet pátoszát nélkülöző ez az anyag, ami a külszolgálat, ezért sem választottam rímes vagy strófikus megoldást. De tudom, hogy amikor ilyen könyvet vesz valaki a kezébe, akkor valami emelkedettet vár. És az lehet, hogy a dikcióban megvan, a versmondataimban megvan, de a tárgy, az nekem fontos, hogy jelenkori legyen. Hiszen ezt az időt ismerem, ezeket a figurákat ismerem.

Impresszum   -   Szerzői jogok