Bőven elég, ha három jó novellát megírok

(Az est rendhagyó módon egy perces néma csenddel kezdődött. Cs. Gyimesi Éva tragikus halálával nagy veszteség érte az erdélyi magyar kultúrát, irodalomtudományt, rá emlékezett most a közönség.)

Kőrössi P. József: Mai vendégünk a múlt század eleji újságíró, író típusát testesíti meg. Ma már kevés olyan szerző van, akiről elmondhatjuk, hogy az újságírás mellett kiváló novellista is. 1952-ben születetett Budapesten, üzemi lapnál kezdte a pályafutását. A Népszabadságnak volt szerkesztője, jelenleg a Népszava munkatársa. Novellapályázatot nyert, megkapta a Móra Kiadó nívódíját. Talán ő az, akit a legrégebben ismerek Magyarországon. 1984 óta ismerjük egymást. Andrasev néven születtél, de Andrassewként használod. Mit jelent ez az arisztokratikusnak tűnő név?

Andrassew Iván: Az egyik nagyapámat úgy hívták, hogy Andrásevics Pál, abból lett Andrasev, aztán egyszer véletlenül az Élet és Irodalomban leírták úgy, hogy Andrassew, és végül így maradt.

K. P. J.: Honnan származtok?

A. I.: Andrásevics Pál egy kereskedő volt, aki tönkrement, s ő valójában nem a nagyapám volt, hanem elvette a nagyanyámat. Két gyereke volt a nagyanyámnak egy gróftól, de akkoriban nem volt divat, hogy elvettek egy alacsonyabb sorban lévő nőt. Valaki szívességből elvette, és hát így lett. Andrásevics Pál gyorsan meg is halt. Ez nem olyan régen derült ki, az apám a halála előtt mesélte el az igazi történetet. Elmondta, hogy szégyenbe esett a nagymama, aki egy csodálatos, gyönyörű nő volt, nekem is fura volt, hogy milyen ékszerei vannak, meg milyen gyönyörű fotói vannak a színházban, szolgasorban lévőknél ez elég ritka.

K. P. J.: Az ékszereket viselte is?

A. I.: Az ékszereket akkor láttam, amikor egyszer megmutatta az anyámnak, és amikor elváltak apámtól, akkor adott neki egy nagyon szép nyakéket. Az igazán szörnyű a dologban, ami engem megrázott, hogy Andrásevics Pál egy zsidó kereskedő volt, aki menekült. Elment Kolozsvárra, ott volt valami szállodája, s valami cseresznyeüzletbe bukott bele. Szegény lett és azért vette el a nagyanyámat, mert a gróf fizetette érte. Az apám is zsidó, meg a nővére is, csakhogy az volt az érdekes, hogy a nagyanyám aztán hozzáment egy szász emberhez, akitől megint született két gyereke. Egyikük a Karcsi, akit nagyon szerettem, egyik nap jön haza az iskolából, miután a magyarok visszavették Erdély egy részét, jön haza egy karszalaggal, mert ő ugye német volt. És ott volt az apám ugye, a gróf gyereke, akinek viszont a sárga csillagot kellett volna felvenni. Nagyanyám utálta a nácikat és azt mondta a gyerekeinek, hogy takarodjanak Kolozsvárról, meneküljetek Pestre, mert nem bírta elviselni, hogy két gyerek kétféleképpen. Apám Magyarországon ragadt, a Karcsi meg Németországban élte le az életét. Sokszor találkoztunk, nagyon szerettem, nagyszerű ember volt.

K. P. J.: Ezt a történetet miért nem írod meg?

A. I.: Megírtam már, csak nem novellában, hanem a naplómban.

K. P. J.: Budapesten születtél, de sok időt töltöttél Kolozsváron.

A. I.: Nagyanyám ott élt, ez nekem minden szempontból meghatározó. Az, hogy az utcában élt magyar, román, zsidó, cigány, szász, fantasztikus volt.

K. P. J.: Hallottál román szót?

A. I.: Igen. Meg is vert egyszer a rendőr, mert nem tudtam románul, a ’60-as években. Valamit kérdezett románul, én meg nem tudtam válaszolni. Annyira nem rázott ez meg, később Magyarországon is megvertek a rendőrök.

K. P. J.: Egyszer jártam nálad, Tahitótfaluban volt egy szép házad. Egészen pici volt akkor a fiad, a Dávid. Egy parasztházszerűséget kell elképzelni, amiben volt két kád a kertben, benne egészen nagy teknősbékák. Abban a házban mindent bútort az Ivánt csinált.

A. I.: Beköltöztem egy házba és nem volt sok pénzem. Vettem egy nagy orosz mikrohullámú sütőt, meg egyszerű szekrényt a konyhába, gáztűzhelyt, ilyesmit. Néztem őket és azt láttam, hogy ezeket a tárgyakat nem lehet szeretni, olyan tárgyakat kéne csinálni, amik szerethetők, de másra nem jók. Nekiálltam fával dolgozni és éveken át azzal foglalkoztam, hogy tárgyakat készítsek. Olyan, mintha nagyon régi lenne és használni lehetne valami, közben meg semmire. Az volt a nagy elismerés, amikor átjöttek a parasztok, és mondták, hogy ők már láttak ilyet, csak elfelejtették, hogy mire való. Teljesen friss fát megöregíteni nagyon nehéz. Avarba rakom, öntözöm faragás után, megpörkölöm, méhviaszban megfürdetem, szóval kell egy év rá. Volt kiállításom is ebből. A Fábry jött egyszer, bemutattak a dizájn centerben, nem is értettem. Annyi mindent csináltam, és ez az egy blöff, ami bejött. Ha az ember hülyeséget csinál, az bejön. Aztán egész jól éltem belőle. Azon a vidéken sok a holland, a Dunakanyarban. Kérdezték, hol lehet régiséget venni, hozzám küldték őket, hiába mondtam, hogy hamisak, megvették. Csodadoktornak hívnak engem ott. Azért lett ez így, mert amikor odaköltöztem, végigjárták a falut és elkezdtek érdeklődni, hogy hol lakik a Csodadoktor. Mondták, hogy itt nincs. De, de, mondták a barátaim, most költözött ide, egy szakállas, kövér ember. Egy idő után éreztem, valami nem stimmel, mert megjelentek emberek és meséltek arról, hogy hasmenésük van, és én mit mondok erre. Nekem volt kaukázusi kefírem, az jó rá, mondtam, ha hoz tejet, akkor szívesen csinálok neki. Másnap jött. Aztán valaki mondta, hogy fáj a karja. Én szeretem a gyógynövényeket, ajánlottam neki valamit. Aztán szőlőmetszésről kérdeztek. Nem akartam elhinni. Kérdezték, hogy mivel tartoznak, mondom semmivel, de azért egy pár tojást adtak. Körülbelül három év múlva derült ki, hogy a hülye barátaim csinálták.

Képek

previous pauseresume next
1 / 3

Impresszum   -   Szerzői jogok