Kivándorlás
Ki mer az elme-lélek elnehezült, kettős egére fölnézni?
Erre a tornádóként kavargó túlzsúfoltságra
ki mer vajon most nem gondolni?
Mintha hullazsákba cipzárolnák a napot.
Ki mer ösztönösen is belehallgatni
a kétségbeesetten csapkodó morajlásba?
Az éjszaka arca nem különb ennél.
És amikor a sötét mindent elárasztott,
Ki nem fájlalja, hogy a levegőt összepréselték?
A földön szanaszét fénycafatok.
Már tudjuk azt, amit tudnunk kell.
Hogy hideg van az elhagyatott tájakon,
Amely magából durván kilökte,
– Mint a szokott test az idegen anyagot, –
És idegenekké e miatt fajultak el
a miisanevük érzések, gondolatok.
És körbekering megbolydult iránytűjük,
Akárcsak nyugtalanságuk jegye szólna örökre.
Menekülne messzire ez a vert sereg,
Ám szárnyukra ólmosodott verejtékük.
Molnár Zsolt költő (Nagyvárad, 1983). Születése óta mozgássérült, tanulmányait magánúton végzi, verseit tollba mondta, később speciális billentyűzet használatával önállóan alkot. Szerepelt az amatőr tehetségek 2007-ben Magyarországon megjelent antológiájában. Első kötete, Kapaszkodom címmel, a 2009. évi Könyvmaratonra jelent meg. Második kötete: De te itt maradsz (Nagyvárad, 2011). A Várad folyóirat 2013. évi verspályázatának különdíjasa.