„A plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”

Műveiből a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészeti Tanszékének szervezésében nyílt kiállítás Nagyváradon a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban. Az Albániában tartózkodó művész nem tudott eljönni a vernisszázsra, viszont sikerült skype-kapcsolatba lépnünk vele, s a technikának hála beszélgetésünk lélekközeli találkozássá melegedett.

 

Pályafutása a rendszerváltás előtt kezdődött. Művei azonnal felismerhetők, annak ellenére, hogy sokféle technikát alkalmaz. Saját ötlete a színezett só-liszt gyurma plasztika, majd később a festett pirogránit, s az ezekről készült objektfotó. Kulturális és politikai témákat dolgoz ki, gyakran groteszk, abszurd ötletekkel. 2008-ban megalapította a Magyar Plakátmagány Társaságot. Pilinszky János nyomán az egyre nyilvánvalóbb emberi és alkotói magárautaltságra hívja fel a figyelmet. Kevés olyan művész van Magyarországon, akinek a nemzetközi elismertsége és népszerűsége összevethető volna Pócs Péterével, Mexikótól Japánig. Művészetére jellemző a tárgyias narráció, metaforái olykor bizarrnak, szürreálisnak hatnak, de mindig felkeltik a figyelmet. A kulturális plakáttól a politikain át a közéleti hirdetésig minden típusú falragaszban autonóm módon, a karakterének megfelelő önkifejezés eszközének használja a plakát műfaját.

Szilágyi Aladár: Soklaki ember vagy, ösztöndíjasként éltél Olaszországban, majd érett művészként Dániában is, mostanában pedig… Albániába, Tiranába kerültél. Felvázolnál néhány dolgot erről a három életteredről?

Pócs Péter: Így nem pontos a kép, fél évig voltam ösztöndíjas Olaszországban, négy évet éltem Dániában, de nagyon sok időt töltöttem Mexikóban is. Ezek a színterek számomra rendkívüli lehetőségek voltak, van olyan köztük, ami nekem köszönhető, van, ami a feleségemnek, aki a diplomáciában dolgozik. Ami nekem köszönhető, az az olaszországi ösztöndíj, a Római Akadémián, ez életemnek a korai szakaszában, 1990-ben, meghatározó időszak volt. Nagyon-nagyon szerettem az egyetemes művészet gyűjtőerejével találkozni, annak egyik legizgalmasabb helyén élni. Dániába a feleségem révén kerültem. Az az ország azért volt izgalmas, mert találkozhattam a skandináv kultúrával, a skandináv designnal, egy olyanfajta minimalista, a funkcionalitásra törekvő művészettel, főleg az iparművészet terén, amely követendő, érdekes. És egy olyan országban, amely gazdag, protestáns szemléletű mindenféle vonatkozásban, az anyagiakat, a dolgoknak a megbecsülését illetően. Maga a táj, a vidék is izgalmas egy magyarországi embernek, olyan ország, amelyik szigetekből áll, víz veszi körbe-körbe, ahol az emberek együtt élnek a természettel, s a természet nagyon fontos dolog az életükben, annak a védelme, szeretete, a benne való élés, az ottani éghajlati viszonyok. Mexikót az ott nyert plakátdíjaim tették izgalmassá. Ennek köszönhetően folyamatosan visszahívtak, előadásokat tarthattam, taníthattam, mesterkurzusokat, workshopokat vezethettem. Mexikó szinte valamennyi városát végigjártam, így volt alkalmam megismerni az országot. Ott nagyjából két évet tartózkodtam. Mexikó és Dánia a két véglet. Az egyik a latin kultúra, az élet szeretete és igenlése, bensőséges, kitárulkozó, nyitott, emberszerető, meleg közeg, nemcsak a hőmérséklet, hanem az emberi viszonyok miatt is. Dánia mindennek az ellenkezője. Mind a kettő nagyon szerethető. Dániában nagyon élveztem azt a fajta következetességet, megbízhatóságot, amire az ember mindig számíthatott. Ha azt mondom, hogy bérelek egy lakást – hogy egy alapvető emberi probléma felől közelítsem meg a dolgot –, akkor biztos lehetek abban, hogy nagy meglepetés nem fog érni a lakhatóságot illetően. Az biztos, hogy funkcionális, az adott térben a lehető legjobban be van rendezve, fel van szerelve, és működőképes. Mexikóban már nem ugyanez a helyzet, viszont végtelen szeretettel, bár nem annyira jó szaktudással viszonyulnak a dolgokhoz, a „még ráérünk”, a „majd meglátjuk” mentalitás a jellemző. Ilyen értelemben Albánia hasonlít Mexikóhoz. Az albán emberek végtelenül nyitottak. Tiranába a feleségem révén kerültem, aki mint diplomata végül is Tiranát választotta. Igaz, hogy skandinavisztikus, de lehetőség Skandinávia felé nem adódott, a többi lehetőség közül ez tűnt a legnehezebbnek, mégis a legizgalmasabbnak. Ebben a vonatkozásban nem csalatkoztunk, mert az ország valóban csodálatos, a tenger és a hegyek, amiket be fogunk járni, de a kisfiam ezt még nem nagyon akceptálja. Ami nehéz ügy, az a kultúra. Egy olyan országban, amely hosszú időkig elvágta magát a külvilágtól, ahol a kulturális emlékek, hagyatékok két-három országhoz köthetők, ott elég nehéz helyzet alakult ki. A felszabadulásukat, a rendszerváltást követően a szó szerint értendő vadkapitalizmust éli az ország, ennek bőven lehet érezni a nyomait. Ez az életnek egy olyan relációja, amivel nem kell feltétlenül találkoznom, mégis szembesülök vele. Ami az emberi kapcsolatokat illeti, azok jól működnek, kedvelem az albán embereket.

Sz. A.: Méltatóid többször megfogalmazták, és gondolom, ezt te magad is vállalod, hogy művészetedre nagy hatással volt egyrészt a lengyel plakátkultúra, másrészt a japán színes grafika. Így van ez?

P. P.: Így van. Amikor a pályámon indultam, ötvös szakon végeztem, aminek én nagyon sokat köszönhetek…

Sz. A.: A plasztikai tapasztalataidat?

P. P.: Pontosan erről van szó, az anyagokkal való ismeretségemet, az anyagszeretetet. Hiszen az ötvösségben anyagokat kombinálunk, az üveg, a zománc, a fém, a fa, a csont, a bőr mind az ötvösművészetnek a szerves része. Annak idején mi így tanultuk a klasszikus ötvösművészetet. Innen jött az anyag szeretete és a több dimenzióban való gondolkodás. A másik befolyásoló tényező: a művészeti gimnáziumot követően, miután nem vettek fel az egyetemre, a plakáttal kezdtem el foglalkozni, aminek meghatározója a lengyel plakátművészet volt. Rengeteget jártam Lengyelországban, ami a gondolkodásomat is determinálta. Annak fontos összetevője, ami az ember habitusából fakad, a direkt közlési vágy, az emberek provokálása, a gondolatoknak a kikényszerítése – ez volt az egyik alap. S ehhez stilárisan, az ember személyiségéből fakadóan – hogy a japánok is benne legyenek a dologban –, egyfajta letisztult, linómetszetszerű, ahogy én szoktam fogalmazni: emblematikus gondolkodás is hozzájárult. Ami a lengyelektől jött, az egy erős képi világ, irrealista, szürrealista valami. Ezek között kellett választanom. Amikor plakátokat kezdtem tervezni, olyan jelszerű gondolatsorral indítottam, ami manapság már divatos és hatékony. A „divat” szót nem nagyon szeretem, mert nem szeretem, hogy a fiatalok trendekről beszélnek, trendeket követnek, holott az a jó, ha te magad válsz trenddé, akkor viszont már nem leszel „trendi”, mert ha sokáig magadat hordod, te nem leszel már divatos. Tehát kialakult bennem ez a vizuális, nagyon erős, képi, szürreális, bizonyos értelemben naturalista gondolkodás. Miután elkezdtem ezt az egészet művelni, szépen lemaradt a jelrendszer, a fametszetre redukált valami, egy másfajta képi kifejezésformát próbáltam kitalálni. Aztán jött a háromdimenziós dolog, ami akkor számomra a legadekvátabb lett. A technikát magát különben a lányaimtól loptam el, ezt a só-liszt gyurma dolgot az óvodából hozták haza: nézd, papa, mit csináltunk, és észrevettem, mennyire izgalmas. Ugyan tudtam már erről, de annyira triviálisnak tűnt, hogy az eszembe se jutott, akkor ugrott be, hogy ez milyen baromi jó anyag. Nem volt szándékom teljesen kilapogatni, ahogy ők kilapogatták a karácsonyfadíszeket, a kis angyalokat meg a kis figurákat, amiket ebből meg lehet formázni. Rájöttem a magam örömére, hogy a gyurmát lehet – mint egy kenyeret – duzzadó, élő, mozgó, a saját maga karakterisztikáját megcsináló valamiként is használni.

Képek

previous pauseresume next
1 / 1

Impresszum   -   Szerzői jogok