Hamlet – explicit és rejtett szexuális szimbólumok Shakespeare-nél és Tom Stoppardnál

Az abszurd színeváltozásai: Hamlet-kép Shakespeare-nél és napjainkban

Hamlet az abszurd hőse Shakespeare-nek, talán az egyetlen, akiről ezt kijelenthetjük. Nemcsak élete taszítja abszurditásba, hanem gondolkodásmódja. Lehet-e tipizálni, szabad-e Hamletet abszurdnak tekinteni? Milyen a viszonyulása a dráma többi szereplőjéhez? Értékelhető abszurdnak más is, vagy ez csak egy egyszereplős darab, minden esemény főhős-centralizált? „Sok minden van a Hamletben: politika, erőszak, erkölcs, vita az elmélet és a gyakorlat egyértelműségéről, a végső célokról, az élet értelméről, van benne szerelmi, családi, állami, filozófiai, eszchatológiai és metafizikus tragédia.”1 – vallja Jan Kott.

Az a lélektani tanulmány, amellyel ebben a darabban találkozunk, olyannyira maivá, emberivé és esendővé teszi a történetet és a szereplőket egyaránt, hogy szinte belénk hasít a felismerés: mindez velünk is megeshetne. Mi mit tennénk Hamlet helyében?

Hevesi Sándor az Amit Shakespeare álmodott című tanulmánykötetében mondja erről a következőket: Shakespeare örök életre elevenítette a kiváló embert, a reprezantative mant, egy rendkívüli egyéniségben nemcsak a természetnek tartott tükröt, nemcsak a kor és környezet lenyomatát adta, hanem beleteremtette magát az emberiséget, úgyhogy minden nemzetnek azt kell éreznie és hinnie, hogy Hamletet őróla mintázták, s hogy Hamlet csak ő, és senki más a világon.2

Hamletnek ölnie kell, hogy a lelke szabad legyen

Hamletnek megparancsolja a szellem, hogy öljön. Hamlet nem tud, nem akar, hisz becsületes ember, a morális tartása nem engedi, hogy bosszút álljon, miközben tudja, bosszút kell állnia apja halála miatt. Paradox helyzet, paradox életérzés, olyat tenni, amit nem lehet, nem szabad elkövetni a legfőbb bűnt. Azzal viszont, hogy halogatja tettét, megkérdőjelezi saját férfiasságát. Ő maga is egyre bizonytalanabb, egyre kevésbé képes cselekvővé válni: a látszat- aktivitásból a valós tettek mezejére lépni. Az erkölcsi ember szembesülése ez a világ törvényeivel, egy olyan világéval, ahol nincs még lelki értelemben vett szabadság sem: béklyóba kötik, gúzsba a szellemnek tett ígéretek. A hamleti szabadságban ez az abszurd: nem ő kell egzisztenciálisan megfeleljen egy számára teljesen létidegen parancsnak, ennél többről van szó, az egzisztenciája függ attól, meg tud-e maradni annak, aki, becsületes, tanult embernek, aki koholt vádak alapján még nem emel kezet senkire.

Abszurd továbbá a cselekvés halogatása, a színlelt őrület. Abszurd az emberekhez való viszonya is. Mitől fél? Kitől? Claudiustól? De hiszen tudhatja, nagybátyja nyíltan rá nem merne kezet emelni, mivel anyja azt nem engedné. Miért éppen őrültnek tetteti magát? Tettethetné betegnek, vagy egyszerűen elmenekülhetne otthonról, vissza Wittenbergába. De nem teszi. Maradásra kényszerül éppen becsületessége miatt. A becsülete szegezi le, köti meg, fosztja meg szabadságától.

Becsületes akar maradni, becsületérzését nem váltja az udvarban eluralkodott amorális életmódra, inkább kivonul a társadalalomból az őrület álcájában. Tudnia kell az igazat apja haláláról. Meg kell bizonyosodnia arról, hogy nem gonosz erők űztek csúfot vele, hanem valóság mindaz, amiről a szellem szólt. Tudnia kell, hogy anyja valóban elvesztette morális tartását, és a gyilkosság tudatában osztja meg szívét és ágyát Claudiussal. Egész eddigi élete most a tét, egész eddigi hite, anyjába vetett bizalma, a vérrokoni kötelékbe vetett bizalma. A minden ingott meg, mindaz, ami valaha is jelentett valamit a számára.

Egy normális ember ilyen helyzetben azonnal cselekedne, bizonyosságot akarna szerezni, nem fecsérelne időt holmi színjátékra, őrületre, hanem nyomokat és bizonyítékokat gyűjtene. Hamlet nem normális ember abban az értelemben, hogy eszébe sem jut kézzelfogható bizonyítékokat keresni. Hamlet az ész és moralitás mezsgyéjén keresgél, nem a valóságban, saját fejében vájkál, saját gondolatai között. „A lenni vagy nem lenni monológban, a »lenni« számára azt jelenti, hogy bosszút állni apjáért és megölni a királyt; a »nem lenni« –lemondani a cselekvésről.”3

Goethe értékeli úgy ezt a drámát, melynek főhőse nem jut tovább, töprengései megölik benne a bosszú gyors végrehajtását. Gervinus is megkérdezi: Mi a célja ezzel az őrülettel? Hiszen csak föltartóztatja a cselekvést. „Másrészt neki mint beavatottnak a hazugság látszatvilágában – ügyét védendő – rejtőzködnie kell. A tettető világ ármánykodásaival szemben csak »ellen-tettetéssel« tud védekezni. …ildomos lesz Ezentúl furcsa álcát öltenem. (Shakespeare drámáiban a Gonosz fertőzésének és pusztításának idején az erkölcsileg és az értelmileg tiszták álruhát öltenek, a megtévesztett Learek és Glosterek védelmében a bölcs Kentek és Edgarok bolondnak öltöznek.) Hamlet tettetésének tehát: az őrültség látszatát kell keltenie a fertőzött világ polgárai, a gonoszt tévesztők és az ártatlanul alvók számára egyaránt. Megdöbbentő felismerése, hogy – mondjuk így – a »kollektív fertőzöttség« alól szinte nincsen kivétel: Nincs oly gazember széles Dániában ki megrögzött cinkos ne volna.4

Felvetések születtek arról, hogy a színlelt őrület csak véletlenül került a shakespeare-i darabba, valójában Saxo Grammaticus krónikájában így találta meg az író, ahol Amleth királyfi őrültséget színlel, hogy a bosszú gyanújától is mentes legyen. Ott azonban nyílt színen történt meg a gyilkosság, nem mint Shakespeare-nél, titokban. Shakespeare föld alá temeti a bűnt, s Hamlet, a tiszta erkölcsű ember nem láthat a bosszúhoz mindaddig, míg a bűnt minden kétséget kizárólag föl nem derítette. Hamlet nem gyilkolhat hebehurgya módra, nem gyilkolhat hirtelen felindulásból, nem büntethet olyat, aki az is lehet, hogy ártatlan, és rágalmazás áldozata csupán. Minden cselekvése tehát arra irányul, hogy az igazságot derítse ki előbb.5

„A tragédia akkor kezdődik, amikor Hamlet Wittenbergából, a gondolatok világából hazatér Helsingörbe, a cselekvés világába. Hamlet foglalkozik a filozófiával, a művészetekkel, apró, finom vonások ezek, az eszményi, az erkölcsi, a tiszta embert mutatják.”6

Hamlet tragédiája azért abszurd, mivel önmagában kezdődik el, a saját belső világában érzi magát idegennek, lét-idegennek, értelmetlennek, és a kiút számára nem a gyilkolás. Az egzisztencialista filozófusok magyarázataiban találunk a Hamletéhoz hasonló léttel kapcsolatos eszmefuttatásokat. Hamlet az első egzisztencialista karakter, megkockáztatjuk kimondani, a reneszánszban, aki gyökeres ellentéte lelkiségében korának, évszázadokkal megelőzve korát. Természetesen neveltetése, tanulmányai a humanisták szokott műveltségével ruházzák fel, művészi vénája szintúgy humanista vonás. A reneszánsz él benne, de a reneszánsz meghal Hamletben, amint hazaér apja halálhírére. Attól kezdve nem képes megújulni, nem képes reménykedni az élet értelmében, minden hiábavalóságnak tűnik és céltalannak.

A szellemmel nem mer ellenkezni ugyan, a tett halogatása azonban mutatja, hogy nem ért vele egyet. Számára az öldöklés nem kiút, hanem porba tiprása mindannak, amiben felnőtt: apjához hasonlóan becsületes és karakán ember.

Ezért is háborítja fel olyan mélyen, hogy anyja hozzámegy nagybátyjához. „ Gertrud és Claudius vérfertőző viszonyt folytatnak Hamlet szeme előtt. Hamlet teljesen megszállottjává lesz ennek, még jobban, mint apja meggyilkolásának. Elképzelhető, hogy mindez saját vérfertőző érzéseiből táplálkozik.”7 DKC Todd ezt nem állítja, csak találgatja, kijelenti ugyanakkor, hogy Hamlet sehol sem számol be saját vérfertőző érzéseiről anyját illetően, mindez pusztán pszichés magyarázatot szolgáltatna arra, hogy milyen hevesen tiltakozik anyja házassága ellen. Egy embernek csak egy apja lehet, mégis Shakespeare itt kétféle apa-fiú kapcsolatot ábrázol. Ez a kettőség megmutatkozik végig a dráma során. Todd hosszú magyarázatot nyújt a vérfertőző érzések feltételezésére, azonban ezek akár teljességgel kizárhatóak.

A pszichológiai kép egyszerű: a gyermekkor emlékei, a tisztesség, a becsület színtere egyszerre összeomlik, helyette a királyfi egy teljesen más palotával, másképpen nevelt, moralitást nélkülöző emberekkel találja szemben magát. Megijed ettől. Ugyanúgy, ahogy megijed attól is, anyja miként változott meg. Todd szerint a dualizmus, ami Gertrudot uralja, jól megmutatkozik abban, ahogy előbb képes Hamlet apjához menni, aztán egy teljesen más típusú emberhez, Claudiushoz. E két király olyannyira gyökeres ellentéte egymásnak, hogy lehetetlenség mindkettőt szeretni: az egyik az igazságos és bátor király, a másik a hazug, gyáva és trónbitorló.

Todd szerint Hamletet nem absztrakt figurák veszik körül. Ennek azonban ellentmond például anyja, aki abszurd helyzetben találja magát: egy gyilkos felesége, aki megölte testvérét a trónért, azt a királyt, akit ő valamikor férjeként szeretett. Egy hónap leforgása alatt nem múlhattak el az érzelmek. Érzelmi káosza taszítja Gertrudot abszurditásba, ahogy szavai is árulkodnak erről, melyeket fiához intéz. Két abszurd figura, és a közöttük tomboló feszültség, íme:

Ó, Hamlet! Ne beszélj.
Lelkem mélyébe fordítod szemem,
Hol több olyan folt árnya látszik, amely
Soha ki nem mén.
Hamlet: Hah! egy zsíros ágy
Nehéz szagú verítékében élni;
Bűnben rohadva mézeskedni ott
A szurtos almon –
Királyné: Ó, ne mondd tovább!
Fülembe mint tőr hatnak szavaid;
Ne többet, édes Hamlet.
Hamlet: Egy gyilkos, egy gaz;
Egy szkláv, ki első férjed tizedének
Még huszadrésze sincs; egy váz király!
Ország, uralkodás zsebtolvaja,
Ki polcról lopta el a koronát,
Úgy dugta zsebre.8 ( III. felv. 4 szín)

A korona szimbóluma, egy zsebre dugott korona, egy zsebre dugott ország, a tisztességtelen úton elnyert hatalom szimbólumává válik. Itt lopják a koronákat már, ebben az országban nincs keresnivalója annak, aki még tiszteli a koronát. Hamlet szabadságának határához érkezik, a szabadulást a régi értékekben kereste eddig, a család, a haza, a becsület értékeiben, ám szembesülnie kell azzal, ez a világ már nem a klasszikus értékek világa, a lélek mélyébe fordított szemek, anyja szemei, melyek a szeretet és hűség helyett már csak a bűn jelenlétét, a bűn mindenre kiterjedő hatalmát mutatják. Hogyan lehetne Hamlet újra szabad?

Johann Gottlieb Fichte (1762–1814) szerint ha a szabadság csupán a transzcendens világban valósítható meg – mire megyünk vele? „Én nemcsak gondolkodni szeretnék – mondja Fichte –, én cselekedni akarok.” Vagy-vagy: a magánvaló dolog vagy létezik és meghatároz bennünket, miként a „dogmatizmus” – főleg annak következetes formája, a materializmus – hirdeti; vagy az idealizmusnak van igaza, s akkor szabadok vagyunk. Érvek nem dönthetnek materializmus és idealizmus vitájában, hiszen kiindulópontjuk eleve különböző. Fichte „tudománytanának” (Wissenschaftslehre) egyetlen és abszolút kiindulópontja: a közvetlenül adott öntudat, a magánvaló Én (Ich an sich); az Én öntételezése, mely nem puszta tény (Tatsache), hanem tett, éspedig az önmaga tárgyát önmaga számára teremtő, kiváltképpen szabad és alkotó tett, a tettcselekvés (Tathandlung). Ebből építi fel Fichte a szabadság filozófiai birodalmát – ahogyan a francia forradalom a szabadság politikai birodalmát építette fel. „Rendszerem a szabadság első rendszere … alapelvei autonóm lénnyé teszik az embert … így tehát ez a rendszer már egy bizonyos mértékig a francia nemzeté.” A magánvaló, általános Én tehát önmagát tételezi, mégpedig egy Nem-Én-nel (Nicht-Ich) szemben. Az Én a Nem-Ént végtelen folyamatban feldolgozza, ez a folyamat azonban az abszolút Én-en belül megy végbe. Az Én, tevékenysége során, az érzékelésen, szemléleten és az értelmen (Verstand) keresztül eljut az észig (Vernunft), azaz igazi öntudatig, melyben önmagát igazi lényege szerint ragadja meg. Igazi lényege: a szabadság. A szabadság abszolút képesség arra, hogy a magánvaló világ (az Én) által az érzéki világot meghatározza, a kettőt összekapcsolja, s így a magánvaló világ erkölcsi törvényét az érzéki világ való tettével (wirkliche Tat) egyesítse. A feltétlen erkölcsi parancs, a kategorikus imperatívusz így szól: „Cselekedj lelkiismereted szerint!” A lelkiismeret sohasem téved. E már nem is rousseau-i, hanem közvetlenül robespierre-i etika után nem meglepő, ha Fichte a szabad lények ama társadalmában, melyben minden egyes úgy korlátozza szabadságát, hogy a másik is szabad lehessen, az ember alapvető jogaiként – ugyancsak Robespierre-hez kapcsolódva – a saját magával való szabad rendelkezés, a tulajdon és az önfenntartás jogát jelölte meg: mindenkinek joga van a munkához, a tulajdonhoz, az emberi léthez. A fichtei „észállam” mindenekelőtt a munka állami megszervezését jelenti.9

A fichtei szabadság szempontjából Hamlet abszolút rab. Ha a szabadság a tett maga, és a munka, Hamlet elbukik szabadságkeresésében, mely bizonyos szemszögből lehet e dráma egyik alapmotívuma is. A hamleti szabadság abszurd. Hamlet maga teszi lehetetlenné, kivitelezhetetlenné és abszurddá. Ha cselekedne, ha nem csak várna tétlenül, ha a női passzivitásból, mely még a suhancokat jellemzi, a férfiakat jellemző aktivitásba lendülne, szabad lenne és teljes értékű férfi. Így viszont rab marad egy várban apja gyilkosával, rabja önnön gondolatainak, és férfiatlanná teszi magát látszat őrületével is. Egy férfi kiáll, megküzd, szembenéz és leszámol ellenfelével. Egy gyáva nem mer kiállni, és inkább moralitásra hivatkozik. Ezek szerint Hamlet gyáva?

„Janett Adelmann Hamlet pszichéjét az anyjához kötött viszonyában jellemzi, mely meghatározza a kétféle apaképhez fűződő érzelmeit és kapcsolatát egyaránt. Szerinte a fő problémát a nőiség anyja általi megjelenése okozza. Hamlet az identitását keresi, miközben anyjához fűződő viszonya éppen összetöri azt, hiszen az identitása megtalálását az apjához fűződő kötelék által tudná megvalósítani, amit az anya ebben az esetben aláás. Hamlet a vízválasztó, aláveti magát az anya jelenlétének, ezáltal differenciáltabbá válik ez a dráma, és komplexebbé mint a Julius Caesar vagy a IV. Henrik. Az előbbiekben tagadja a férfi a nőiség hatalmát felette, ez utóbbiban viszont a nő kihatással van a férfi életére menthetetlenül. A maszkulin identitás nem más, mint az az identifikáció, amellyel a fiú magát az igazi apjához hasonlítja, s egyszersmind megöli a hamis apát, annak érdekében, hogy Henryvé, Brutusszá vagy Hamletté tudjon válni.”10

Gertrud a kiváltó oka Hamlet összeomlásának. Az a tette, hogy nem gyászolta meg férjét, indítja útjára azt az érzelmi káoszt, amelyből Hamlet nem tud kilábalni. Ezt csak fokozza, hogy a vélt gyilkoshoz ment hozzá, Hamlet szemében anyaként nullává degradálódik. Ezt az anyát, aki őt meglopta, kifosztotta gyermekkori hitéből, már nem tudja szeretni, csak megvetni.

Hevesi szerint Hamlet nem azért vádolja anyját, mert gyilkosnak lett a felsége, hanem azért, mert első férjét, az igazi férfit könnyelműen és hamarosan feledte. „Nem bolygatja a gyilkosságot, mely iránt nincsen bizonyosságban, hanem fölmutatja anyja ballépését és vétkezését, amely nyilvánvaló, és amely Hamlet erkölcsi érzését fölháborítja.”11

Hamlet az érzelmek hálójában nem lehet szabad. Nem válhat szabaddá, míg bizonyosságot nem nyer a történtekről, és bosszút nem áll apja gyilkosán. Saját identitása a tét, saját szabadsága, és egész további élete azon múlik, hogy sikerül-e kiderítenie az igazat, és nemes bosszút állnia. Számára még a bosszú is a költészet, a művészet útján jut felszínre. A művészet segíti ahhoz, hogy bizonyosságot nyerjen a gyilkosságról. Ahogy Pilinszky mondja: „Hamlet elsősorban a költészet királyfia, s csak azután dán királyfi, a költészet világokat reveláló őrültje, s csak azután pszichopata. Aki viszont felcseréli a megközelítés hierarchiáját, nem Shakespeare-t buktatja meg, hanem önmagát. Igazsága szánalmas okoskodássá porlad a költészet fölényes napja alatt.”

„Az erkölcsileg érzékeny főhős fokozatosan benső megvilágosodást, látást és tudást nyer: Költő lesz. A dráma szereplői közül csak Horatiónak tárja fel önmagát. Amikor egyedül van, hosszú monológjaiban a nézőt is bebocsátja belső világába. De mennyire más beszédformát vesz fel Opheliához, Claudiushoz, Rosencrantzhoz és Guildensternhez való viszonyában! Az értetlen és megrémült Opheliának úgy jelenik meg »Mintha pokolból futna egyenest«.

Hamlet zavarosnak tűnő, látszatra őrült, ám valójában szédületesen éles eszű, rejtőzködve kitárulkozó beszédét titokzatos önkinyilatkoztatásnak nevezhetjük. A környezetét agyafúrt módon hökkenti meg beszédével, amit – mint látni fogjuk – a Költő »metanyelvének«, azaz nyelven túli nyelvének, beszédén túli beszédnek tekinthetünk. Egy ilyen beszéd rejtélyességét és rejtvényszerűségét csak mély és alapos elemzés oldhatja fel. A látszólag kusza és kaotikus beszédben feszes rend rejtőzik. Hamlet beszéde: szójátékok, képek és asszociációk halmaza. Egyszóval: poézis.”12

Shakespeare beleásta magát Hamlet tudatába. Szándékában állt az ismert név álcája alatt egy ismeretlen, kiismerhetetlen Hamletet alkotni, aki csupa szeszély és veszély, indulat és gondolat, problematikus és egyszerre káprázatos modern személyiség. A tragikus rejtély az emberi lélek maga. A gondolkodó ember elméje lesz az új dráma a régi mesében, ahogy elemzi, eltorzítja, mutogatja és rejtegeti magát. Erre a megoldás a dramaturgiai lélekidézés Géher István szerint, azaz „a konfliktust át kell helyezni a cselekményből a jellembe, belülre, minél mélyebbre”.13