Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt

          fénypártás lány járt nálam az éjjel
          közös párnánkon bársony a nyoma
          kerek fele belefért ölembe
          kipattant szépen szemhéjam mögül
          copfja szivárvány hajnali kedvemen
          trillázva leng magányom szárnyán

1.

Testem rég elfelejtette a feleségemet, amikor meglepett azzal, hogy újra nőre vágyott.
Nem emlékszem, hogy holmi kéjes álom biztatott volna, de az ilyesmi akaratlanul is előfordul az olyan talpig férfiak esetében, amilyen én vagyok, és akiket elkerülnek a prosztatagyulladásokkal járó nemi kedvetlenségek.
Elég az hozzá, három lábon keltem fel az egyik kora reggel, s mert nem vagyok babonás, nem érdekelt, hogy a három közül melyik a bal. Ifjúember koromban, társaimmal együtt büszke voltam az ilyen jelenségre, kötelező katonai szolgálatom alatt, többen is fennhangon dicsekedtek a közös hálóban, hogy szívesen látnának valamely lánycsapatot friss uborkaszedésre.
Nyolcvanon túl, az ilyen pasik, mint amilyen én vagyok, könnyen isteni jelzésnek vagy figyelmeztetésnek veszik az ilyen jelenségeket, de én nem éreztem tehernek, és angyali üzenetnek sem, mert a feleségem halála után messze elkerültek a földre szállt angyalok, nem találtam magamban akkora hajlandóságot, hogy szép szavakkal, nyájas képet és sóvárgó tekintetet mutatva, legalább egy-egy éjszakára befogjam és megszelídítsem őket. Olyanok ők, mint a szelídséget mutató galambok, körülöttünk röpködnek egész életünkben, és mi kedvünkre kezünkből etetjük őket.
Álmomban egyszer egy szőke nő megkérte a kezem. Mindkettőt gondolkodás nélkül odaadtam volna, de tudtam, hogy ez csak álom, hiszen szokásainkat követve, az idősek tanácsát követve, már harmincadik évem előtt megnősültem.
Életem úgy alakult, hogy ősi mesterségükért nőknek eddig még nem kellett fizetnem.
Akik valamiért vigasztalni akarnak, szép öregembernek mondanak. Fiatalabb koromban sem voltam éppen taszító képű, az ördögnél bizonyára valamivel elviselhetőbb, mindenben csak közepes ember.
Amióta kitanultam a bútorasztalos szakmát, jó tulajdonságaim közé tartozik, hogy odaadóan bársonyossá simogatok minden fafelületet. A kezem alól kikerülő biedermeier asztalok gömblábát, a támlaszékek karcsúságát, a sarokvitrinek fényét és a rekamiék hívogató szépségét a Mancikák gyönyörű alkatrészeihez hasonlítom, s elmondhatom, hogy a fa szelíd melege okozott már nekem olyan szívdobogtató örömet, amilyennel csak az igazán odaadó szépasszonyok képesek megajándékozni az embert.
Szabó Károly hídelvei asztalos-kárpitos műhelyében tanultam a szakmát.
A nagyállomás közelében laktunk, egy ócska bérház második emeletén. Elődeink szokás szerint ragaszkodtak a nagycsaládos együttléthez, de a sors kegyetlensége folytán apai nagyapámat nem ismertem, mert szófogadó ember lévén, hadnagya buzdítására Isonzónál egyszerre kapta el a lelkesedés és a méreg, ész nélkül kiugrott a lövészárokból és hősi halált halt az olaszok hegytetőre állított latrinájának elfoglalásáért vívott egyenlőtlen küzdelemben. Nagyanyám, fáradságot nem ismerve, kiderítette, hogy szeretett urának nemcsak az ellenség golyóit kellett kerülgetnie, hanem az osztrák–magyar monarchia csapatainak bosszantására, az állóháború során telítődött olasz latrinák völgybe tartó sajátos szagú tartalmát is.
– Szar helyzet volt – mesélte nagyapám egyik bajtársa, aki hasra vágódott a pöcegödör rájuk zúdított híg levében, és szerencsésen megúszta egy sarkába fúródott golyóval. Nagyanyám időnként ötórai teán vendégül látta ezt a háborús rokkantat, tőle tudom, hogy az életnek sokszor irtóztató a szaga.
Miksa bácsinak egyébként átható bagószaga volt, és mert nagyanyám nem kért belőle, előkelő özvegy maradt. Hadiözvegy.
Anyai nagyapámat sem ismertem. Azt mesélték, székelykocsárdi szegény ember volt, anyám szerint rá hasonlítok. Magas a homlokom és lapátfüleim majdnem szabályosan elállóak, ha megerőltetem magam, még most is úgy mozgathatom őket, mint az elefántok, amikor legyezik magukat. Füleim, ellentétben valamikori átlagos, a használatlanságtól egyre zsugorodó falloszommal, folyamatosan növekednek. Nem tudom, miért van ez így, eleinte azt hittem, hogy gyengülő hallásom miatt. Egy darabig mindkettő hosszát, szélét naponta colostokkal mértem, de most már nem izgat, növekedését-zsugorodását megállítani amúgy sem tudom.
Nagyapám emlékére kaptam a Lőrincz nevet. Anyám ezzel kívánta bizonyítani, apja előtt, amikor az reményei szerint, valahonnan előkerül majd Amerikából, hogy nem felejtettük el.
– Áldott jó ember volt – sóhajtotta olykor anyám, pedig sohasem látta az apját, mert még az anyja hasában üdült, amikor nagyapám megérezte az első világégés szelét, és nagy hirtelen úgy otthagyta Emma nagyanyámat, mint Szent Pál az oláhokat. Ez lehetett az oka annak, hogy apám hiába kardoskodott a nekem szánt Pál név ősi szépségét és tömörségét dicsérve, anyám a szülőágyban is hajthatatlan volt. Miközben agyam lágyabb részét mutattam a zordon külvilágnak, nyögései közötti szünetekben olyan csatarát csapott, hogy a bábaasszonynak kellett közbelépnie, s csitítani apámat, nehogy elriasszon a világrajöveteltől. Miután pedig oktalanul előmerészkedtem, azzal vetett véget a szülők befejezhetetlen vitájának, hogy istenesen lehordta őket, amiért nem gondolnak azzal, hogy az ilyen perpatvartól összemegy, vagy mit tudom én, teljesen elmegy az anyám teje. Hála az okos asszonyságnak anyám tejében nem esett kár, olyan finom volt, hogy hároméves koromban időnként ölébe kérezkedve petőfisen „csüngtem mellén szótlanul, mint gyümölcs a fán”. Ott szunyókáltam kedvemre, s ezzel anyámat is mentesítettem a sokféle házimunkától. Csoda, hogy most is ilyen bubukálásra vágyom, s ezért vizsgálom olyan kitartóan, mondhatnám önkéntelenül beléjük felejtkezve a női kebleket, hogy meggyőződjem, alkalmasak-e bús fejem pihenőhelyéül.
Az biztos, hogy édes szülőanyám, nemcsak másoknál, hanem saját magánál is mindig többet tudott, mert apró termetével szemben, önbizalmától dagadó hite öröké terebélyes volt. De lehet, hogy inkább csak az átlagnál akaratosabb volt a természete. Nálunk mindig övé volt az utolsó szó. Azt is szemrebbenés nélkül állította, hogy az anyja hasából is látta imádott apját, s azóta sem volt olyan jó dolga, mint akkor.
Hogy valójában milyen dolga volt gyermekkorában? Erről képet alkothattam rövidnadrágos koromban, amikor egyszer meglátogattuk falujában Emma nagymamát. Apró sárházban lakott. Mi a tisztaszobában aludtunk, miután étkezések előtt a nyári konyhában ücsörögtünk, amelynek szürke egén sötét légyfelhők gomolyogtak. Féltem, hogy eleszik előlünk a vacsorát.
A csirkepaprikásnak való csibék lefekvés előtti egészségügyi sétájukat végezték. Emma nagyanyám hirtelen felkapott egyet közülük, és szűk félóra múlva, asztalon volt a vacsora puliszkástól. Anyám imádta az anyja kosztját. Nekem a csirke zúzája jutott és a szomszéd bocija, aki elől igyekeztem elinni az összes tejet. Nővérem utálta a tejet. Jószívű voltam már akkor is, benyakaltam mind, amit a törött fülű bögrében nekünk szánt a szomszéd. A nővérem aztán még szűzlánykorában meghalt. Elütötte egy állomásra siető taxi.
Tejimádatom jutalmául erős, egészséges fogaim nőttek, negyed-évszázadonként egyszer megyek fogorvoshoz. Mielőtt elhagytam hazámat, elnehezült a fejem. Szülővárosom legidősebb fogorvosa számba pakolt jó néhány uncia aranyat. Sejtem, hogy tizennyolc karátossal dolgozott, és úgy érzem, ez feljogosít arra, hogy aranyos embernek mondjam magam. Azt, hogy egynegyedem milyen más anyagból van, nem kutatom, meghaladja iparos szintre nem könnyen emelt tudásomat. Reszketett fogorvosom keze, pedig nem nagy értékről volt szó. De csak ennyi az összvagyonom. Hova dugjam, ha nem a számba. Ha lenyeltem volna, másnap vagy harmadnap keresnem kellett volna újabb rejtekhelyet. Jól van ez így. Szerencsére, csak zápfogaimat kellett pótolni. A sok „pofa be!” parancsra megszoktam, hogy ritkán nyitom nagyra a szám, ha nem jön világunkra egy újabb auschwitzi gyűjtőszenvedély, aranyaimat magammal viszem a sírba, hogy évszázadok múltán legyen minek örvendjenek a régészek.