Haláletűdök zongorára

A leghalkabb szonáták egyike, mit valaha hallottam, gondolta az igazgató.
A száz férőhelyes teremből ma este tizenhét hely kelt el. Furcsa, futott át rajta, az előadó is ennyi éves.
– Jól van, fiam – mondta, a már üres teremben. A fiatalember a zongora előtt ült. Néma futamok peregtek csontos ujjai alatt.
– Kevesen voltak ma is, igazgató úr.
A zuhogó eső illata belopta magát az áporodott légkörbe.
– Menj haza, fiacskám. Feküdj le – megcsördítette a kulcsokat a zsebében. Egy személyben volt pénztáros, kapus, karbantartó, kellékes, rendező.
– Holnap?
– Este kilenckor. Jó lenne, ha kissé erősebben játszanál – bólogatott az igazgató. Elfojtott egy ásítást.
– Erősebben?
– Mindegy…
A zongorista felállt a vadonatúj koncertzongora mellől.
– Ma érkezett egy turistahajó a kikötőbe, ismerem az egyik főpincért. Néhány vendégnek ajánlani fogja a színházat.
– Remek! – kiáltotta az igazgató.
– Akkor jó éjszakát. Megyek… Vera ideges lesz… Számon tartja, merre járok, mikorra érek haza.
– Ki az a Vera?
– Melyik Verát kérdezi?
– Hány van?
– Kettő.
– Igaz is – legyintett az igazgató álmosan.
– Az anyja idegesítő.
– Talán csak szeret, fiam. Ott a botod a zongorának támasztva.
– Köszönöm.
A vakok jellegzetes, kissé lengő járásával indult kifelé.
Az igazgató karjait hátradobta a szék támlájára, úgy aludt el. Óra múltán felriadt.
– Mi volt ez? Hé, ki van ott? – kérdezte fennhangon. Tagjai elgémberedtek. Zihálva szedte a levegőt.
Előkotorászta a botját. Így már könnyebb. Bolondos álmok, dünnyögte.
Azt álmodta, hogy fiatal, és valami láposba tévedett. A kis szigetet teljesen elfoglalta egy hatalmas ház, ő fel-alá bóklászott nagyjából egyforma szobákban. Rongyszőnyeg borította a padlót, a mennyezet fából készült, a falak fehérre meszelve. Nedves, súlyos, szinte szürke volt a levegő. A házban mintha rég nem járna senki, mégis lakja valaki.
Kutakodott a szobákban, a konyhában megtermett, barna férfi tűnt fel egy pillanatra. Innen vezetett ki az út a házból. Kinyitotta a bejárati ajtót, látta, a küszöbnél ott a part. A férfi kis csónakon evezett el a szürke vízen. Töprengett, ladik hiányában miként jut haza.
Becsukta az ajtót. Egyik szobában diófából készült ágyat talált, leült. Fájt a süket csönd. Hangot hallott a szomszédos szobából. Gyorsan kinyitotta az ajtót, megpillantotta a férfit. Beszélni akart, de a férfi mintha felszívódott volna a nedves, barna sugárzásában. Fáradtan dőlt le a diófa ágyra. Ismét hallotta a motoszkálást. Rohant volna a túlsó szobába, de valami erő az ágyhoz kötötte. A félelemtől felkiáltott. Felébredt.
Alig bírt felmenni az emeletre. Teát készített a kis gázpalackon. Kinyitotta az ablakot. Zuhogott az eső. Az ablakpárkányra tette a csorba bögrét, odahúzta a hintaszéket. Foltos zakóját magára terítette. Apró kortyokban itta a forró, gőzölgő teát.

Impresszum   -   Szerzői jogok