Kontárok

Vannak helyzetek az életben, amiket nehéz elfogadni. Változások, amelyekbe nem könnyű beletörődni. Mégis muszáj, ha tetszik, ha nem. Engem például pont akkor rúgtak ki a munkahelyemről, amikor a fizetésemre a legnagyobb szükségem volt. Lakás, kocsirészlet, gyerektartás, valamint egyéb adósságok. Nem kell ecsetelni, más is járt már hasonló cipőben. Pedig tíz éven keresztül jól végeztem a munkámat, s ennek alapján joggal hittem, a vállalatnál elégedettek velem. Talán nem is tévedtem, de mint a volt főnököm mondta, válságos időket élünk, mindenkinek szorítani kell a nadrágszíjon. Ez alól a cégek sem mentesülnek, s ha nem tehetnek mást, hát a költségeket faragják le a talpon maradás érdekében. Mellbe vágott, hogy ezt a költségcsökkentést éppen rajtam gyakorolják.

Ott álltam tehát jövedelem nélkül, egy halom tartozással a nyakamon. Az asszony sürgette a gyerektartást, tetejébe még a fiam is engem akart pumpolni az anyja helyett. Mégsem estem kétségbe, szakmai tudásomban és többéves gyakorlatomban bízva fel sem merült bennem, hogy hosszabb ideig munka nélkül maradhatok. Álláskeresésem mégis mindenütt ugyanazzal a lesújtó eredménnyel végződött. Kitessékeltek az ajtón. Sajnálják, de nincs felvétel. Nem mintha nem felelne meg nekünk, csakhogy a vállalatnak sem megy valami fényesen mostanság. Ha nem javul a helyzet, mi is elbocsátásokra kényszerülünk.

A sikertelenség elcsüggesztett. Egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültem, s már-már azon voltam, én is csődeljárást kérek magam ellen.

Ilyen elkeserítő körülmények között futottam össze ismét Tónival. Azért mondom, hogy ismét, mert korábban már találkoztunk néhányszor különböző magyar társaságokban. Barátságát azonban sohasem kerestem, első perctől fogva ellenszenves volt. Amolyan ki, ha én nem fickó. Huszonvalahány éves, edzőtermekben kigyúrt és beképzelt alak, akit már gyerekkorában elkényeztetett az anyja. Nemrég jött Amerikába angol nyelvtudás nélkül, viszont mértéktelen önbizalommal. Az ilyenek képzelik magukról, lábuk elé borul még az idegen világ is. Ráadásul szerencsés csillagzat alatt született, mert neki nem kellett a béka segge alól feltornásznia magát, mint annak idején nekem és még annyi másnak az ideérkezők közül. Hálát adhat érte a nagybácsikájának, aki még ötvenhatban érkezett a tengerentúlra, s idővel egy jól menő – ahogy ő nevezte – kertészeti céget létesített. A kertészet persze enyhe túlzás, mivel vállalkozása többnyire fűnyírásból, sövénygondozásból, ágnyesésből meg hasonló kerti munkákból tevődött össze. Igaz, ettől még nagyon jól jövedelmezett. A nagybácsi hosszú évekkel ezelőtt lerakta üzletének alapjait, kiépítette megbízható kapcsolatait. Kuncsaftjait elsősorban jól és pontosan fizető cégek képezték, amelyekkel szerződést kötött füvesített, bokrosított telkeik gondozására. Hanem a korral járó nyavalyák a nagybácsit sem kerülték el, súlyos beteg lett, ezért kihívta unokaöccsét és rátestálta vállalkozását. Még azt is elintézte neki, hogy legálisan maradhasson az országban.

Tóni mindössze két emberrel dolgozott. Két mexikóival, teszem hozzá, akik közül az egyik éppen találkozásunk előtt tért vissza Mexikóba.

Rövidre fogva, a Hardee’s-nál futottunk össze. Ő is, én is ebédelni tértünk be a gyorskiszolgálóba. El akartam kerülni, eszem ágában sem volt szóba állni vele, de észrevett és odalépett hozzám. Szó szót követett, ő dicsekedett, én meg panaszkodtam.

Mesebeszéd ez az egész gazdasági válság, kérkedett, lám, az ő biznisze még a szelét sem érzi meg. Én viszont annál inkább, mondtam neki, minthogy régóta munka nélkül vagyok, most is állás után caplatom a várost.

– Hát ez nagyszerű! – vidult fel rögvest, amint ezt meghallotta. Nehezteltem is rá, ugyan mi az istennyila lehet nagyszerű az én szorult helyzetemben, de mielőtt ezt szóvá tehettem volna, folytatta. – Minap hagyott itt az egyik csikánóm, a sors is úgy akarta, hogy most találkozzunk. Tudod jól, amúgy is szívesen segítek a honfitársaimon, ha csak lehet. Fel vagy véve.

Így, ahogy mondom. Fel vagyok véve!

Meg se kérdezte, mit szólok, van-e kedvem hozzá. Aztán meg, hogy szívesen segít a honfitársain. A jótét lélek! Ekkorát fordult volna a világ? Valamikor a régiek, az évek vagy évtizedek óta Amerikában élők egyengették az újonnan érkezettek első lépéseit. Most meg ez a szarházi játssza nekem a nyári Mikulást.

Sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy kerek perec visszautasítsam ajánlatát. Ajánlatát? Még ha az lett volna! De nem. Fel vagyok véve!

Több mint húsz éve élek Amerikában, és ha nem is tökéletesen, mindenesetre kiválóan beszélem az angolt. Évekig dolgoztam a szakmámban, mindenütt megbecsültek, értékelték a munkámat, és akkor jön ez az öntelt ficsúr, aki ráadásul jóval fiatalabb nálam, fülsértően töri ezt a nyelvet, azt a néhány szót, amit kínkeservesen megtanult, és ő tesz nekem szívességet.

Képtelen voltam megemészteni, hogy nem is akármilyen szívességet.

Sohasem irtóztam a munkától, és tudtam, a fűnyírásba se fogok belehalni. Nyár lévén még élvezhetem is a szabadtéri foglalkozást. Azt nem állítom, hogy nagyvonalú volt, hiszen közel sem ajánlott annyi pénzt, mint amennyit esztergályosként kerestem, de valamivel többet a számomra kiutalt munkanélküli-segélynél, amit egyébként sem kaptam volna tovább egy hónapnál.

Nem egykönnyen törődtem bele, hogy ő lesz a főnököm, ő fog engem ugráltatni. Hál’ istennek nem kellett sok időt egymással töltenünk. Irányításra nem volt szükségem, különösebb instrukciók nélkül is el tudtam végezni a rám bízott feladatokat. Elég volt, hogy lerakjon valahol a fűnyíró traktorral, ő meg mehetett csikánó emberével egy másik klienshez.

A dobozgyárnál is úgy volt, magamra hagynak füvet nyírni, miután ők végeznek a favágással.

Ez a gyár hatalmas épület volt. Az utcai frontra nyíló irodákhoz hosszú betonjárda vezetett a parkolóból. A járdát két oldalról vöröstölgyek szegélyezték, a fákon túl mindkét oldalon, az épület teljes hosszában, széles fűtábla terült el. Az egyik tölgyfába villám csaphatott vagy elkorhadt a törzse, lényeg az, rádőlt a járdára, s emiatt ki kellett vágni, ne akadályozza a közlekedést. Tóni meg José, a mexikói segédje egy-egy láncfűrésszel hamar elválasztották a lombkoronát a fa törzsétől. Ezután kellett az ágakat is lefűrészelni, a ledöntött törzset elszállításra feldarabolni. Ez már több időt vett igénybe, s hogy gyorsabban haladjunk, nekem is segítenem kellett.

Majdnem végeztünk az aprítással, amikor az irodából kijött egy szürke öltönyt viselő, középkorú, szemüveges férfi, akiről hamarosan kiderült, az üzem vezetője. Magyarázni kezdett valamit Tóninak, s ő rögvest odaintett magához.

– Hallgasd már meg, mit akar ez a jóember – fordult hozzám, amint melléjük értem.

Kérésemre az úriember türelmesen megismételte óhaját. Noha minden szavát tisztán értettem, mégsem volt világos, valójában mit is akar.

– Munkája lenne számunkra, és azt akarja tudni, vállaljuk-e – fordítottam Tóninak.

Habozás nékül rávágta:

– Minden munkát elvállalunk, ha megfizeti.

Elmagyaráztam neki, mit sikerült kihámoznom az úriember szövegéből.

– Valami papírhengereket kellene le- vagy kettéfűrészelni, és azt mondja, hetven dollárt hajlandó fizetni darabonként.

– Az anyját! Ez nem semmi! Ha jól értem, több is van ebből a lefaragnivalóból. Hetven dollár minden egyes darabért? Már hogyne vállalnánk!

Ezt egyelőre nem közöltem az üzemvezetővel. Arra kértem, mutassa meg, pontosan miről is van szó. Intett, hogy kövessük. Nyomába eredve megkerültük az épületet és a rakodórámpák egyikén beléptünk a végeláthatatlannak tetsző üzembe. Odabent zaj, ragadós hőség és bűz fogadott, valamiféle ipari csiriz édeskésen penetráns szaga. Egy behemót gépsor acélgörgőin csomagolópapírra emlékeztető szőnyeg futott végig, akár egy szemmel alig követhető, sebes folyású barna patak, hogy a gépsor végén kész kartondobozokként lásson napvilágot. Körülöttünk markoló és villástargoncák cikáztak jobbra-balra, némelyiket alig tudtuk kikerülni.

Vezetőnk egy másik, úgyszintén hatalmas csarnokba kísért minket, ahol felállított szürkésbarna papírhengereket tároltak, kettőt, hármat is egymás tetejére állítva. A főnök az alsó papírhengerekre mutatva magyarázni kezdett.

– A múltkori nagy esőzés alkalmával beáztunk és ebben a csarnokban bokáig állt a víz. A földön álló papírhengerek magukba szívták a vizet, s mint láthatják, az aljuk kirojtosodott. Ezek ilyen állapotban használhatatlanok, mert az átitatódott széleken a hengerelt papír összeragadt, így a gépsoron képtelenség lefejteni. Két megoldás lehetséges. Vagy visszaküldjük az elázott hengereket a papírgyárnak újrafeldolgozásra, vagy az átnedvesedett végeket levágva ismét felhasználhatóvá tesszük őket. Hulladékként keveset fizetnek érte, a vállalatot komoly veszteség érné. Régebben járt ide hozzánk egy ember, aki láncfűrésszel levágta a nedves széleket, de őt most nem tudom elérni. Arra gondoltam, látva, hogy maguk is ugyanolyan szerszámmal dolgoznak, talán el tudnák végezni ezt a munkát. Mint már említettem, hetven dollárt tudunk fizetni minden egyes tekercs leszabásáért.

Miközben Tóninak fordítottam az üzemvezető mondókáját, szemügyre vehettem a papírhengereket. Némelyik két méter széles, illetve így felállítva magas lehetett, s a legtöbbjét ketten sem tudtuk volna átkarolni. Böhöm nagy gurigák voltak.

Tóninak felcsillant a szeme, s rám se hederítve, közvetlenül az üzemvezetőhöz fordult.

– How much? – kérdezte.

A főnök elképedve válaszolt.

– Ahogy mondtam, hetven dollár.

Tóni értetlenül bámult rám.

– Ezt már mondta, de hány darab van belőlük?

Bosszantott, hogy milyen korlátolt emberrel kell együtt dolgoznom. Annyit már igazán megtanulhatott volna, mi a különbség a how much és a how many között.

– Hány darab van ezekből az átázott micsodákból? – fordultam az üzemvezetőhöz.

– Pontosan nem tudom – felelte –, de száznál több, az biztos.

Ezt már Tóni is megértette. Láttam rajta, számítást végez magában.

– Nem semmi! – nyugtázta elégedetten a végeredményt. – Minimum hétezer dollár.

Megint, mintha ott sem lettem volna, közvetlenül a főnöknek mondta: oké.

Az üzemvezető nem volt ostoba, észrevehette, jobb, ha hozzám intézi szavait.

– Két rámpát lezárunk odakint, hogy a kamionok ne tudjanak beállni, s ott a rakodóterületen akár már most hozzá is foghatnak a munkához – magyarázta nekem.

Fordítottam Tóninak.

– Na, ezt már szeretem – volt a reakciója. – Ne is halogassuk a dolgot, minél előbb kerüljön kezünkbe a pénz.

Figyelmeztettem, máshol is várnak ránk, nem kéne rögvest nekilátni, de leintett.

Impresszum   -   Szerzői jogok