Váradi villonáda

   Divina, dolce – mondanám,
s tenném hozzá, hogy: Várad,
   de nem teszem, nem tehetem,
Pannonius, bocsánat.

   Téged oltárához emelt,
s reneszánsz tápon tartott,
   tőlem elvont egy bűnkehelyt,
el jogart, széplányt, s lantot.

    Nyolcvankilencben elzavart,
Pestig zavart e város,
   s kit szédített a Pece-part,
Párisban tért magához.

   Porhinteném dicséretit,
s ő is dojnázna rólam.
   Várad… hisz én kuliztam itt.
Státusszimbólum voltam:

    Cementes-zsák, kit könnyedén
hordott vállán egy bozgor,
    édes teherből lettem én
hontalan pesti doktor.

    Cementes-zsák, kivel filosz
dobálózik, hogy hátha
    a stigma-írók beveszik
egy esettanulmányba.

    Talicska, malter, vasbeton
hordta össze az Énem,
    s megkötöttem a flaszteron
szocreál édenében.

   Pecuniát is csörgetett
nekem e díszes státus,
   épp annyit, hogy köpönyeget
váltsak, ha jő Medárdus.

   Másra herdáltam e vagyont,
játsztam törzsi élőzsdén:
   hajnali háromtól már ott
álltam a tejsor élén!

  Három-négy liter is csurrant-
cseppent nekem e léből,
   és baksisért, a pult alatt
dupla adag: kenyérből.

   Divina, dolce – szólani
ilyet nekem nem illik,
   hiszen abban, hogy „elzavart”,
túl sok a „tudniillik”:

   Tehetségtelen voltam én
suvickolni az állványt,
  amelyre ráfeszítették
a Kárpáti Szivárványt.

       Divina, dolce – így esett,
dobjuk sutba a pátoszt,
    valljam be hűtlenségemet:
én löktem el e várost.

   S hogy van-e lelkiismeret-
furdalás ezért bennem:
    igen, van, de csak az az egy:
Előbb kellett vón tennem!

   Cementes-zsákkal hátamon,
számban zablával, végül
   olybá levék én, mint aki
kiszáll egy Dalí-képbűl.

   Húsz év után azt mondanám
mégis, hogy kössünk békét,
   hisz az egy másik Várad volt,
s én éltem túl – szegénykét.

   Divina, dolce – mondanám,
de nem csak „kishalált” ad:
   kétezer-kilenc májusán
elkaparta Anyámat.

Impresszum   -   Szerzői jogok