A túlzás nem válik koncepcióvá (A makrancos hölgy)

A Makrancosban csak apró színházi örömök vannak. Persze a közönség veszi a lapot, bekapcsolódik a játékba. Én csak az apró finomságoknak tudtam örülni, mert a játék többi ízét elvették a jelentéktelennek tűnő részletek. Ki gondolná, hogy az öblös poénokon keresztül tudnak hatolni a kifinomult apróságok. Probléma a színészi jelenlét ismétlődő elvesztése a színpadon. A színész ott van a háttérben, ott van a tömegjelenetekben, amelyekben szereplőként nincs bele-, kitalálva. Van, aki áll, és végszavát várja. A jelentősebb szereplőknél is előfordul, hogy megmaradnak az elsőkörös reakcióknál. Mintha pazar díszletbe, jelmezbe – kár, hogy ez még nem garancia – rakott könnyű komédiát látnék.
Aztán megértem, hogy a színészi játékon kívül még mi zavar. Ezek az elejtett, illetve a fel sem vett szálak. Az első felvonás elején elindul egy csere, ahol az olasz kifejezéseket román szólások váltják fel, aztán ez elmarad, nincs végigvezetve az előadáson. Pedig ez által a rendezés felkínálhatna egy értelmezést. Később kiderül, hogy az előadás fő gondolata is inog. A dráma története nincs egy közegbe helyezve, nincs egy végiggondolt álláspont, ahonnan a néző viszonyulhatna a témához. Pedig erős rendezői gesztusokat látunk. Érzékelhető a groteszk fele hajló szándék, a túlzás, de nem válik koncepcióvá. Ez is csak egy elkezdett szál, ami nincs következetesen végigvezetve.
A dráma története tipikus karaktereket, sztereotípiákat mutat fel. A legtöbb szereplő is így kerül fel színpadra: tipikus karakter marad, az árnyaltság, a kidolgozottság, az egyénítés munkája nélkül. A közhelyes komédia elemek közül néha mégis kibújnak a finomabb és frappánsabb gesztusok, csak nehezen küzdik túl magukat a csattogó geg-fordulatokon.
Az előadás alatt nem, csak a végén fogalmazódik meg a tét. Pedig ennek folyamatosan kellene felépülnie. A kedves komisz pár hiába érti, hogy mit csinál, hiába érti, hogy mit csinál, hiába alapoznak egymásra, nem tudják elvinni hátukon a meg nem fogalmazott tét súlyát.