Vázlat a debreceni cigányság 16–19. század közötti történetéhez

Vázlat a debreceni cigányság 16–19. század közötti történetéhez

 

A 16–17. század során, a legtöbb cigánynak biztonságot adó Erdéllyel szemben (protekcionalista-oltalmazó törvények, etnikai és vallási tolerancia, mobilabb letelepedés), az ország középső és nyugati részén latens feszültségi gócok alakultak ki, annak ellenére, hogy a mindenkori hatalom kifejezetten profitált abból, hogy a háborús zónákat, határterületeket szinte sértetlenül léphették át a csavargó kompániák (hírszerzés, kémkedés, futárok), s a vándorló csoportoktól leszakadva hosszabb-rövidebb időszakokra meg is telepedtek az erdélyi, Habsburg- vagy a török fennhatóság területein. A kölcsönös haszonelvű kapcsolatban az így mobilitásukat vesztett, de sokszor oltalomlevelet (1557, 1583, 1616,1675, 1697)1 is kapó cigányok jól jártak, hiszen valósággal a hadsereg „szakmai hátországa” voltak (vas- és pléhmunka, lőfegyverkészítés, fegyvermesteri-tüzéri feladatok, lókereskedelem, zenélés, sátorverők, borbélyok, vásári felügyelők, pribékek, hóhérok – például a 17. század második felében Debrecenben is cigányok voltak a hóhérok).2 Az említett területeken kialakult tartósuló konfliktusoknak három okuk volt: 1. a kóbor-nomád életmód több évszázados hagyományával még az átmenetileg letelepült cigányság sem tudott igazán szakítani; 2. két szokásrendszer (cigány közösség feudalizmus előtti életformája – helyi lakosság keresztény magántulajdon-képzete) egymást elfogadó hallgatólagossága, egyfajta lefojtott előítélet az oláh és a betagozódó többségi cigányok egybemosásával; 3. két jogi-politikai felfogás (adóztató felvilágosult abszolút állam – autonóm szabadságban élő közösség) szembeállása. A cigányság tehát kényszerűen konzerválódó, a társadalom legalsó rétegébe beolvadó etnikum lett, akiknek másfajta identitását a mindenkori hatalom adminisztratív-közigazgatási eszközökkel próbálta normalizálni,3 sokkal racionálisabban és toleránsabban, mint a korabeli (1501–1772) „művelt” Európa (felakasztás, lelövés, csonkítás, megvesszőzés, kitelepítés, boszorkányüldözés stb.).4

A 16. századtól kezdődően, főként a Duna-Tisza közéről és a Dunántúl déli részéről, a török által „futásra” kényszerített magyar jobbágyok telepedtek be Debrecenbe, nyilvánvalóan cigány személyeket, esetleg kisebb csoportokat is magukkal sodorva. Ez a beszivárgás a török hódoltság után is tartott.5

Debrecen város 1628. május 28-án már tanácsi-törvényhatósági rendelettel (Regulatio Zingarorum) szabályozta a cigány kovácsok munkáját, s mellékesen a városban tartózkodásuk idejét is.6 Aztán a céh a tanáccsal erélyesen összefogott 1661. május 28-án a „tiganosok”ellen: „Az czigányoknak meg nem engedtetik, hogy a szántó vashoz nyúljanak és lakatoshoz, kovácshoz illendő uj munkát végbe vigyenek.”7 1667-ben lóeladási tilalmat rendel el a tanács.8 A statútum szerint: „Az czigányok vásárok felől végeztetett, hogy hétfőn napestig, kedden tizenkét óráig, ne legyen szabad az czigányoknak lovakat árulni, lovuknak elvétele poenája alatt; sem venni és másoknak elejekbe kimenni.”9

1668-ban a városi magistrátus rendelkezik a cigányok konkurens iparűzéséről: „Nem lehet az kovács mestereknek ellennek az czigányoknak az ekoráig két kezi munkájok által végbe ment munkájok és dolgok, az mit az előtt nem műveltek ez után is ne műveljék.”10 1670-ben bizonyos feltételek között engedélyezik a fémmunkát és javítást11, gondosan meghatározzák a tevékenységi köröket: „az czigányoknak műve: vas villa, békó, ó ásó, rostély, kolomp, doromb, fúró, fogó, nyárs, iszkába, lécz szeg, ó kapa ásó, sindely-szeg, zabola, ó munkát meg nyúthattya, szántó vasat is céh mester hírével meg csinálhattya”.12 A rendelkezés bő teret adott a cigány kovácsok részére. 1671-ben mégis tovább szűkítették a lehetőségeket: „Az czigányoknak meg nem engedtetik, hogy az szántó vashoz nyúljanak és lakatoshoz, kovácshoz illendő új munkát végbe vigyenek, el vétele alatt.”13 Hasonló, szinte már adminisztratív-rendfenntartó szigort foganatosít az 1689. évi lótartásról szóló rendelet: „Az czigányoknak törvénytételre való authoritásuk és lóval való kerekedések a modo in posterum penitus tolláltatik / mostantól a jövőben teljességgel eltöröltetik /, hogy a város határán sem belől, sem kívöl, lovakat vehessenek és azt árulhassák, meg nem engedtetik, az nálok található lónak elvétele alatt. Ha az városon akarnak lakni, a kóh/kohó/ mellett dolgozzanak. Az aránt reájok vigyázás és ezen végezésnek executiója commitáltatik az vásár inspectorainak / végrehajtása a vásár felügyelőire bízatik.”14 Miért ez az ingadozó-szigorodó megítélés a hagyományos cigány szakmák hasznos adaptálásával kapcsolatban?

A 16. században, amikor a cigányság létszáma még csekély volt Debrecenben, nem foganatosítottak céhszabályokat ellenük, de a 17. század elején megjelenő rendeletek a cigányság létszámának növekedését és a fémműves ipar átalakulását egyszerre mutatják. Több új fémipari ágazat is (kardverés, kaszaverés, kapaverés) céhes keretekbe szerveződött, s így a céhen kívüli házaló, főként cigány iparosok tartós konkurenciát jelentettek a város számára. Az ipari specializáció beszűkítette a cigányok eddigi legkiterjedtebb (az aratási és őszi betakarítások mezőgazdasági eszközeinek javítása), archaikus technológián alapuló fémműves tevékenységi körét. Az életmódváltás kikerülhetetlen volt, elsősorban az erős céhes keretekkel rendelkező nagyvárosokban, így Debrecenben is. A vidék azonban még a 18. század végéig, a 19. század elejéig (a modern tömegtermelés megjelenése előtt) igényelte tőlük a falusi életben nélkülözhetetlen apróbb fémtárgyak (például fúró) speciális-minőségi előállítását.15 Hasonló következményei voltak a cigányok nagyállattartáshoz való kapcsolódásának. A szabad lókereskedelmet a hatóságok nem nézték jó szemmel, mert gyakran elválaszthatatlanul összekapcsolódott a lólopással, a vásárokban pedig felborították az árviszonyokat a cserélésben kialakult rendkívüli szakértelmük révén. A nagyállattartó térségben csak akkor fogadták el speciális lótartó-lótenyésztő tudásukat, ha azok hasznosan beépíthetők voltak a termelés rendszerébe, például Kecskemét.16

A 17. század második felében a cigánykovácsokat a török, a debreceni lakosságtól elkülönülve, sokszor igen nagy összegben adóztatta, például 1683-ban ezer lóra való patkót és szeget, valamint 400 forint készpénzt követeltek tőlük. A török számára igen fontosak lehettek, mert e gyakorta helyét változtató rétegnek városban lakását nem tiltotta, viszont igyekezett megakadályozni az adózó jobbágyok beköltözését, mert azok városlakóvá válásával megszűnt a külön adózásuk. Sőt külön felügyelt rájuk a cigányok ura nevet viselő tisztje révén: például 1672-ben a Várad, illetve a Piacz utcán lakó Sigó, Péter és Jani nevű vajdák a cigányok vezetői lehettek. A 17. század végi debreceni forrásokban megjelenik az erdélyi és magyarországi fővajdákéhoz hasonló török funkció. A nagyváradi pasa a debreceni cigányok fölé egy nemcigány török elöljárót rendelt, akit a magyar forrásokban a cigányok urának neveztek. Ő ügyelt rá, hogy a cigányok teljesítsék a rendkívüli adókat, de nemcsak gazdaságilag, hanem személyileg is szinte korlátlan hatalommal rendelkezett a cigányok felett. A debreceni diariumba 1682. április 18-án ezt jegyezték fel: „Interim a czigányok ura is az Basa emberével itt benn lévén, Czigány András (új hóhér) feleségét megkapván, fogságban tészi, kinek is kiszerzésében sokat fáradoznak az uraimék; kér az czigányok ura rajta fl. 300 id est háromszáz forintokat; végre sok érette tött fáradozások után ez esztendőbeli dolga, adaja eligazétattván, in fl. 13. elbocsátják, igérvén, hogy ennek utána csak az rendes és személy szerént való adót fizesse.” A cigányok ura egyébként is sok gondot okozott a városnak. A városban való megjelenése nem csekély riadalmat keltett, és még nagyobb anyagi károkat okozhatott. 1683. január 20-án Szűcs György és Nagyházi János debreceni polgárokat küldte a magisztrátus Nagyváradra, „az benn lévő czigányok urának itt való qurtélyozását megpanaszolni.”17

Úgy látszik, a városi magistrátus egységesen kezelte az igen nagy létszámú kovács között élő cigány kovácsokat is, de nehezen tűrte a lótartó és egyéb fémműves foglalkozású „kis-egyiptomiak”jelenlétét. Például egy 1732-es Kapun kívüli kunyhó és viskó összeírásnál említtetik egy proscribált (száműzött) Rézműves cigány elhagyott viskója.18 Számukra szökésen, elköltözésen kívül (hajdú és jászkun kerületekbe például cigány muzsikusok Debrecen város engedélye nélkül mentek Hajdúszoboszlóra 1797, vagy a jászkunokhoz 1768)19, kevés lehetőség maradt, hogy letelepülten, a város védelmében élhessenek: kínálkozott a pásztorkodás, csőszködés, háztetőkötés, tapasztás, téglavetés, rézművesség, foldozás,. szekerezés, kézi munkás, napszámos, kocsis vagy szolga az uraságnál, koldulás, lopás, „hírhedt, piszkos mesterségek” űzése vagy a cigány muzsikusság (hegedűs, muzsikus) felemásan megbecsült pozíciója. A „piszkos mesterségek” (levélhordás, fogók és szegek készítése, szénahordás, gyepmester-kutyapecérség-sintérség, dög- és szemételtakarítás „büdöskirály”, testi büntetések: például városból való kiűzés, rossz asszonyok kivesszőzése, pellengérezés, kalodázás, deres, kínvallatás, kivégzés = megkövezés, eleven elvermelés, vízbefojtás, lófarkon vonszolás, karóba húzás, felakasztás) sokszor egyidejű, kényszerű, de egyben elismert gyakorlása a cigányság számára az integrálódás egyik útját jelentette. Nemcsak a temetőkben kellett munkálkodniuk, de az elhullott állatok tetemének elhantolása is a feladatkörükbe tartozott. Az állandó éhség rászoktatta őket a dögevésre: a kihantolt tehenek, disznók húsát megsütötték, megfőzték és megették. A legelismertebb tevékenységi kör a hóhéré (szuzdár, esetenként lictor) volt a 16–17. században, akit mindhárom országrészben egyaránt jó fizetésért, cigány segéddel, egyéb járandóságért (ing, nadrág, „bátorságra való ital”) nagy megbecsültséggel alkalmaztak.20

A források sohasem említik a zenélést a cigányok sajátos foglalkozásaként, hanem többnyire magyarokkal, törökökkel és idegenekkel (olasz, francia, német, lengyel) együtt játszanak (hegedűsök, dobosok, síposok), a cigányság zömétől elkülönülve. Az erdélyi fejedelmi, magyarországi királyi és főúri udvarokba kerülhettek, de a hódoltsági területen is kedvelhették az egyiptomi hegedűsöket „keleties-törökös” muzsikájukért. A 17. században zenéléssel foglalkozó cigányok többsége ismeretlenül tevékenykedett, és másfajta munkát is végzett. Az egyéni ambícióval bíró, legtehetségesebb zenészek, akik máshoz is értettek, csak a század végén találtak biztos megélhetést a nemesi udvarházaknál (például Thököly veres dolmányos és az Esterházyak kék gránátos zenekara). A reformáció puritán etikája, normatív esztétikája sem nagyon kedvezett az „ország romlását előidéző bujálkodó táncok” terjedésének. Egy 1547-es debreceni tanácsülési jegyzőkönyv megtiltja a citerázást, hegedülést, pajzán énekek dalolását, általában a zenés mulatozást. Persze a tilalom ellenére a dalt, nótát kedvelő lakosság megtalálta a lehetőséget az ilyen szórakozásra is.21 1719-ben megbüntettek egy Hatházi István nevű hegedűst „…hogy tilalom ellenére hegedült, s másokat gonoszságra ingerelt, verettessék ki az városból. Hegedűje furatossal /büntetőlapát/ az farán törettessék össze. Többször pedig ne cselekedje.”22 Az 1732-es kapun kívüli összeírásban Szatmári Sigmund lakójaként van említve egy hegedűs: Hegedűs Palkó.23 Céhek, testületek, iskolák nem nézik jó szemmel, vagy egyenesen megtiltják, hogy tagjaik szórakoztató zenéléssel foglalkozzanak. A pápai kollégium consistoriuma 1803-ban így vélekedett a hegedülésről: „A hegedülés minden okos Tzél nélkül való Muzsika, amit Deákjaink az oskolai Árnyékidőn túl semmiféle tisztességes állapotban botránkozás nélkül nem gyakorolhatnak; s ez az oka, hogy Debretzenben és Patakon is 400 deákok közül egy Időben alig van több 10 Musicusnál, azok is pedig jobbára Korhelyekből, és Erkölcstelenekből telnek ki.” /27/ A protestantizmus szigora egyrészt kedvezett a cigányoknak azzal, hogy elfoglalhatták a szórakoztatási pozíciókat, másrészt kényszerpályának bizonyult, mert ott, ahol nemcsak méltatlannak tartották, hanem meg is büntették a táncolókat és zenélőket, nem lehetett kihasználni ezt a megélhetési lehetőséget. Ezért a cigányzenekarok katolikus és mohamedán környezetben zenéltek szívesebben, ott, ahol vármegyei rendeletre nem törték össze hangszereiket. Debrecenből már a 18. század második felében is említenek megbecsült cigány származású polgárokat, akikhez magyar szülők is szívesen férjhez adják gyermeküket. Nem véletlen, hogy a zenélés mint foglalkozás a 18–19. században terjedt el szélesebb körben a cigányok között. „A primitív cigány iparra az Alföld nem szorul rá. Viszont eldorádó az alföldi zenés czigányoknak” – sommázza véleményét az 1893-as cigányösszeírás.24 Debrecen városának 1828-as összeírásában 13 muzsikus szerepel, s említenek még két mestert, akik szabadidejükben zenélnek.25

Impresszum   -   Szerzői jogok