Temetőtúra

Temetőtúra

 

Két öregasszony baktatott a katolikus temető kaptatóján. Az út hegyre tartott, ők meg karonfogva kapaszkodtak felfelé.

A párhuzamosan felfelé vezető úton két másik öregasszony nagy hangon csevegett.

– Be pofátlanok, még a holtakat is fellármázzák – szólt a vékonyabbik, kis fürge testalkatú, majd így folytatta: – Te, Olga, emlékszel még, amikor Zsiga járt hozzád! Szegény, hogy meghalt!

– Szép volt, biza – sóhajtott a másik nagydarab, s megállt kifújni magát. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát, amelyre kiültek az erőlködéstől az izzadságcseppek. – Az volt a jó idő! – folytatta. – Bezzeg, akkoriban csak úgy kiléptem a munkahelyemre, azt a negyven perc gyaloglást oda s délután ugyanannyit vissza meg sem éreztem.

– Hol is van ennek a Zsigának a sírja? – kérdezi hirtelen a vékonyabbik.

– Há hogy nem tudod, Éva? Meg is nézhetjük.

– Nézzük meg. Úgysem jár oda senki. A felesége hány éve is halott?

– Még élt Zsiga után pár évet, pedig ő betegeskedett egész életében.

Elindultak újra karonfogva. Egy bukszusbokor mögött állt a sír. V. Zs. középiskolai tanár és neje.

– Jó lélek volt. Mindig hozott valamit. Emlékszel, amikor nem lehetett semmit kapni az üzletekben, s ellopta az anyósától a tojást, a vénasszony tyúkot tartott abban az ínséges időben, úgy kopogott be az ablakon: Olgica, tedd el gyorsan, és ideadott két tojást. Ha nem tudott bejönni, mert ment az iskolába vagy gyanakodott a felesége, csak megzörgette az ablakot, és idedugott ezt-azt, ha nem egyéb, egy szál orgonát.

– Meddig is járt hozzád?

– Amíg le nem betegedett. Tudod, kivezették a végbelét az oldalára. Egy pár évig élt még, de akkor már elmaradt tőlem. Egyszer próbálkoztunk a műtét után, de azzal a zacskóval olyan hangok jöttek ki belőle, nem tudta magát kontrollálni, abba is hagytuk, restellte. De amíg nem volt beteg, húsz évig járt hozzám.

– Húsz évig csalta veled a feleségét? – szörnyülködött a vékony. – Te Olga, nem volt egy csepp lelkifurdalásod sem?

– Nekem nem, minek? Tudod, Ambrus, nyugodjon, milyen ember volt. Betegen feküdtem, s mikor jött haza, felborított az ággyal együtt, hogy neki olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel… Na én akkor úgy felkeltem, hogy elővettem a laskaserítőt, s húztam egyet a fejire. Meg is ijedtem, hogy meghal, mert betört a feje. Akkor jól összevert, s elváltunk, be volt fejezve. Na hát ezután nekem többet férj nem kellett. Zsiga úriember volt, ragaszkodott hozzám. Az asszony beteg volt, de nem is sértette volna meg a feleségét azzal, hogy az megtudja, hogy hozzám jár. Minek? Jól volt ez így. Szép volt, ugye, Zsiga? – s azzal a sír felé lódította a bevásárlószatyrát. – Eljött vasárnap délelőtt, megkaptam a porciómat, s azzal el volt minden intézve – göcögött kedélyesen. – Férfira még egyszer mosni, főzni nem vállaltam volna.

– Persze, a porció, neked most is az jár az eszedben! De mért nem vált el, s vett el téged! – háborgott a sovány. – Az lett volna a becsületes.

– Ugyan, Éva. Hülyeség lett volna. Így volt ez jó mindenkinek. Nekem is, na! Érted már?

– Értem, értem, s mégsem.

– Éva, fiam, én veled nem vitatkozom. Te nem tudtál egyedül élni, én tudtam.

– De nem volt becsületes.

– Te gyámoltalan voltál, Éva, én nem.

– Az voltam. De akkor sem volt becsületes! – háborgott a kisebbik. S közben elindultak ismét karonfogva.

– Nem bizony. Amikor becsületes voltam, nem volt benne semmi köszönet. Csak feküdjél, Ambrus fiam, ott a hátadon a réformátusban! – integetett a flakonnal a másik temető felé. Majd lelkesen megállt: – Na, itt van Ferike sírja! – s arcára mosoly ült ki. – Üljünk le! – fújtatott. – Mára elég volt ez a menés nekem, hogy jutok haza?

– Ugyan már, Olga! Ez is sok neked, el vagy hízva!

– Dehogy vagyok – s azzal behúzta a lógó hasát, kidüllesztette a még mindig formás, kerek, nagy fenekét, s a mellét előrebökte. – Nézd meg – illegette magát – nincs egy csepp hasacskám sem!

– Nem, csak mikor a hasad behúzod, a segged a kombinátig ér, a csöcsöd meg az orvosi egyetemig.

– Éva, fiam, sosem voltál normális!

– Nem biza, hál’ istennek!

– Ferike sem volt rossz! Jó kicsi játékos volt az övé…

– Sssst! Meghallják!

– Nem hallja itt senki!

– Akkor is, nem illik itt a temetőben.

Közben a másik két nagyhangú öregasszony közeledett feléjük a párhuzamos ösvényen.

– Be pofátlanok, zeng a pofájuktól a temető!

– Ne foglalkozz!

– Még a holtakat is feltámasztják! – kiáltott oda a sovány a másik két nő felé. Az egyik, nagyothallón a füléhez tette a tenyerét, majd legyintett, s haladtak tovább.

– Jó kis játékos fa…

– Ssssst! Te, meghallják!

– Dehogy hallják, nem látod, hogy süket az a vénasszony?

– Az ilyesmi nem járja. Különben is, én azt a nőt ismerem látásból, fiatalabb nálad sokkal.

– De süket, nem látod? Szóval jó kis játékos…

– Olga, én faképnél hagylak, ha nem fejezed be! Aztán mehetsz egyedül haza.

– Jól van, na. Menjünk Andráshoz, te szentfazék.

– Menjünk – csendesedett el a kisebbik.

Megint elindultak karonfogva, elcsendesedve.

– Te, Olga, gyere, nézzük meg Jóskát, itt van az ő sírja is! Hogy elment az a szép ember!

– A nagy bendőjével…

– Még te beszélsz, Olga?

– A fiai is úgy csúfolták, hogy a Bendős, nyugodjék békében!

– De te nem ismerted fiatalkorában, milyen fess ember volt.

– Olajosseggű!

– Az! De férfi volt! – mondta mérgesen a kicsi. – És hogy tudott énekelni! Milyen csodás hangja volt, elmehetett volna operaénekesnek, ha képezi magát!

– Egy iparos volt.

– Na és?

– Mit lelkesedsz úgy érte? Ejsze szeretted?

– Én? – s a kicsi nekiveselkedett: – Szeretni nem szerettem… – gondolkozott egy pillanatot, majd nagy levegőt vett: – …hanem szimpatizáltam! – vágta ki magát.

– Szóval szeretted – nyugtázta a kövér.

– Olga, te csak azért haragszol rá, mert azt mondta rólad, hogy kövér vagy!

– Ilyent nem mondott!

– De mondott valami hasonlót, emlékszem, amivel megsértett!

– Azt mondta, amikor kérdezted, hogy Olgicát nem szimpatizálja-e, hogy a töltött galamb a torkán akadna!

– Ezt mondta? Milyen jópofa!

– Nagyon! De a liter pálinka nem akadt a torkán! Emlékszel, amikor húsvétkor felment hozzátok, te nagy hülyén kitetted a liter pálinkát elé, s addig nem ment el, amíg volt az üvegben? Én is ott voltam.

– Emlékszem hát! S utána meg azért nem ment el, mert nem bírt, ha hagyom, ott hengeredik az ágy alá. Taxit kellett hívni, hogy hazavigye, még az uram fizette.

– Szép. Meg fejszét dobott az ajtóba részegen, s a családja kimenekült a fészerbe aludni, nem is egyszer.

– Így volt – felelte dacosan a kicsi. – De az asszony imádta. Iii-mád-ta! Hányszor mondták, váljon el, de az szerette őőrületig azt az embert. Három gyereket szült neki! Látod, élt negyvenkét évet! Itt van a sírján, vedd elő a szemüveged, ha nem látod!

– Ezért nem kotorászok a táskámban, elhiszem.

– A fia még ezt a kort sem érte meg. Ott kapták meg a szemetesházban meghalva egy novemberben. Látod? Itt van az is a sírkövön: B. A. élt 40 évet. Milyen szép fiú volt az is! Be kár érte!

Impresszum   -   Szerzői jogok