Temetőtúra
Temetőtúra
Két öregasszony baktatott a katolikus temető kaptatóján. Az út hegyre tartott, ők meg karonfogva kapaszkodtak felfelé.
A párhuzamosan felfelé vezető úton két másik öregasszony nagy hangon csevegett.
– Be pofátlanok, még a holtakat is fellármázzák – szólt a vékonyabbik, kis fürge testalkatú, majd így folytatta: – Te, Olga, emlékszel még, amikor Zsiga járt hozzád! Szegény, hogy meghalt!
– Szép volt, biza – sóhajtott a másik nagydarab, s megállt kifújni magát. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát, amelyre kiültek az erőlködéstől az izzadságcseppek. – Az volt a jó idő! – folytatta. – Bezzeg, akkoriban csak úgy kiléptem a munkahelyemre, azt a negyven perc gyaloglást oda s délután ugyanannyit vissza meg sem éreztem.
– Hol is van ennek a Zsigának a sírja? – kérdezi hirtelen a vékonyabbik.
– Há hogy nem tudod, Éva? Meg is nézhetjük.
– Nézzük meg. Úgysem jár oda senki. A felesége hány éve is halott?
– Még élt Zsiga után pár évet, pedig ő betegeskedett egész életében.
Elindultak újra karonfogva. Egy bukszusbokor mögött állt a sír. V. Zs. középiskolai tanár és neje.
– Jó lélek volt. Mindig hozott valamit. Emlékszel, amikor nem lehetett semmit kapni az üzletekben, s ellopta az anyósától a tojást, a vénasszony tyúkot tartott abban az ínséges időben, úgy kopogott be az ablakon: Olgica, tedd el gyorsan, és ideadott két tojást. Ha nem tudott bejönni, mert ment az iskolába vagy gyanakodott a felesége, csak megzörgette az ablakot, és idedugott ezt-azt, ha nem egyéb, egy szál orgonát.
– Meddig is járt hozzád?
– Amíg le nem betegedett. Tudod, kivezették a végbelét az oldalára. Egy pár évig élt még, de akkor már elmaradt tőlem. Egyszer próbálkoztunk a műtét után, de azzal a zacskóval olyan hangok jöttek ki belőle, nem tudta magát kontrollálni, abba is hagytuk, restellte. De amíg nem volt beteg, húsz évig járt hozzám.
– Húsz évig csalta veled a feleségét? – szörnyülködött a vékony. – Te Olga, nem volt egy csepp lelkifurdalásod sem?
– Nekem nem, minek? Tudod, Ambrus, nyugodjon, milyen ember volt. Betegen feküdtem, s mikor jött haza, felborított az ággyal együtt, hogy neki olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel… Na én akkor úgy felkeltem, hogy elővettem a laskaserítőt, s húztam egyet a fejire. Meg is ijedtem, hogy meghal, mert betört a feje. Akkor jól összevert, s elváltunk, be volt fejezve. Na hát ezután nekem többet férj nem kellett. Zsiga úriember volt, ragaszkodott hozzám. Az asszony beteg volt, de nem is sértette volna meg a feleségét azzal, hogy az megtudja, hogy hozzám jár. Minek? Jól volt ez így. Szép volt, ugye, Zsiga? – s azzal a sír felé lódította a bevásárlószatyrát. – Eljött vasárnap délelőtt, megkaptam a porciómat, s azzal el volt minden intézve – göcögött kedélyesen. – Férfira még egyszer mosni, főzni nem vállaltam volna.
– Persze, a porció, neked most is az jár az eszedben! De mért nem vált el, s vett el téged! – háborgott a sovány. – Az lett volna a becsületes.
– Ugyan, Éva. Hülyeség lett volna. Így volt ez jó mindenkinek. Nekem is, na! Érted már?
– Értem, értem, s mégsem.
– Éva, fiam, én veled nem vitatkozom. Te nem tudtál egyedül élni, én tudtam.
– De nem volt becsületes.
– Te gyámoltalan voltál, Éva, én nem.
– Az voltam. De akkor sem volt becsületes! – háborgott a kisebbik. S közben elindultak ismét karonfogva.
– Nem bizony. Amikor becsületes voltam, nem volt benne semmi köszönet. Csak feküdjél, Ambrus fiam, ott a hátadon a réformátusban! – integetett a flakonnal a másik temető felé. Majd lelkesen megállt: – Na, itt van Ferike sírja! – s arcára mosoly ült ki. – Üljünk le! – fújtatott. – Mára elég volt ez a menés nekem, hogy jutok haza?
– Ugyan már, Olga! Ez is sok neked, el vagy hízva!
– Dehogy vagyok – s azzal behúzta a lógó hasát, kidüllesztette a még mindig formás, kerek, nagy fenekét, s a mellét előrebökte. – Nézd meg – illegette magát – nincs egy csepp hasacskám sem!
– Nem, csak mikor a hasad behúzod, a segged a kombinátig ér, a csöcsöd meg az orvosi egyetemig.
– Éva, fiam, sosem voltál normális!
– Nem biza, hál’ istennek!
– Ferike sem volt rossz! Jó kicsi játékos volt az övé…
– Sssst! Meghallják!
– Nem hallja itt senki!
– Akkor is, nem illik itt a temetőben.
Közben a másik két nagyhangú öregasszony közeledett feléjük a párhuzamos ösvényen.
– Be pofátlanok, zeng a pofájuktól a temető!
– Ne foglalkozz!
– Még a holtakat is feltámasztják! – kiáltott oda a sovány a másik két nő felé. Az egyik, nagyothallón a füléhez tette a tenyerét, majd legyintett, s haladtak tovább.
– Jó kis játékos fa…
– Ssssst! Te, meghallják!
– Dehogy hallják, nem látod, hogy süket az a vénasszony?
– Az ilyesmi nem járja. Különben is, én azt a nőt ismerem látásból, fiatalabb nálad sokkal.
– De süket, nem látod? Szóval jó kis játékos…
– Olga, én faképnél hagylak, ha nem fejezed be! Aztán mehetsz egyedül haza.
– Jól van, na. Menjünk Andráshoz, te szentfazék.
– Menjünk – csendesedett el a kisebbik.
Megint elindultak karonfogva, elcsendesedve.
– Te, Olga, gyere, nézzük meg Jóskát, itt van az ő sírja is! Hogy elment az a szép ember!
– A nagy bendőjével…
– Még te beszélsz, Olga?
– A fiai is úgy csúfolták, hogy a Bendős, nyugodjék békében!
– De te nem ismerted fiatalkorában, milyen fess ember volt.
– Olajosseggű!
– Az! De férfi volt! – mondta mérgesen a kicsi. – És hogy tudott énekelni! Milyen csodás hangja volt, elmehetett volna operaénekesnek, ha képezi magát!
– Egy iparos volt.
– Na és?
– Mit lelkesedsz úgy érte? Ejsze szeretted?
– Én? – s a kicsi nekiveselkedett: – Szeretni nem szerettem… – gondolkozott egy pillanatot, majd nagy levegőt vett: – …hanem szimpatizáltam! – vágta ki magát.
– Szóval szeretted – nyugtázta a kövér.
– Olga, te csak azért haragszol rá, mert azt mondta rólad, hogy kövér vagy!
– Ilyent nem mondott!
– De mondott valami hasonlót, emlékszem, amivel megsértett!
– Azt mondta, amikor kérdezted, hogy Olgicát nem szimpatizálja-e, hogy a töltött galamb a torkán akadna!
– Ezt mondta? Milyen jópofa!
– Nagyon! De a liter pálinka nem akadt a torkán! Emlékszel, amikor húsvétkor felment hozzátok, te nagy hülyén kitetted a liter pálinkát elé, s addig nem ment el, amíg volt az üvegben? Én is ott voltam.
– Emlékszem hát! S utána meg azért nem ment el, mert nem bírt, ha hagyom, ott hengeredik az ágy alá. Taxit kellett hívni, hogy hazavigye, még az uram fizette.
– Szép. Meg fejszét dobott az ajtóba részegen, s a családja kimenekült a fészerbe aludni, nem is egyszer.
– Így volt – felelte dacosan a kicsi. – De az asszony imádta. Iii-mád-ta! Hányszor mondták, váljon el, de az szerette őőrületig azt az embert. Három gyereket szült neki! Látod, élt negyvenkét évet! Itt van a sírján, vedd elő a szemüveged, ha nem látod!
– Ezért nem kotorászok a táskámban, elhiszem.
– A fia még ezt a kort sem érte meg. Ott kapták meg a szemetesházban meghalva egy novemberben. Látod? Itt van az is a sírkövön: B. A. élt 40 évet. Milyen szép fiú volt az is! Be kár érte!
Balázs Ildikó író, műfordító (Marosvásárhely, 1965) Magyarországon él. Debrecenben szerzett magyar–német szakos gimnáziumi tanári diplomát, irodalomtudományból doktorált. Wass Albert-kutató. A Nyíregyházi Főiskola Modern Filológiai Intézetének adjunktusa. Önálló kötetei: Sárospatak kocsmái (művelődéstörténet); Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003; Utazások a katedra körül (publicisztika); Wass Albert erdélyi korszaka 1923–1944. Műfordításkötetei: Christl Greller: Törések (versek); Christl Greller: A pillangólábú (elbeszélések).