Dr. Soós István, a városmentő polgármester

Az 1919-ben bekövetkezett „húsvéti hatalomváltás” gyökeres változást hozott Nagyvárad életében. Szent László városa, a magyar kultúra egyik fellegvára, az egykori Biharország központja határszéli, megcsonkított hátországú, hanyatló, egyre jelentéktelenedő várossá vált. A világháború anyagi és emberi áldozatai még inkább elmélyítették válságos helyzetét. Nem elhanyagolható az a jelentős emberveszteség sem, amely a háború borzalmai elől menekülők számát illeti, akik sokáig „vagonlakókként” várták Budapest rendező pályaudvarain helyzetük elrendezését, s látva a történelem kerekének kedvezőtlen fordulatát, nem tértek vissza szülőföldjükre.

1920 decemberében egy sebtében végrehajtott összeírás szerint a város összlakossága 68.080 volt, melyből férfi 30.949, nő 37.171 volt. A férfiak és nők száma közötti meglehetősen nagy eltérés még szembeötlőbb, ha figyelembe vesszük azt az adatot is, mely szerint a 21 év feletti férfiak száma csupán 17.678 volt.

A megváltozott helyzetben, – amelyet sokan csak átmenetinek tartottak, különösen a trianoni békediktátumig – a passzív rezisztencia taktikáját választók mellett voltak merész reálpolitikusaink is, akik felismerték, hogy tevékeny összefogással, önvédelemmel menthetjük meg közösségünket, tarthatjuk meg egyházi és világi intézményeinket, biztosíthatjuk fennmaradásunkat. Ilyen kisebbség- és várospolitikus volt dr. Soós István, akit méltán tekinthetünk a városépítő Rimler Károly igaz utódjának, a rimleri várospolitika folytatójának.

 

Életpályája a nagy változások előtt

 

Soós István Marosludason született 1895. május 7-én. Marosszéki régi székely nemesi család ivadéka a Nyárád menti Lukafalváról. Kettős családi örökséget kapott. Nagyapja Bem tábornok katonája volt, és két testvére mellette esett el a szabadságharcban. Másodsorban igazgató tanító édesapjának, a nagyváradi temetőben nyugvó id. Soós Lászlónak a példaadását. Apja Görgényszentimrén, Marosludason majd Marosbogáton volt református felekezeti iskolai igazgató tanító. 1908-ban kitüntetésből helyezték Nagyváradra az akkor felállított tíz tanerős állami iskolába. Feleségével és három gyermekével hamar beilleszkedtek a város társadalmába. A kisebbik testvér, András, iskolái elvégzése után városi könyvtáros lett, Mária okleveles tanítónő, István, az elsőszülött középiskolai tanulmányait a premontrei főgimnáziumban fejezte be (a marosvásárhelyi református kollégiumban kezdte), s utána beiratkozott a Királyi Jogakadémiára. Már joghallgató korában a város szolgálatába állott, 1915-ben Rimler Károly polgármester titkára lett, s főnökén kívül olyan neves városatyák vezették be a közigazgatás tudományába, mint Lukács Ödön és Komlóssy József. A háborús évek munkatöbbletének idején olyan küzdelmes, dolgos ifjúságot élt át, s olyan céltudatos önképzéssel, amely egyenesen példaadó volt mások számára is. A háborús időkben nagy közigazgatási iskola volt számára a városháza, közben éjszakánként tanult, s az 1913-ban érettségizett ifjút már négy év múlva a kolozsvári egyetemen jogi doktorrá avatták.

1918-ban édesapja meghalt, ezután a családfenntartás gondja is őt terhelte, így az ügyvédi vizsgát csak 1924-ben tudta letenni, de ekkor egyidejűleg bírói szakképesítést is nyert. Nemigen folytatott ügyvédi praxist, jogi szakképesítését elsősorban a városi közigazgatásban kamatoztatta. 1917-ben tiszteletbeli aljegyző lett, 1918-tól harmadik aljegyző.

 

Helytállás az új impériumban

 

Az 1919 áprilisában bekövetkezett impériumváltás után azon kevesek közé tartozott, aki megmaradt, sőt fokozatosan előreléphetett hivatalában; 1920-ban másodaljegyző, 1921-ben első aljegyző lett. A szorgalmas fiatalember közigazgatási ismereteivel nélkülözhetetlenné tudta tenni magát azután is, miután a városvezetés teljesen román kézbe ment át. Rimler Károly 1919. június 15-én lemondott a polgármesterségről – másfél hónapig Lukács Ödön helyettes polgármester, ideiglenesként (interimar) vezette a várost, Komlóssy József 1919. augusztus 1.-től 1920. február 8-ig állt polgármesterként a város élén.

1920. február 8.-tól hat éven keresztül Coriolan Bucico dr. töltötte be a polgármesteri tisztet. A szintén jogász polgármester, nem rendelkezve közigazgatási tapasztalattal, teljesen Soós Istvánra támaszkodott, benne megbízott, gyakorlati ismereteit, jártasságát nagyra értékelte, így Soós befolyása a városvezetésben napról napra nőtt. Annál is inkább, mert éjszakái a román nyelv tanulásával teltek el, bár Bucicoval csak magyarul beszélt, tudta, csak úgy szolgálhatja a kisebbségi sorba került magyarság ügyét, ha tökéletesen elsajátítja az uralkodó nemzet nyelvét. Így éppen a román impérium alatt bontakozott ki a maga teljességében Soós István becsületessége, önzetlen segítőkészsége, nemzeti érzése, mai szóval identitástudata. A legnehezebb, amit az új körülmények között tanulnia kellett, a sok indulat közötti folytonos taktikázás, hogy állásában maradhasson, de ne veszítse el nemzettársai megbecsülését, és ne kerüljön szembe saját lelkiismeretével sem. Tíz éven át dolgozott polgármesterek intenciói szerint, úgy, hogy ahol csak lehetett, intézkedéseit a magyarság javára fordítani, vagy csak megvédeni a káros következményektől. Tanulta az új törvényeket, 1925-ben lefordította magyar nyelvre s kiadta a munkaszüneti törvényt, majd a közigazgatási törvényt. Munkájának eredménye, hogy befolyásos tisztviselő tudott maradni a városházán. Mindezek mellett nem félt a Magyar Párt tagja lenni, s részt venni annak munkájában. Az 1926-os községi választásokon a Magyar Párt jelöltjeként indult, s egyedül ő jutott be a város állandó választmányába a több magyar jelölt közül. Amikor 1928-ban a Magyar Párt és a Román Nemzeti Párt közötti paktum alapján Aurel Lazăr mellett alpolgármester lett, a polgármester folyamatos betegeskedése miatt a teljes polgármesteri jogkört egyedül gyakorolta, a fontosabb kérdésekben viszont mindig kikérte a Magyar Párt vezetőinek jóváhagyását. Közben Bukarest igyekezett kiszorítani az erdélyi magyarság képviselőit a várospolitikából, de ez akkor még Váradon Soós Istvánnak köszönhetően nem sikerült. Szintén az ő jelenlétének tulajdonítható, hogy amíg Kolozsváron és más magyar városokban a magyar újságírók kezdettől fogva ki voltak zárva a városi közgyűlésekről, addig Nagyváradon a magyar újságírók ott lehettek a városi tanács ülésein, s lapjaikban bírálták is a magyarság érdekeit sértő intézkedéseket. 1930-ban újra alpolgármesterré választották, de ezt már nem erősítették meg Bukarestben, így csak mint tanácstag működhetett.

Képek

Impresszum   -   Szerzői jogok