Nem vállal gátfutást

 

Valaki mondja: indulunk.

De nem tudom, hova.

           Hajahaj, megyünk vagy változunk?

           Ki tudja, merre visz majd a sorsunk?

           Ki tudja, bírjuk-e majd azt a ritmust?

           Ki tudja, bírjuk majd azt a csendet?

Így helyben tart az álom.

Mit sem ígér a munka.

De minden változik,

ha nem is akarom.

Van aki vágyik társaságra, messze.

Én csak a levegőre.

Csöndben, nem kiabálva.

           Valaki hozta azt a csöndet.

           Valaki kérte – más dimenzióba

           került az élet, a hétköznapok.

           Valaki látta a változásokat

           és érzékelte a veszélyt,

           de védekezni már nem tudott.

           Valaki érzett, kért még valamit,

           Búcsúzóul, hogy emléke maradjon.

           S valaki harcolt, fel nem adta magát

           Mert a veszélyben erre volt programozva.

A teraszt hamarosan bezárják.

Senkit sem hívnak.

Mindenki elzárkózik.

Elbújik messzire.

Többet már nem beszélget.

Semmit sem mond.

Már semmit sem üzen.

           Mert aki élni akart, messze távozott.

           Mert aki élni akart, a kapuját bezárta.

           Mert hát középkor érkezett megint,

           megoldások nélkül, nyugtalansággal,

           jövés-menéssel, útkereséssel.

           Utazók biztonságát nem ígérték.

           Maradók házát felgyújtani gyakran

           Megtörténhet a világban.

           S igazi másik hely már nincsen.

           Másik hely igazi már nem lehet.

A lány semmit sem mond.

Csak rajzol. Hátha úr lesz.

Hátha uralkodó lesz.

Hátha övé az otthona.

S nem tudja, miért szomorú.

Nem tudja, hova menne.

Nem sejti, hol lehetne.

Nem sejti, ki hívhatná.

Nem érzi a veszélyt sem.

Nem érzi a múló időt.

S az idegen a kérdéseire

semmi választ nem ad.

           Mert mi gazdagabbak,

           nyugodtabbak, szervezettek

           vagyunk és lehetünk.

           Az ára kiszámíthatóság,

           lassúság, unalom.

           Mert minálunk

           türelem sokat terem

           ne gondolkozz, ne vállalj

           többet, mint amennyit kell.

           Többet, mint amennyit

           bírnál nyugodtan, lezserül.

           És érdekeset ne akarj,

           nem ér annyit az élet.

           Nem reszkírozunk,

           nem kockáztatunk,

           megbízható s kiszámítható

           Minden, határunkon belül.

Hogy mire vágyik?

Boldog mitől lehetne?

Nem lehetne.

Úgy érzi, nincs is erről

amit mondania.

Nem az övé az élet.

Csak a munka.

Az lehet valami,

amivel tölthetne időt,

ha már kapott, s ha már

többre nem becsüli.

           A szerelem megbízhatatlan.

           A szerelem kiszámíthatatlan.

           A szerelem veszélyes.

           A szerelmet száműzzük tehát.

           A szerelmet nem vállaljuk.

           A szerelmet elűzzük.

           A szerelmet kizárjuk.

           Szerelem nélkül élhetni lehet majd,

           mint egy gyáva, kockázat nélkül.

           Öröm nélkül, szerelem nélkül,

           biztonságosan, mint egy átkozott.

Hol voltak? Hova is

mennének el? Miért is?

Hova is indulnának?

Hova vágynak?

Mit ígérhetne a múló idő?

S mire is lehetne kíváncsi

egy üres füzet?

           Valami utazás mégis

           mind ígéri magát

           valami napra

           valami hétre

           valami évre.

           De eltelt az idő

           és menni félnek.

           A hírek, amik jönnek

           semmi jót sem ígérnek.

           Helyben és másutt

           ugyanúgy nő a nyugtalanság

           mely gyilkossághoz

           vezet az embereknél

           önpusztításhoz.

           Irigységből és elkeseredésből

           az ember pusztítja az embert,

           az ember pusztítja magát.

           Az ember büntetésből

           megszünteti az élet

           lehetőségét önmagának.

           S annyi volt.

           Ennyi lehetett csupán.

S az útra indulhatnék?

Mikor?

Hogy ülnek és hol ülnek!

Milyen szépek!

Amíg eltűnnek, s aztán

nem emlékezhet rájuk

többé senki sem.

Ugyanúgy, mint azokra,

akik ott vannak, messzi távol.

           Jönnek és mennek.

           Úgy érzik most, hogy élnek.

           Jönnek és mennek.

           Éreznek és látnak.

           Távolba mentek

           mindketten

           mindezért.

           Mert az otthon,

           az otthonuk

           az maga a pokol.

           S egy sima vizet inni

           jobb, mint a szomjazás.

Az egyiknek ijesztő az idő,

mely mind egyszerre van.

S a mostanában végre

érvényesülhető

személyiségrész

szintén olyan ijesztő.

Nem ismert, ismeretlen,

és kiszámíthatatlan.

           Ha ismeretlen,

           nem sajnálható.

           S a fensőbbséget

           biztosítható sajnálatot

           nem engedi.

           Nem teszi lehetővé.

           Csak kérdőjeles,

           ha ismeretlen.

           Veszélyeztető,

           mert kiszámíthatatlan.

           S hiába lehetne érdekes,

           ha nyugtalanító,

           veszélyes, csak veszélyes,

           ha megköveteli

           a változást.

Jönnek és mennek.

Fáznak.

Áznak esetleg,

és szomorúak.

Nekik nem jelent gazdagságot

maga a változás.

Mint ahogyan nekem.

Mert engem nem lehet bezárni.

Amit választok, úgyis

más lesz és érdekes.

           Szabadság nélkül

           nem élet az élet.

           Szerelem nélkül

           nem élet az élet.

           Aki nem küzd szabadságáért

           nem élhet,

           aki nem vállal szerelmet

           nem él.

           Aki az élettől fél,

           halálban élhet.

           Aki a haláltól fél

           az élethez nem érhet.

S aki nem nézte az olimpiákat.

Nem sírhatott azokkal együtt,

akik mind látták s átélték a futást.

Az értelmetlen gátfutást.

Impresszum   -   Szerzői jogok