Fújnak a fák, Ides (részlet egy önéletírásból)

A falusi gyereket akkor fogadja be a gyermektársadalom – benne saját nagyobbacska testvéreinek a közössége is –, ha már játszani tud, ha már valamire képes, ha már több mint élőlény, aki csak éppen megáll a lábán, jó esetben jár-kel velük-köztük, növeli gondjaikat, és semmivel sem gyarapítja, inkább csak megrabolja élvezeteiket, mert rá kell pazarolni minden éber figyelmet. Ha már nemcsak puszta síró-rívó batyu, amelyet ide-oda kell cipelni, mert Ides így rendelte, de nincs vele mit kezdeni, mert nem tud mást, csak nyafogni, felkéredzkedni, és enni-falni, mindent, ami a keze ügyébe kerül, kacsaürüléktől lehullott eperig, fűtől a paradicsomlevélig, cserebogártól a lajbipitykéig.
Akkor éreztem először, hogy szeretnek, amikor már játszani tudtam velük. Tized- és századannyi játékunk nem volt, mint a mai gyerekeknek, de később se egyik, se másik gyermekemet vagy unokámat nem láttam oly boldog megelégedettséggel s önfeledten játszani, mint ahogy én a magunk játékaival. Nekünk egyáltalán nem voltak játék céljára készített játékaink. De volt fantáziánk, amivel abból is játékot avattunk, ami eredetileg nem volt az. Így lett a nyírfavesszőből kisostor és nagy kard; a lécdarabból, amelyre szénnel két szemet, orrot, szájat mázoltunk, baba; a köréje tekert kapcadarabból babaruha; két egymásnak fordított téglából és a ráhelyezett deszkadarabból ház; a sárgöröngyökből háziállat-sereglet; a kavicsokból pénz vagy golyó; a madzagból gyeplő, kisebb testvérünkből szekeret vonó ló; nagyobb testvérünkből Idesanyám vagy Idesapám; lapulevélből szobatükör, ami előtt nővérkéink illegették magukat. Így lett a repülő cserebogárból csirkékre vadászó héja, a kocsiszínben búslakodó lopótökből turbános török, akinek a fejét be lehet verni a haza védelmében.
Általában mindenből rögtön játék lett, ha mássá változtattuk, mint ami. A kihűlt kemence szája volt a templom, mihelyt kinyitottuk az ajtaját, és tengericsutka-híveket sorakoztattunk fel benne. Zsófi, Feri meg Etus kórusban énekelte: „Tebenned bíztunk elejitől fogva”. Feri még a tiszteletes urat is benyomta közéjük egy kétágú gally képében. Mozsárral harangoztunk, aki kongatott, maga lett az egyházfi. Feri ilyenkor össze is akaszkodott Zsófival, hogy a kackiás bajuszú Molnár családi veszekedései is meglegyenek hozzá.
Ha játszottunk, a veteményes kert volt az idegen ország, ahol lesben és ugrásra készen guggoltak ellenünkben a paszuly- és paradicsombokrok, fennen lobogtatták a tövükben nőtt kukoricaszárakat, mint lófarkas török zászlókat, készen rá, hogy bármely pillanatban lerohanják a mi elszánt seregünk által védelmezett baromfiudvar-Magyarországot. János vitézek voltunk, még a lányok is Jancsik inkább, mint Juliskák. Amire apánk elbeszéléséből vagy felolvasásaiból emlékeztünk, mindent eljátszottunk. Pénzbe nem került semmi. Kineveztük a tornácon fekvő létra fokait egy-egy francia vitéznek, és máris szemlét lehetett tartani felettük.
Szinte egy nap sem telt el, hogy idegen gyerek ne szállt volna be a játékainkba. Inkább nálunk volt hiányos a létszám. Zsófi már iskolába járt, Etelka és Feri is, és otthoni idejüket se szánhatták csak játékra. Ott, ahol Ides volt a ház körüli munkák szervezője, mindig akadt a gyermek számára is valami halaszthatatlan tennivaló. Veleszületett pedagógiai érzékkel azonban ezt úgy tudta ránk hárítani, hogy játéknak vegyük, és kedvünk teljék benne. Nem titkolta azt se, ha valami terhes lesz. A csikót is betörik elébb, aztán fogják szekérbe!
Rám már három-négyéves koromban is kirótt apróbb házimunkákat, kitalálta, például, hogy a tyúkok, libák, kacsák csak azt a füvet szeretik, amit én tépek nekik a kertben. Ki is próbálta, hogy így van-e. Odalökött a jóllakott kacsáknak egy kis zöldet, persze, csak körbetotyogták, nem ették. Aztán azt mondta, várjunk egy darabig, amíg elfelejtik, ki etette őket. Pár óra múlva ajánlotta, hogy most én kínáljam őket ennivalóval. Akkor már éhesek voltak, és egymást döntögetve kapkodták az elibük szórt lapulevelet, porcsint. Evvel aztán Ides végképp meggyőzött, hogy csak az én gazomat eszik ezek a gazok. (…) Etetettem őket serényen, szedtem szó nélkül az alsó kertben, a patak partján a zöldet; készítettem be a vizet, tisztogattam alóluk az ürüléket, szedtem össze a tojásokat. Nagyobb testvéreim falaztak a szent hazugsághoz, mert nekik is megvolt a maguk tennivalója: ki a főzésnél, ki a mosásnál, a tehénitatásnál, kerti munkálatoknál, kenyérsütésben vagy a disznóetetésben segített, s ennél fogva örült, ha az udvar állatait valaki más látja el.
Még négyéves, ha voltam, mikor a libákat már rendszeresen én legeltettem. Kihajtottam őket gyepelni – Ides útmutatásai szerint – az utcára, a ház elé, át a túloldalra, a bozótos-füves térségekre, s melléjük heveredve hagytam őket békésen legelgetni. Ostort is csináltam, legyen mivel terelgetni őket, mert néha egyikük, egy hatalmas gúnár megbolondult, hangoskodott, kiterjesztett szárnyakkal száguldozott, mint egy gyalog fehér sas, és akkor a többi utána. Elibük kanyarodtam, és gyorsan szökdeltem körülöttük mezítláb, kiabáltam és tereltem őket vissza a helyükre. Féltem attól a nagy gúnártól, mert beláttam, hogy erősebb, mint én. Ezt ő is tudhatta, mert az istennek se akart szót fogadni, fújt, sziszegett felém, többször nekem eredt, és körbekergetett a réten. Azt nézte, hol törhet ki a körből, hogy kerülhet meg, s száguldhat el a patak partjára, át a vízen is, be a grófi földekre, a vetéshez. Ott aztán, ha Fodor Lajos, az ispán vagy valamelyik grófi uradalmi ember meglátta, már fogta is rá a puskát, s ha odafutottam, hát rám is: „Viszed innét azt a dögöt, vagy serétet eresztek a lábadba!” (…)
A kertajtótól balra, a tyúkól mögött a kert területén állt az illemhely, vagy ahogyan mi hívtuk: a budi. Jó messze volt a háztól. Sáros-latyakos téli időben nem is vállalkozott senki, hogy megközelítse. Kisdolgát hím- és nőnemű családtagjaink egyaránt a ház végénél, az ólak előterében vagy kocsiszín sarkában végezték el. A föld beitta, csak az „illat” árulkodott róla, száraz, meleg, fülledt napokon. De keveredett a disznóól és a baromfi-ól szagával. Kinek bántotta az orrát? Nagyszükségükön azért a felnőttek igyekeztek ebben a kerti fatákolmányban túladni. Ajtója fölött kerek kis lyuk vallott az építmény hivatásáról. Sűrűn volt deszkázva, avatatlan, kíváncsiskodó szemek nem zavarhatták az anyagcsere nyugalmát.
Én azonban mindig féltem itten, nagyobb fiúként is. Ennek több oka is volt, életkoronként más. Egészen kicsi gyermekként attól, hogy a budi hatalmas, tátongó szája elnyel, beléesem a legyekkel, dongókkal körüldöngicsélt emésztőgödörbe, mely ott bűzlik és tátong a lavórnyi nyílás alatt. Attól is reszkettem, hogy gyalulatlan deszkaülőkéjéből szálka megy a fenekembe. Mikor pedig egy-egy hatalmas, zöld légy rászállt alulról a testemre, attól rettegtem, hogy az ördögök, akik bizonyára ott laknak a deszka alatt, a mélyben, leharapják és megeszik a fütyülőmet. Este a sötéttől féltem, a kertben susogó kukoricalevelektől, attól, hogy a közeli temetőből idesettenkedő szellemek és boszorkányok elrabolnak, megölnek. Az árnyékszék mögött, a disznóólban állandó volt a mozgás. Röffentek a malacok, néha nekilökték egymást a bódé hátuljának. Félálomban szunyókáló tyúkok, kotlósok vartyogtak ijesztően, és én nem tudtam hová lenni a félelemtől.
Pedig különben fel volt szerelve ez a hely minden kényelemmel. Kukoricaháncs helyettesítette a lágy papírt. Belülről újságokból kivágott, elsárgult képek díszítették deszkafalait, hogy aki kotlik, annak legyen miben gyönyörködnie. Csodálatos erdőrészletek, nyalka tartású mének, morcos képű, csúcsos sapkás katonák, keménykalapos, sötétruhás kiválóságok ábrázatai tekintettek le a deszkafalakról, első sorban is az ajtó belső oldaláról. Szakadozottak, fakultak is voltak közöttük, hiszen ritkán vettek szüleim újságot, s akkor se biztos, hogy találtak benne megfelelő utánpótlást. Az idő pedig megviselte az állományt. Nagyobb záporok vizei becsurogtak a különben remekbeszabott tengerikóró-tetőzeten, és kárt tettek a drága képekben. Volt közöttük olyan is, amelyikhez heves érzelmek fűztek. Az egyik például Erzsébet királynét ábrázolta! Nagyon szép volt, és ha valamiért – de csak nappal! – hajlandó voltam beülni ebbe a fülledt, bűzös, legyekkel és pókokkal teli budiba, hát sokáig csak Erzsébet királyné szépségéért… Őt néztem szakadatlan, erőlködéstől kidülledt szemekkel, majd a megkönnyebbülés kellemes perceiben. Nála nem ismertem szebb nőt még akkor. Ő még Idesnél is sokkal jobban tetszett! Egyik karját melléhez emelve tartotta, a másik is jól látszott, s ennyivel is több volt nekem, mint Ides, akinek csak az egyik karja volt „rendes”. Haján valami fénylő dísz csillogott, nyakában gyöngy ék, és csodaszép volt a ruhája. Szerelmes voltam Erzsébet királynéba! Ő volt az első nagy szerelmem, és most már jól tudom, hogy ez volt, ami a szükségen kívül odahajtott. Ha este a krumplibokrok vagy a paszulykarók mellett guggoltam is le, én akkor is csak Erzsébet királynéra gondoltam. (…)
Mikortól kezdve visszaemlékszem, Ides közölte velünk az élet, a szükség parancsait, egészen addig, amíg magunk is megértettük a bajok nyelvét, s már nem volt szükség tolmácsra. Sokszor nehéznek, elviselhetetlennek éreztük a szigorúságát, gyermeki módon zúgolódtunk ellene. Ilyenkor egy pillanatra letette szigorú álarcát – mert álarc volt az! – magához vonta a lázongót, megsimogatta a fejét, és lágyan azt kérdezte:
– Láttál-e már olyan fát, amelyiken sült cipó terem?
– Nem láttam, idesanyám!
– Én sem, pedig már elég régi csirke vónék! Ha pedig a kenyír nem terem a fán, akkor nekünk kell előteremteni! És ha mindnyájan harapunk belőle, akkor mindnyájunkra vár egy kis munka!
Ilyenkor szégyenkezve merültünk hallgatásba. Néztük az udvar körül lombosodó fákat, és szemrehányás volt a tekintetünkben, most már nem  Idesre, hanem a fákra nehezteltünk: „Minek vagytok, ha kenyér se telik ki belőletek! Hogy nekünk ne kelljen hajnalban kelni, apánknak ne kelljen késő estig odajárni napszámba, és Idesnek se kelljen egész nap kínozni a rosszabbik kezét!”
Ides szavai nyomán eleinte haragudtam a fákra. Igyekeztem is őket, amint lehet, beárulni Idesnek. Ha szél kerekedett, és a fák lombjukat lobogtatták, futottam Ideshez, belekapaszkodtam a szoknyájába:
– Ides! Fújnak azok a fák!
Anyám felnézett a hatalmas eperfára, és elmosolyodott:
– Talán rosszul csináltunk valamit, fiam, azért haragszik, lássunk gyorsan munkához, hogy megbékéljen!
Ez kellett nekem, még hogy ő haragszik, a fa! Mikor kenyeret se ád, éppen csak azt, a malacok. Még ő fúj, sziszeg, ha Idest pihenni látja! Igyekeztem nagy ívben elkerülni, mikor már járni tudtam, és nehezteltem Zsófi nénémre, Etelkára, Feri bátyámra, amiért ők békésen nekivetik a hátukat, és árnyékukban meg-megpihennek, nevetgélnek. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet szeretni Idest, és ugyanakkor jóba lenni egy ilyen igazságtalan, gonosz, nagy fával, amelyik annyit, de annyit fúj?! (…)
Egyszer, egy gyermektelen öreg esperes vizsga alkalmával hazaküldött, hogy hívjam beszélgetésre a szüleim valamelyikét, ha otthon találom őket. Akkor azt mondta Idesnek, hogy az ilyen jófelfogású gyermeket kár volna a kapa mellett hagyni. Az ő fia érettségi előtt meghalt, engem örömmel magához venne, hogy iskoláztasson. Mit válaszolt erre Ides?
– Fenét az uraknak! Ha okos kölyökre van szükségük, csináljanak maguknak!

Impresszum   -   Szerzői jogok