Kórkép

Amikor még rég volt a régvolt és lenn nőtt a len, amikor még földbe gyökerezett az ember lába – ahogy a mondás mondja – s nem az égbe, mert hogy gyökerezne az égbe, akkor még a len a jó öreg anyaföldből eredeztette nemzetségének kezdetét – manapság már a len nevezetű haszonnövényünk is az asztrofizika rejtelmeibe ássa bele magát, és isteni származásával dicsekszik jobbra-balra –, akkor én mint előfutár, ki- és bemenetelek és hasonló más egyebek, vagyis mindenféle utazások, spirituális exkurziók mostan ünnepelt úttörője – mennyire bánom ezt már azóta – beültem szellemi bársonyszékembe és vártam a tizennegyedik dimenzió eljövetelét.
Hogy miféleképpen vettem tudomást e káprázatos eseményről, a tér-idő eme ki- és beszögelléséről, sűrűsödéséről, csomósodásáról, hogy miként fürkészhette ki e parány „világcsináló”, mármint szerénységem agyveleje ezt a végső soron, ha felfoghatatlan bár, mégis materiális epiphániát, nos azzal nem tudok elszámolni, pontosabban nem számolhatok el, még pontosabban nem kívánok elszámolni, ez maradjon az én titkom. Annyit azért mégis elárulok: megfigyeltem a jeleket, az emberek viselkedését, feltérképeztem a különböző magatartás-mechanizmusokat, a pszichés kölcsönhatások metakommunikatív variációit, megvizsgáltam, hogy az ifjúság milyen frizurákat, ruhákat, copfokat, masnikat visel, milyen walkmaneket kezd hordani, hogy a hamburgerükbe hamburgert kérnek vagy netán valami növényi eredetű növényt. Persze azért telt-múlt az életem. Találkoztam én aztán mindenféle jöttmenttel, többféle emberi értelemmel. De leghátborzongatóbb és egyben az eljövetel legmegrendíthetetlenebb bizonyítéka számomra a következő vészjósló epizód volt.
Egyszer egy szép napon érdekes, groteszk figurára lettem figyelmes, kezében Skála feliratos zacskó. Zacskójában üvegek koccantak össze. Rögtön rájöttem, az illető biztos üvegeket szeretne visszaváltani. Sejtésem beigazolódott. Kevesen voltak, csak egy megállapíthatatlan korú férfi állt előtte a sorban. Emberünk (a groteszk) nem éppen az aranymetszés szelíd arányát mutató arcán a barázdák, amelyeket feltehetőleg az idő ekéje szántott, furcsa torzulást mutattak. A két ajka közti gonosz rés egyre tágasabb lett: igen, mondani akart valamit az előtte álló úrnak, mondott is:
– Kérem, ön sokan van, ön nagyon sokan van!
– Maga a vén féreg – vágott vissza a megállapíthatatlan korú férfi.
A groteszk, barázdált arcú pedig elővette ezüstös szikéjét, és kioperálta amannak gunyorosságát az ő fejéből.
Hát nem szörnyű? Egy pszichofizikai helyreállító műtéttel vesztegeti a drága idejét, ahelyett hogy hátba döfné, így sokkal hamarabb sorra került volna. Az emberiség már teljesen elveszítette arányérzékét. Ez már csakugyan a vég.
A félreérthetőség elkerülése végett szeretném írásom első sorait megmagyarázni: „rég volt a régvolt”, világosabban: az örök jelenben élünk már, de nehogy azt higgye valaki, hogy netán valami tökéletes metafizikai békesség állapota érkezett el hozzánk, áááhh, szó sincs róla, az örök jelen az egy téveszme. Most az úgynevezett örök jelenben saját testiségünkbe vagyunk belebéklyózva önös vágyaink foglyaiként, mintegy jégtömbbe belefagytunk, belemerevedtünk saját egónkba, és ami az egészből a legundorítóbb, azt észre sem vesszük, úgy véljük, hogy parttalan szabadságban élünk, mert élvezhetjük a civilizáció, azaz a saját kényelmünk leggaládabb vívmányait. Itt zárójelben megjegyzem, (hogy mindez azért eshetett meg csupán, mert nem hallgattunk a hajdani bölcs szavára, aki talányosan kinyilvánította „mind mi éncéllá lett az öncella”).
Ami pedig a lenről íródott, azaz hogy minden imént felsorolt förtelem le van öntve valami álszellemi mázzal, égi eredettel, olyan UFO-s szerencsétlenkedéssel. Az egésznek az a tragikomikuma, hogy mindez a borzalom az én úgynevezett spirituális exkurzióm következménye.