Isten várószobájában

Gondolatok a fehér köpenyű, isteneknek (ki)nevezett földi lényekről

 

„Úgy volna jó, először élni próbából, utána aztán még egyszer, igaziból.”

Alexander Roda-Roda1

 

Kik ülnek és mire várnak egy várószobában a türelmes vagy éppen türelmetlen várakozók? Sok mindenre aszerint, hogy miféle várószobáról is van szó. Például az ügyvéd várószobájában várakoznak al- és felperesek, válni akarók, vagy éppen a válni-akarást megbánók, hagyatéki ügyek békés vagy békétlen felei, és egyszerűen a jogi kérdésekben járatlanok, akik keresik valódi vagy feltételezett igazukat.

Se szeri, se száma manapság mindenféle irodák hivatali várószobáinak, de a legegyszerűbb és legridegebb a rendőrségi várószoba, amelyet e sorok írója onnan ismer testközelből, hogy balkáni tolvajok kihallgatásán több alkalommal lehetett jelen. Mindennek netovábbja azonban az orvosi várószoba, ahol jó emberismerettel rendelkezők számára sok-sok minden leolvasható a bejövők, leülők, várakozók, bemenők, majd onnan kijövők, s végül a várószobából távozók mozdulatairól és különösképpen arcáról. (Zárójelben tett megjegyzés: aki nem látott az 1960-as években nem kívánt terhességétől megszabadított, ún. frissen „kikapart“ leányzót vagy szerelmetes fiatalasszonyt távozni a nőgyógyászati rendelő várószobájából, nemigen tudja elképzelni a pirongó szemérmesség és a fölébe kerekedő megkönnyebbülés együttes kivetülését az arca.)

Minekutána életemből tíz esztendőt orvosi rendelőben töltöttem el, ahonnan a várószobába kitekintve pillanatok alatt felismeri az ember a várakozók közül azokat, akiket soron kívül, azonnal be kell tessékelni, vagy a szokásos vérnyomásmérésre türelmesen várakozó nyugdíjas nénit, netán a fogfájás kínozta kollektív gazdasági fogatost, nos, visszagondolva bizony sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam. Minden effélét kiegészített az a közel tíz esztendő, amelynek során maga az orvos páciensként fordult meg egy sereg várószobában, s nem kevesebb mint kilenc műtét okán megismerhette a kórházat a betegágy jelentette vízszintes helyzetből, az orvos páciens szemével nézve. Így döbbentem rá olyan dolgokra, amikről sehol nem beszélnek, se nem írnak; most pedig be kell vallanom, mennyi mindent alapjában véve másként látok, s különösen az orvosnak a pácienshez való viszonyulását nézhetem és értelmezhetem immáron másként.

Talán nem tévedünk, ha a kis i betűvel írandó istenek, tehát az orvosok várószobáiról megállapítanánk, hogy az ott a várakozók képezik a legszínesebb összetételű csoportot, tizenévesektől aggastyánokig, reménykedőktől rezignáltakig, szép és vonzó külsejűektől az egészen visszataszítókig; mindenki megfordul itt, éspedig az év minden munka- és ünnepnapján. Nem emlékszem, hogy valaki megfigyelte és leírta volna annak az arckifejezését, aki azzal a bizonyossággal hagyta el az orvosi rendelőt és annak várószobáját, hogy immáron minden hiábavaló, s így maradt az egyetlen, a legutolsó bizonytalanság, nevezetesen a mikor. Ebben a pillanatban pedig az orvosi rendelő várószobájából kilépő belépett a másikba: Isten várószobájába.

Mindez nyilván – ha nem is ebben a formában, de tudatosul az emberek legtöbbjében, pl. így: eltelt a java része –, és körvonalazódik lassan az utolsó bizonyság, nevezetesen hogy jobbra számítani ezentúl alig, leginkább azonban már nem lehetséges.

A páciens szemével nézve a dolgokat, alig botlottam szavahihető és komolyan vehető írásba eddigelé; természetesen eleve kirekesztem ebből azokat a szirupos „orvos-regényeket”, amelyeknek igen nagy olvasótáboruk van ugyan, de ugyanolyan messze járnak a hétköznapok orvosi valóságától, mint az elsöprően nagy sikert aratott német Feketeerdő-klinika. Itt azon nyomban feltehető a kérdés: akkor a nézők milliói tévednének?

Kiábrándító lehet, de ki kell mondanom a meztelen igazságot: a nézők milliói súlyosan tévednek akkor, amikor a regényekben olvasottakat vagy a filmen látottakat – akár csak részben is – valóságábrázolásként fogják fel. A leírtaknak, bemutatottaknak annyi közük a valósághoz, mint a paraszti életet bemutató sok filmnek, ahol reggeltől estig tiszta és vasalt népviseletben forgolódnak a fő- és mellékszereplők.

Egyetlen nem orvos pácienstől származó, sokatmondó és szavahihető kijelentésre emlékezhetem vissza fél évszázad alatti olvasmányaimból: „Egészen az utóbbi időkig nem voltam tisztában azzal, hogy az orvosoknak milyen sok joguk van arra, hogy igazságtalanok legyenek.”2 Fél évszázaddal ezelőtt, egy etikai tárgyú cikkben olvastam, nem felejthettem; Sztravinszkij írásos hagyatékából való.

Amikor elhatároztam, hogy erről a felette kényes kérdésről ejtek szót, messzemenően tudatában is vagyok annak, amit teszek, és kijelentem, nem nimbuszrombolási szándék vezérel ebben, hiszen magam sem állítom, hogy kiállnék mindenféle megmérettetést, amin azt értem: én sem lehettem – mert nincs is – olyan orvos, aki életében soha nem vétett, se nem vétkezett! Csakhogy létezik egy mérce, amelyet meg kell(ene) ütni, különösen olyan foglalkozások mindennapi gyakorlásában, mint a pedagógus és az orvos.

Nem ismerem a Sztravinszkij által saját betegsége során megélt részleteket, illetve azon körülményeket, amelyek az idézettek hátteréül szolgáltak. Ehelyett meríthetek azonban saját, többszöri klinikai tartózkodásom során szerzett tapasztalataimból. Folytassuk hát ezzel: a legtöbb páciens úgy gondolja, hogy amikor átlépte a klinika kapuját, máris a legjobb kezekbe került. Alapjában téves elgondolás! Tudniillik a legtöbb kis és nagy kórházban, valamint klinikán az első orvos, aki a beteggel kapcsolatba kerül, a ranglétra legalján álló, magyarul: kezdő, fiatal orvos vagy orvosnő, akinek a saját tapasztalatából és felkészültségéből annyira telik, hogy a pácienst felhelyezze arra a bizonyos nagy, virtuális futószalagra, amelynek a végén valahol aztán meg kell essen a döntés a tennivalókról; ha azonban a páciens olyan súlyos állapotban leend, akkor egyenesen az intenzív osztályra kerül, ami küszöb az élet és halál mezsgyéjén: sokan az ilyen osztályokon töltött napoknak vagy heteknek köszönhetik manapság az életben maradásukat!

Aki egy kórterembe kerül, messzemenően civilizált körülmények közé jut! Olyan gondozásban lesz része a nővérek részéről, hogy az bizony meghaladja az anyai gondozás emlékeit is. A baj azonban orvosi oldalon található, és abban áll, hogy amit felvételkor a kezdő és tapasztalatlan orvos a kórlapba leírt, az a továbbiakban alapdokumentumként szolgál, senki annak valóságtartalmát nem ellenőrzi, a betegre ezután már nemigen néznek, hanem röntgenfelvételeit és laborleleteit csodálják vagy fejcsóválással illetik. Minden héten egy nap – általában csütörtökön – a professzori vizit napja van, amikor a tágas, két- vagy háromágyas kórterembe beözönlik egy csapat, élén a professzorral, utána főorvos(ok), osztályos orvos(ok), gyakornokok, főnővér és osztályos nővérek. A professzor kimért lépésekkel és olyan gondterhelt arckifejezéssel lép be a kórterembe és támaszkodik meg az első ágyon, mintha nem egy ország, hanem egy egész kontinens minden gondja-baja az ő vállait nyomná. Ha pedig netalán nem egy ágy végére támaszkodik, akkor egyik kezével úgy támasztja a saját állát, hogy könyökét a másik kezével tartja. Ekkor a rangsorban legalsó kezdő orvos(bojtár) felolvassa (de a második alkalommal már kívülről mondja fel) mindazt, ami írva van a kórlapban, kezdve a személyi adatokkal, befejezve azzal, hogy mit fognak még elvégezni, ritkán azt is megkérdezik, hogy van a páciens, de ha a laborleletei javultak, akkor abból következik, hogy minden rendben kell legyen, nincs mit kérdezősködni. Minden ágy mellett a professzori vizit vagy azzal végződik: „köszönöm” (ez annak szól, aki felmondta a felmondanivalót), vagy azzal, hogy „igen” (ez arra vonatkozik, ha elhangzott, hogy milyen további kivizsgálások fognak következni).

A rangidős főorvos, egy 60 körüli bánáti (temesvári) sváb, elvárásaimmal ellentétesen kimondottan barátságtalan volt, magyar nevem okán tehette; mindenesetre rendhagyó eset, éppen egy nyugati klinikán!

Miután a kibocsátásom után panaszaim sokasodtak, felhívtam a professzor titkárnőjét, kérve, hogy fogadna a professzor. Meg is tette, s így pár nap múlva a prof. várószobájában lapozgattam egy halom folyóirat között, a várakozási időt agyonütendő.

Aztán nemsokára a titkárnő betessékelt a professzor szobájába, ahol nagy meglepetésben volt részem. A tágas, egy egész oldalfalat kitevő ablakon betóduló fényárban úszó, nem szerény, választékosnak egyáltalán nem nevezhető ízléssel berendezett szobában, hatalmas íróasztal mögött ült az a személy, aki csupán külső megjelenésében volt azonos azzal, akihez gondoltam, hogy jöttem. Éppen telefonált, s nagyon barátságosan intett, hogy foglaljak helyet vele szemben egy bőrfotelben. Miután leültem, úgy tettem, mintha nem is hallanám, miről beszél, pedig nagyon is jól hallhattam: egy asszonysággal csevegett, éspedig mindenféle banális dolgokról és badarságokról; majd azzal fejezte be, hogy mivel szokott hétvégeken foglalkozni: ikebanázik. Tudja, milyen izgalmas dolog? – kérdezte a drót túlsó végén csüngőtől. A választ nem hallhattam, de el tudom képzelni.

Hát igen, mindenki más-más dologtól tud izgalomba jönni.

Impresszum   -   Szerzői jogok