Régiségek Gyergyóból – Történelmi regék

Akik fát aszalnak

Gyergyóban hatalmas, fekete fák vannak, amelyeket a bennlakók saját nyelvjárásuk szerint vízözönfáknak hívják, ezek a jégkorszak fái, nagyon feketék, úgyhogy ébenfáknak lehet őket nézni. (Benkő József, 1790)

Szántottam gyepes gyükeret, Vetettem bánatot eleget. (Népdal. Bartók Béla gyűjtése Gyergyóújfaluból)

 

Tavasszal, amikor a természet ébredezni kezdett, és hó már csak foltokban volt az árnyékos, nap nem sütötte helyeken, a gyergyóiak elindultak a környező erdőkbe fát aszalni. Az erdő némán várta a fejszés embereket, csak nagy néha reccsent halkan az ág, ha farkas, róka, hiúz vagy vadmacska keresett védettebb helyet magának, vagy valami madár röppent fel ijedtében. Az emberek sem igen beszélgettek egymás között, talán élt még gyermekkorukból emléke a Böbösnek, aki ugyan már rég a pincékben lakott és csak éjszaka ijesztgettte a gyermekeket, de hát valamikor, réges-rég itt élt a rengetegben, mert Böbös ősöreg, egyidős a vízözönfákkal. A gyergyóiak nevezték így ezeket az eltűnt óriásokat, a tudósok tiszafának hívják. Azt mesélik az öregek, hogy hajdan, amikor még a vízözönfák, amelyeknek már csak maradványai bukkannak fel a Maroson úszva, vagy a hegyek lábához verődve a hóolvadással, amikor tehát ezek a fák még hatalmas erdőségeket alkottak, Böbös is szép, fiatal lány volt, ott lakott valamelyiknek az odvában. De aztán irtásföld – orotás – lett az aszalt erdők helyén, felszántották az emberek, hová legyen szegény Böbös?! Szeme a vénségtől megmohosodott, de földig érő, hegyes vasorra még a jégzajlásban is megérezte a hullámokon sodródó vízözönfa illatát. Így hát hajnalok hajnalán kimerészkedett a pincéből, felhágott egy ilyen csutakra és süttette magát a felkelő nappal. Látta is őt Kutsuk Máté, az alfalvi tutajos ember, ki is nevette, nem volt semmi ijesztő a csúnya, öreg, gubancosan borzas hajú vénségben, amint a víz sodrásában az ébenfekete, szálkásra töredezett fatönkön hajladozott. Oda is szólt neki:

– Tutajozni akarsz!? Vasorrod a mélybe húz.

Könnyű volt nevetni ott, a biztonságos parton s letaposni az égszínkék, törékeny kékbereket – az alfalviak, ki tudja, miért a kopactamás nevet adták neki –, hiszen Máté a leghíresebb, legbátrabb tutajos volt a környéken. Azért mégis most a hallgatag erdőben erősebben markolta a fejszéje nyelét és a régiek szokása szerint bocsánatot kért az erdőtől, hiszen a csapat élén járók máris hujjogtattak, kiabáltak, kiválasztották a ródalni való fát. Körbevették a sudár fenyőt, egy pillanatra megálltak megkövetni őt, mielőtt az első fejszecsapást megtették volna. Most még nem vágták ki a fát, csak lassú pusztulásra ítélték.

– Enyém lesz ez – mondta Máté.

Nézték, amint Máté előveszi a kiskését és a család rovásjelét belevési a kéregbe, aztán elkezdte körberódalni: két mély gyűrűt vágott a fa törzsébe, majd lehántotta a kérgét. A lehántott fakéregből tett a tarisznyájába, hogy hazavigye: kászút készítenek belőle, esztendő múltán abban viszi majd a túrót a hosszú tutajos útra. Erdőnyi fát körberódaltak sötétedésig az emberek, már nem kértek bocsánatot a soron következőtől, kinek van rá ideje, hogy minden egyes fánál megálljon?! A jól végzett munka örömével szemlélték a rengeteg fehér gyűrűt, ami világított az alkonyatban. Így hagyják őket őszig, addig eléggé megaszalódnak – száradnak – ahhoz, hogy kivágják. És ha már kivágták, ismét otthagyják, hadd temesse be a hó.

Télen szánon csúsztatták le a völgybe a szálfákat, egyenlő hosszú darabokra vágták és márciusban kezdték kötni a tutajt. Szép, egyenes szálfákból állították össze, s rendszerint 9-12 szál fát kötöttek egybe. A parton a vízfolyásra merőlegesen két vastag rönköt lefektettek ászokfának, ezekre erősítették a szálfákat, mindig úgy, hogy a vékonyabb végük együvé essék. Ez volt az eleje a tutajnak. A tutajt az ászokfákról a vízbe taszították. Állva vezették kormánylapátokkal. Jármot szereltek rá, azon voltak a szerszámok, az eleség. Épületfának való gerendát tartalmazott, deszkát, olykor sót és borvizet is szállítottak rajta. A gyergyói tutaj Erdélyben a legnagyobb volt. Aradig, Szegedig is eljutottak vele.

1638-ban a gyergyószentmiklósi pap feljegyzi, hogy amikor hírül vette, hogy a gyulafehérvári katolikusok templomának tornya „leroskadt”, annak minden szükséges fáját megküldte „vizen”.

Ahol eladták a tutajt, partra vonszolták, szétszedték. A tutajosok olykor lovat vásároltak az útra hazafelé, de inkább jöttek haza gyalogosan, Parajd felé, a Bucsin-tetőn át. Só útjának nevezték ezt az utat, mert itt hozták a parajdi sót, de nevezhették volna Tutajosok útjának is. Nehéz és veszélyes foglalkozás volt az övék. Néha a tutajok „egyberontódtak”, s a következő „lepadolta” az előtte járót, vagyis felmászott rá. Megesett, hogy 40-50 tutaj is így torlódott, mire meg tudtak állni a következők. Szét kellett szedni és újra összekötözni. Egy ilyen torlódás alkalmával az Ilvai-szoros felső végében tűnt el a Marosban Kutsuk Máté.

Falustársai keresztet állítottak a parton, s ráírták: „Alfalvi Kutsuk Máté ki mint tutajos itt végzette életét.”

Azt mondják, valaki hallotta, amikor utoljára még így kiáltott:

– Vigyázzatok, itt a Böbös!

 

Tolvaj ebfia

Híres, rettegett ember volt Fekete Vaszilij a maga idejében. Nem volt ő sem kuruc, sem labanc, csak egyszerűen „tolvaj ebfia”, aki a prédát leste. Keresztül-kasul barangolta a Székelyföldet, gyújtogatott, rabolt. A labancok azt mondták rá, hogy kuruc, a kurucok pedig azt mondták rá, hogy labanc. Moldva volt a szülőhazája, lakó- és búvóhelye a rengeteg erdő. Nem volt barátja Fekete Vaszilijnek, csak tolvajló cinkosa, vagy háromszáz, mindenféle alja népség, mi a másét irigyelte s elkívánta. Azazhogy négy bizalmas cimborája mégis akadt, Mennykő Pálnak hívták az egyiket, Orbán Istvánnak a másikot, Kimpián Bukurnak a harmadikat, Balikának a negyediket, mind vérengző nagy tolvaj. Kockát vetettek – uraktól lesték el e módot – úgy osztották fel maguk közt a falvakat. Balika Kolozs vármegye felé, Orbán és Mennykő Csík felé igazította az útját, Kimpián a Háromszéki-havasokban tekergett egészen Tömösig. Vesztére még a szoroson is átment, de elfogták s a havasalföldi vajda lenyakaztatta. Így járt Mennykő Pál is, Orbán pedig elfutott. A gyergyói falvakat Udvarhelyig s Marosújvárig Fekete Vaszilij fosztogatta, de aztán Kimpián és Mennykő segítségére sietve a Brassó melletti Nagysinket akarta felprédálni. Sikerült is neki a kastélyt felgyújtani, de a sinkieket megvédte az odarendelt német kapitány, s a rablókat megfutamította. Olyanok voltak a rablók, mint a vonyító farkasok vagy morgó ebek vicsorgó kölykei: éjjel rárohantak a falvakra, felverték a templomokat, amit kaphattak, mindent elvittek, a lábas jószágot elhajtották.

Szegény falusiak mit tehettek volna ellenük? Bétöviselték a kapukot, hogy a szerte kóborló bandák bé ne üssék magukot olyan könnyen a ház körüli „élet”-be, de a töviskerítés nem sokat ért a garázda népség ellen, legfeljebb csak a lovaik bőrét hasította fel, a rablók ettől csak még dühösebbek valának. A szászokat nemigen tudták rajtaütéssel kirabolni, mert azoknak a házait magas kő- és téglafalak védték. A székelyek évszázados bátorsága gúny tárgyává silányult a köztük elhíresült szóbeszédben. A szászoktól lesték el a mondást, de igencsak kedvükre való volt, miszerint a székelyek bárdolatlan bolondságból azt hiszik, hogy gyávaság kőfalak közé zárni magukat.

Sokszor mentek a gyergyóiak a csíkiak segítségére, most a csíkiak indultak Gyergyó felé a csíkrákosi Cserei Mihály vezetésével. Cserei Alfaluban akarta Fekete Vaszilijt meglepni, de midőn Vaslábig elértek, híre jött, hogy a rabló a Görgényi-havasokba menekült. Ott is veszett el valahol, de már maga mögött hagyta a rablásoknál is veszedelmesebb csapást, a „ragadozó nyavalyát” – a pestist. Behurcolták azt Moldvából a sok ide-oda járkálásukkal. Hívták ezt a rettenetes betegséget még döghalálnak és székelyesen csumának is. Hiába zárták el már a szorosokat, sáncolták el, vágták be az utakat, hogy Gyergyóból s Gyergyóba, Csíkból s Csíkba senki se ki, se be ne járjon, hiába volt a határokon fegyveres őrség, sok vigyázó őrálló személy, vesztegzár, hiába minden „ordo pestis” – rendelet –, a járványszolgák és a sírásók alig győzték a munkát.

Jó egy évtizedig tartott Csíkban és Gyergyóban a nyomorúságos szenvedés: pestis után szárazság, éhínség, majd újra a döghalál következett. 1719-ben Csíkszék így siránkozik az országgyűléshez intézett panaszlevelében: „Amíg kaptak, labodamaggal, galagonyával, vadrózsa gyümölcsivel, vadalmával, megtört vadalmának törkölyivel, bükk- és tölgymakkal, nádgyökérrel, bükkfának rügyeivel, megpergelt bocskornak ételivel s egyéb irtóztató eledelekkel élnek.” Szomorúan panaszolják Udvarhely városának kegyetlen szívtelenségét. Ott ugyanis olyan törvényt tesznek, hogy amíg a zászlót künt tartják a városházán, addig idegen ember semmi pénzért nem vehet a vásárokon sem élelmet, sem pedig sót, aminek akkor igen nagy híja volt Gyergyóban. A zászlót pedig künt tartják éjjel-nappal.

Talán innen ered az a mára már jámbor kötekedéssé szelídült ellentét, ellenségeskedés, ami Csík és Udvarhely, Gyergyó és Udvarhely között van. A gyergyóiak görjéknek nevezik az udvarhelyieket – ma is. E szó kizárólag rájuk vonatkozik, senki másra, és semmilyen más értelemben nem használják. A nyelvészek szerint a görje azt jelenti, hogy görnyedt, görbe. Hogyne lettek volna „görbék” az udvarhelyiek, amikor lesunyták a fejüket, hogy ne kelljen a kérő, élelemért, sóért esedező gyergyóiak szemébe nézniük.

Impresszum   -   Szerzői jogok