Egy Körös-melléki a Tisza-parti klinikán

„A Világ így megyen”
                        (Móra)

„A legszentebb, legúribb vétek
a vissza-vissza emlékezés”
                  (Ady)

Vajon nem istenkísértés-e a múltat faggatni, fél emberöltő távlatából?

Mit keresett a legendás szegedi klinikán egy Ady legszeretettebb városában, Biharország fővárosában, Váradon nevelkedett?

Erre leginkább a 20. század magyarokat sújtó történelme adhatna választ.

Szeged – hol is kezdődött minden? Talán akkor, amikor szeretett anyám könyvespolcáról leemeltem az Aranykoporsót. A csodálatos lelkületű Móra városának varázsa már akkor arra a piedesztálra emelkedett bennem, amit nem volt képes lerombolni a rákövetkező évek hamis igéinek özöne sem („a múltat végképp eltörölni”).

A folytatás szinte rendeltetésszerűen alakult. A feldarabolt Magyarország sebészeinek leginkább egy másik országban volt alkalmuk találkozni. Így történhetett meg, hogy a nagy romániai árvíz évében, 1970-ben, a prágai Nemzetközi Sebészkongresszuson tartott előadásom sorsszerűen hozott össze minden idők legkiválóbb magyar nyelőcsősebészével, Imre Józseffel. Az ezt követő budapesti kongresszuson a minden érdemesre érzékeny Kulka Frigyes profeszszor fogadott barátságába. Két sorsfordító találkozás! Ilyen előzmények után kereshettem fel Petri Gábor professzor – már akkor európai mércével mérhető – szegedi sebészeti szentélyét. Az a felejthetetlen pillanat, az ott átélt szellemi kisugárzás ma is magával ragad.

A váradi közkórház Erdély- és Ó-Románia-szerte ismert sebész főorvosának, Krisár Zoltánnak a tanítványaként, sikeresen megvédett diszszertációm alapján, hiába avattak az orvostudományok doktorává, 1973-ban, Bukarestben, a magyar értelmiségre nehezedő nyomás szülőföldem elhagyására kényszerített. Professzor barátaim javaslatára így kerültem a szegedi klinikára, 1978-ban. Örök hálával tartozom Petri professzornak, hogy befogadott klinikájára, ahol tanulva-tanítva mindazt átélhettem, amitől a marosvásárhelyi egyetemen örökre el lettem zárva.

Volt mit tanulni!
Fráter Lóránd radiológiai elemzéseiből, a Professzor Úr vezette kunérok „forum romanorum”-ából, Varró professzor Belklinikája és a Kör-intenzív klinikusainak, kutató elméinek gárdájától.

Az évtized végére zenitjén már túljutott, de még akkor is három masszív pilléren nyugvó klinika poroszosan szigorú, ám annál hasznosabb rendjébe beilleszkedni, pályafutásomat újra kezdeni – mai szóhasználattal – nagy kihívás volt. Akkor olykor dermesztően hatott.

A múltba visszatekintve nemcsak e sorok írója, hanem a klinika derékhada is vizsgázott a Szent István-i Intelmekből, a Trianon verte magyar érzület akkori állapotából, hiszen a rendkívüli előrelátással megáldott Klebelsberg Kunónak köszönhetően, a Klinika a kolozsvári egyetem jogutódja volt. Stefan Zweig tollára illő szituáció.

Nos, a klinikák vezérkara jelesre vizsgázott.

Még ma is érzem Németh András professzor felém áradó szeretetét, Kovács Gábor, Varró Vince, Sonkodi Sándor, Ribári Ottó, Kovács László professzorok és a Professzor Úr feleségének kedves közvetlenségét és mindazon klinikusokét, akikkel szegedi éveim alatt megismerkedtem, és akik közül sokan szeretetükbe fogadtak. Hiszen egy adott pillanatban összklinikai konziliáriussá neveztek ki, s így a klinikák belső élete nyitott könyvvé vált számomra.

Talán nem lesz érdektelen arról is beszámolni, hogy egy kívülről (Közép-Európa Mayo Klinika volumenű sebészetéről) jött, független, ám a klinikák vitathatatlan elsőbbrendűségének szellemében nevelkedett erdélyiben milyen kép alakult ki a szegedi Sebészeti Klinikáról. Egyfelől Szegeden mérnöki precizitással tervezték meg a műtéteket; másfelől viszont világossá vált, hogy ezek a szabályok nem fedik le teljesen az azonnali, előre nem látható döntéseket követelő akut sebészetet. Egy-két kudarc kellett ahhoz, hogy ráébredjek: a Krisár Zoltán mellett tanultak mindenütt, Szegeden is érvényesek. Emlékszem, milyen kitartóan igyekeztem a Professzor Urat a pylorusplasztikák Váradon alkalmazott rejtélyeibe beavatni, viszont annál nagyobb egyetértésben idéztük fel Dutka Ákos akkoriban megjelent könyvét, A holnap városát, majd a klinika történetében első sürgősségi Hartmann műtétet is volt merszem elkövetni. Szellemi nagyságához méltóan, ezeket a szegedi gyakorlatból „kilógó” műtéteket Petri Gábor nem büntette, nem tiltotta meg.

Miért ne idézném fel, hogy vért izzadtunk, amíg az első szegedi coronaria by-passolt beteg masszív vérzését, gyomortamponádot okozó, miniatűr, akut stressz-fekélyét, hajnalok hajnalán, a fornixban meg nem találtuk? Ritka pillanatként, a kétségbe vont megoldás mellett a sebészek egységesen kiálltak. Hála Istennek, a beteg, teljesítve a kétes helyzetekre vonatkozó „Imre József-i kritériumot”, életben maradt. Aztán egy „csendes” vasárnapi ügyeletbe robbant a három akut műtétet megkoronázó, belklinikai, addig fel nem ismert, de éppen akkor spontán rupturát produkáló lép brucellosis.