Az én falum: Tóti (részletek egy emlékiratból)

A falu nem olyan, mint a város, még egy iciri-piciri várostól is különbözik, mert itt mindenki ismer mindenkit, úgy mondják, hogy mindenki tudja, mi fő a másiknak a fazakában. Ismerik egymás örömét, gondját, baját, itt nem lehet elmenni közömbösen a másik mellett, együtt örülnek, együtt próbálnak kimászni a bajból, tudják, ha valaki beteg, de a névnapokat is számon tartják. Amikor idegen jön a faluba, azt mindenki ismeri, itt mindenki köszön mindenkinek, itt nem lehet az önzésbe menekülni, mert ha nem akarod, akkor is megkérdezik, hogy vagy, és legalább jó egészséget vagy jó napot kívánnak. Amikor egy idegen jön és keres valakit, jaj neki, ha nem köszön, mert biztos, hogy a falu másik végén köt ki, ha nem veszi észre, hogy hol vétett, lejárhatja a lábát, míg megtalálja katona cimborája házát, hiába szorongatja a cédulát a címmel. Megvan a házszám is, úgy érzi, jó irányba halad, de azon veszi észre magát, hogy egyre távolabb került céljától. Aki köszön, a szemébe néz annak, akivel beszél, nyílt, látszik rajta, hogy nem takargat semmit, talán még el is kísérik, vagy egy gyereket adnak mellé, vagy megmutatják a legrövidebb utat. Házszám nélkül is odatalál.

Megpróbálom a magam módján bemutatni a falut és határát, környékét, úgy, ahogyan az emlékeimben él, megpróbálok idegenvezető lenni, talán fény derül sok mindenre, ami mellett eddig elsuhantunk, amit észre sem vettünk, vagy nem is érdekelt, vagy siettünk, miközben nagy dolgokat kerestünk, és kihagytuk, akaratlanul is, az embert. A falu maga az ember, az ember az élet, az élet a történelem, a múlt, a jelen és a jövő is.

Sétálunk egyet, nézelődésünket a központban kezdjük. Innen indulunk, ide térünk vissza, hogy másfelé vegyük utunkat. A templom, bárhonnan is közelítjük meg a falut, már messziről látszik, mint egy ragyogó fehér világítótorony, hívogat. Azt mondják, mindig fehér volt, csak a cserép volt vörös, a torony is, mint egy óriási fehér gyertya emelkedik a fák és házak fölé. De hol vannak a hatalmas hársak? Kivágták, hogy új kerítést építhessenek, de majd újak nőnek, talán már lombos fák lesznek a csemetékből, mikorra a játszótéren gondtalanul hancúrozó gyermekek felnőnek.

Ebben a templomban, ennek a templomnak a papja keresztelte dédapáimat, nagyszüleimet, szüleimet, minket és gyermekeimet is. Itt konfirmáltunk valamennyien, itt esküdtünk, ennek a templomnak a papja temette is el az eltávozókat.

Lefelé megyünk először, hiszen ez a mi utcánk, a Malom utca vagy az Alszeg, ezen az utcán legalább egyszer mindenki végigmegy, vagy viszik, mert itt mennek a temetőbe is. Minden házat ismerek, némelyiknek az építésébe is besegítettem. – Hol lakunk? Alig hagytad el a rendőrség új épületét jobb kéz felől, balról pedig a Breie-ház helyére üzletközpontnak épült, de csak kocsmaként hasznosított épületet, már majdnem ott vagy. Nincs messze, menj csak lefelé, könnyen rátalálsz, már csak itt van vadgesztenyefa az utcán, édesapám ültette, valamikor rég. A ház is régi, de még jól tartja magát. A négy eperfa már nincs meg, szőlő és virág van a helyén, de a kertben még teremnek a vén körtefák, amelyeket nagyapám és édesapám ültettek, de már azok a fák is nagyok, amelyeket én hoztam. Van mogyoró és somfa is, de már a bodzafa sem kicsi.

Az utcában, aki nem rokon, az jó barát! Szép emlékek kötnek a Bisztra-parthoz, itt nőttünk fel, versenyeztünk, hogy ki fürdik meg többször, s bizony nemegyszer elszöktek a ránk bízott libák, átúsztunk a Malomgazra, és visszazavartuk őket a Szugolyba, az anyákat megkötöttük, vagy akáctövist szúrtunk a sarkába, hogy ne kóboroljanak el. Versenyeztünk, előbb csak keresztben úsztunk át, majd felfelé versenyeztünk. Lovakat fürösztöttünk, úsztattunk, itt hajított le a hátáról a bivaly és a szamár. A part agyagjából állatokat gyúrtunk, tilinkót és kecskedudát faragtunk, rúgtuk előbb a szőrlabdát, majd a lasztit, a Lókertből kiszakított focipályán. Halásztunk, rákásztunk. Még láttuk, hogy hogyan rakják a boksákat, hogyan égetik a faszenet, akkor még kovácsszénnek hívták, a Szénégetőben. Ide építették az első állami tulajdonú pálinkafőzőt. Tanúi voltunk a vasútépítésnek, az állomás, a bakterház felépítésének és lebontásának is. Mennyi kvarchomokot hordtak fel Feketeerdőre, hogy erőlködött a kis mozdony felfelé, mondta is szaporán: „Isten segíts! Isten segíts! Isten segíts!” Lefelé üresen vígan füttyögetett, már nem kért segítséget, hanem öntelten pöfögte: „Ha segítsz is, ha nem is, lemegyek én magam is!” Hogy rohant a két elszabadult vagon lefelé!, csoda, hogy akkor nem siklott ki, és nem történt baleset. Máskor volt, hogy felrobbant a kazán, vagy kisiklottak a vagonok, volt, amikor négy halálos áldozat volt egyszerre. A nagy vasúton szenet hordtak, ma már csupán a rozsda marja a síneket, a talpfák is redvesek, pedig mennyi ember kereste szénbányászattal a kenyerét.

Ha átmegyünk a vasúton, és balra kanyarodunk, mindjárt elérjük az alagutat, itt ment felfelé a gyalogút a Veres Barátok kolostorához. Itt a pincénk, innen már pincesor halad az út jobb oldalán, mindjárt itt a szőlőnk, amit volt gazdájáról, Balibánnak hívunk. A nagyapám pincéje fölött hatalmas cseresznyefák mosolyognak. Felfelé pincék vannak a szőlők alatt, de itt már az út bal oldalán is szőlők váltják a szilvásokat, emelkedik az út, majd ott, ahol a Tóthok pincéje van, jobbra fordulunk. Szőlők között halad az út, balra elmarad a Banka, a szilvással, erdőfolttal tarkított kaszáló, éppen itt az a hatalmas, földig érő ágú tölgyfa, amelyiken annyit hintáztunk. Itt van az árpával érő körtefa, és berkenye is van. A híd alatt meg, hogy kimélyült a vízmosás, megkerüljük, és máris ott vagyunk, a Döccen-szélen, ahol a gyalogút kanyarog a forrásig. Az erdőrész a forrással a miénk, a tetején szilvás van cseresznye- és almafákkal, az úton túl van a szőlőnk, benne piros ribizlivel az alsó járás végén, és körtefa áll, amelyik kimagaslik az őszibarackok közül. A forgóban kunyhó, előtte nagy szemű cseresznyefa, még a létra is neki van támasztva.

Balra fordulunk, a Döcce-szélén, balról erdő, jobbról szőlő, el sem téveszthetjük a szőlőnket, itt a Rigóhegyen, mert csak a mienknek a végén van ribizli, ha felmegyünk a barázdán, a forgóban három cseresznyefa áll. Az utat hatalmas cseresznyefák szegélyezik, az útonjárók örömére, azon túl szőlők, a miénkben piros és sárga bélű dinnyekörte, a Kapusiékéban szelíd gesztenyefa áll, és mindenütt barack, rengeteg barackfa. Innen belátjuk az egész Berettyó völgyét és sokat az Érmellékből is. A harmadik dűlő már a Cseroldal, itt honosítottuk meg a Royal szőlőt, először a környéken. A Hegymegerdőn, a patakon túl már az ábrámi határ kezdődik, de ha felmegyünk az úton, elérjük a Szorost. Fölötte az út Cséhtelekre és Széltallóra vezet. Milyen jó volt itt lovagolni. Innen, a tetőről, be lehet látni az egész Ropót és a Borkúti szőlőket is.

– De mit beszélek?! – Alig van már pince, a szőlők helyén elvadult siska és bozót, a gyümölcsfák helyét néhol jelzi egy-egy különösen ragaszkodó elvadult magoncbokor. Kiirtották a szőlőt, vagy maguktól pusztultak ki, és kivágták a hatalmas dió- és cseresznyefákat, a sudár berkenyéket, de nem kegyelmeztek az almának és körtének, de a ribizli- és naspolyabokroknak sem.

Ha megállunk az akácos szélén, ott, ahol valamikor a háromszögelési pont, a Messzelátó állt, belátjuk az egész vidéket, ez a vízválasztó a Berettyó és a Bisztra között, ez a Nagyhegy legmagasabb pontja. A Bisztra völgyében is nagyon sűrűn vannak a falvak, szinte egymást érik, de sokat eltakarnak a Rézalja szelíd dombjai. Távolabb, esős időben alig karnyújtásnyi távolságra, a Réz legnyugatibb, tölggyel borított hegyei látszanak, és ott, ahol most úgy pipál a hegy, ott van Feketeerdő.

Impresszum   -   Szerzői jogok