Ballada, folklór, nemzetkarakterológia
A ballada A bárányka (Mioriţa). Az 1840-es években „fedezték fel”. Alecu Russo így emlékezett arra, hogy mit jelentett számára az, amikor Soveján, a dél-moldvai Vranceában, az egyik énekmondó előadta neki: „a lăutar [laut=hegedű] extázisba akarván engem hozni, elkezdi a Mioriţa balladáját. És amikor befejezte, már nem gyötör semmi kétely, egyszer s mindenkorra bizonyosságot szereztem a román nemzetiségről, a román szellemről, az igazi román irodalomról.”1 Ma már vitatják, hogy Russo azt hallotta, amit barátja, Vasile Alecsandri közölt, aki nem is tagadta, hogy a népi szöveget megcsiszolta. De nemcsak a nemzeti ébredéssel fonódott össze a ballada. Vigaszt nyújtott a nagy megpróbáltatások során is. Mihail Sadoveanuban, akit még az egyik legnagyobb román íróként tartunk számon, 1917-ben, amikor a ballada hadak dúlta szülőföldjén járt, „a halottak énekeként” ötlöttek fel az első sorok, „az elesett nemzedékek dallamos moraját” hallotta ki belőlük, hogy aztán így is tanúbizonyságot szerezzen arról, hogy „a költő hangján keresztül Isten szól…”2
Ezt hallotta ki Erdélyi József, aki némileg átköltve tette közzé a Nyugat 1930. évfolyamának 3. számában. Korábban itt nem is közöltek népballadát, nem is nagyon írtak róla. Először 1909-ben Balázs Béla elmélkedett a balladatöredékek értékéről,3 majd Babits írta Balázs Béla Misztériumok kötetéről, hogy „igazán pompás költői érzékkel nem drámákban kereste az igazi drámai formát, hanem, mint maga kifejezte egyszer előttem, »a székely népballada fluidumát próbálta drámává nagyítani«”4. Így készítette elő Balázs Béla a terepet Erdélyi József számára, akinek fordítása kordokumentum is.
A bárány
(Román népballada után)
Égigérő nagy hegyekről,
a mennyország kapujából,
ahol téreng a hágón át,
ereszkedik a völgységbe
három juhnyáj s három juhász.
Hajt az egyik hű kutyákkal
szép nagy nyájat, jó lovakat;
a más kettő csak árnyéka.
A két irigy csak összesúg,
összebeszél, hogy napestve
vérit veszik a jámbornak
s minden javán megosztoznak.
De van ám az első nyájban
egy feketegyapjas táltos,
három napja az nem eszik,
sem nem eszik, sem nem iszik.
«Juhom, juhom, kedves juhom,
éjfekete táltos juhom,
három napja, hogy nem eszel,
sem nem eszel, sem nem iszol;
vagy a fűnek nincs jó íze,
vagy beteg vagy én bárányom.»
– Én szerelmes édes bátyám,
tereld össze a juhokat,
hajtsd el innen, de most mindjár,
oda ahol ember nem jár. –
«Uram, uram, én őrizőm,
hídd magadhoz egy kutyádat,
hidd elő a legbátrabbat,
a tehozzád leghívebbet,
jaj, mert még ma naplementkor
meg akarnak téged ölni
a muharos legelőben.»
«Juhom, juhom, kedves juhom,
éjfekete táltos juhom,
ha csakugyan meg kell halnom
a muharos legelőben,
mondd meg az én gyilkosimnak,
temessenek ide közel,
a juhállás közelébe,
az esztena háta megé,
hogy lehessek juhaimmal,
halljam a nyáj bégetését,
meg a kutyák ugatását.
Állj meg, állj meg, mondd meg azt is,
tűzzék fölém fűzfasípom,
akin annyit búslakodtam,
a jávorfafurulyámat,
akin annyit epedeztem,
a bodzafatilinkót is,
akin annyit lelkesedtem.
Belefújnak majd a szellők
az én három furulyámba,
összegyűl a nyáj köröttem
s vérkönnyeket sír felettem.
«Ne mondd nekik, hogy megöltek,
mondd nekik, hogy megnősültem,
elvettem egy szép királylányt,
egy világszép tündérasszonyt
s hogy az én nászéjszakámon
lehullott egy fényes csillag.
Vőfélyünk volt a dicső Nap,
Koszorúsunk a dicső Hold,
Násznépünk volt a rengeteg,
tölgyes, bükkös, fenyveserdő,
papok voltak a nagy hegyek,
énekesek a madarak,
ezer madár nászdalt mondott,
ahány csillag, fáklyát tartott.
«De ha eljön édesanyám
s kérdezgeti fűtől-fától,
hová lett az ő magzata,
hol az a szép juhászlegény,
olyan karcsú a dereka,
befűzhetnék egy gyűrűbe,
két orcája, mint a téjhab,
serkedező kis bajusza
serkedező búzakalász…
«Neki se mondd meg a valót,
meg ne mondd, hogy meggyilkoltak,
azt se, hogy nászéjszakámon
lehullott egy fényes csillag.
Mondd neki, hogy megnősültem,
elvettem egy szép tündérlányt,
a mennyország királynőjét.
Vőfélyünk volt a dicső Nap,
Koszorúsunk a dicső Hold,
Násznépünk volt a rengeteg,
tölgyes, bükkös, fenyveserdő,
papok voltak a nagy hegyek,
énekesek a madarak,
ezer madár nászdalt mondott,
ahány csillag, fáklyát tartott.»
