A kiválasztott

1.
Huszonnyolc éves férfi zöld kabátban, kék kötött sapka fedi katonásan lenyírt haját. Hideglelős reggel van, enyhe, óvatos köd. Még égnek az utcai lámpák, a szobákban most gyulladnak mocorogva a villanyok. Árva ablakok fekete függönyökbe takaróznak.

Kevés járókelő jön vele szemben, néhány kábult autó mellőzi. Egyedül van.

„Azt hittem, emlékszem az útra, de most rettenetesen megijedtem. Azt hiszem, eltévedtem, mintha egy hosszú, kihalt erdőben botorkálnék. Arcom lilára csípte a hideg. Két percem van még, hogy a katonai behívóval, parancsra, hat órára, a csarnokba érjek.”

Nincs körülötte senki. Tudja. Mégis félénken körülnéz, csak ezután tárja szét a karját, hogy kabátujjai mint keresztvitorlák feszüljenek a belékapaszkodó enyhe légáramtól.

2.
Köd súrolja a fákat. A fák, mint hegyes, gyilkos fegyverek. Mintha szertartási dobok vad üteme csapdosna benne: ősi fekete dárdák erdő-surrogása, hófehér hóba felülről zuhanó ág, reszketve ömlő vér. Rohan, elesik. Vérzik a keze. Nézi a tenyerét, a vérző seb eltűnik.

3.
Az óriási csarnok kívülről talán békés teknősnek tűnik. Emberek százai lepik el a kicsi előteret. A hangszóró durva sercegése hasítja a csöndet: „Figyelem! Figyelem! Kérem a bevonuló fiatalokat, jöjjenek az 1-es bejárathoz, s készítsék elő az irataikat!” Mindenki az éles hang felé fordul. A csarnok üveges bejárata fölött jól olvasható egy fehér táblán a vörös felirat: „A haza védelme minden magyar állampolgárnak alkotmánybeli kötelessége.” Egy fiú letörli idős édesanyja könnyeit. „Majd mindig írok, ne félj… és dolgozni fogok, sokat, és küldök pénzt. Megtakarítom a zsoldot… ott úgyis ellátnak. Kevés is elég nekem, csak tudjam, hogy te nem szűkölködsz… Ha hazajövök, elmegyek éjszakásnak a konyhára, mosogatni… De most ne sírj, kérlek… Így nagyon fáj nekem is…”

4.
Egy anya, egy apa, egy leánytestvér és a bevonuló fiuk, akit most elvisznek, s nem volt még annyi protekciójuk sem, hogy valami jó helyre benyomják az öcsköst. Előkelően, fölényesen, magabiztosan állnak, tudatában, hogy figyelik őket. Urak. Újgazdagok. A fiú nejlonszatyra degeszre tömve csokival, meg nyugati sajtóval. Alig szólnak egymáshoz. Látszólag unják egymás megkopott társaságát, de össze is omolna a világrend, ha ezt őszintén szóvá tennék. A fiú mintha örülne, hogy szülei eddigi gyámkodását elviszi a kis társadalmi léghuzat.

Egy másik fiú odaadja feleségének s közben megcsókolja az aranygyűrűt, a felesége pedig kopasz fejbúbját. Hangoskodva barátai zárják körül. Ugratják, vitézkednek. Ott áll szótlanul közöttük a fiú kedvese. A lány egyre csak a fiú szemét nézi, keresi, amit már úgyis elvesztett. A fiú kerüli a lány tiszta tekintetét; nem lehet elárulni a barátokat. A fiú elbúcsúzik, de már nem tud csókot adni kedvesének, mert elsodorja az izgága tömeg. Kinyílnak az 1. sz. bejárat ajtói. A lány reménytelenül nézi a fiú elmentét, s ekkor egy pillanatra – mi ez a pillanat Isten és a világegyetem örökkévalóságához képest? – a huszonnyolc éves férfi tekintetével találkozik pillantása. Szemeikben ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a sötét üresség, ugyanaz a szunnyadó vágy egy simogatásért a homlokon, a kézen, egy szó lágy érintéséért. Ez a pillanat maga az esendőség.

5.
Felesége otthonukban az ablak előtt áll, két mankójára támaszkodva. A függöny elhúzva, testével a meleg radiátorhoz dől, leheletének párakörei takarják el könnyeit a felkelő nap elől, hogy láthassa reszketésében, egyedül maradásában is egyetlenét, akit hosszú időre elvesztett.

„Nem így akartam elmenni, még utolsó szavammal is megbántottalak. Siettem, pedig »vesztőhelyemre« vittek. Mindent elrontottam… én még búcsúzni is méltatlan vagyok, semmi ünnep a szívemben…” – szólítja a fiú valahol távol a feleségét. Sodródik a tömeggel, táskáját szorítja magához, kék sapkáját – földi glóriáját – Szent György bátorságával védi. A nagy zajban mégis felesége hangját véli hallani: „Pedig mentem volna, hogy utolsó lélegzetednél is ott lehessek, elviseljem a lábak irtózatát, a pálinkaszagot, de elaludtam, s éreztem utolsó csókod nyugalmát, és sírtam álmomban, mikor elmentél, mert elszakítottak tőled hiábavalóan, mikor neked itt lenne a helyed mellettem, hisz kettőnk gyermekét hordom a szívem alatt… csak meg ne őrüljek, de aludnom kell… aludnom kell… most már ha én sírok, ő is sír, most már ha nevetek, ő is kacag. Ha néha hazagondolsz, kettőnkre gondolj!”

6.
Egyedül jut a bejáratig, lehajtja a fejét. Ott van a bejárati ajtónál. Lassan lehunyja a szemét. Belép egy fényes ajtón, s ezerárnyalatú, tengerszélességű, zöld térbe ér, ahol csak fák vannak. Megannyi terpeszkedő fa: a bölcs Sion hegyi, a zarándok cédrus, a megcsalt Phyllis, az örök nyugalmú Philemon és Baucis, az égig érő tetejetlen fa mint sámánok lajtorjája, a fehér fájdalmú nyír, a halottsirató fűz. Zöld karok. Összeroppantják vagy beburkolják? Közöttük van, mint levegőben az illat. Újból a sivár nagy ajtó – a múlt sötét titkainak rozsdásodó páncélajtaja.

7.
Az újoncok sorba állnak, lábukhoz helyezik a különböző színű táskákat.

– Még most rakják ki a kábító üvegcséket – szól egy tiszt –, mert akitől elvesszük, arra az anyja se ismer rá. Szóval, kár rám nem hallgatni. A vadászkutya szimata a mi szimatunkhoz képest bolhaköhögés.

Viszonylag felszínesen megnézik a táskákat.

– Ez mi? – kérdezi egy fiatal tiszt.

– Könyv – válaszolja a huszonnyolc éves fiú.

A fiatal tiszt gyorsan átlapozza, aztán érdeklődés, kétségbeesett meghökkenés, hivatalnoki magabiztosság keveredik arcán. Jézus háromdimenziós fényképénél hosszasan elidőzik.

– Csak tudnám, e mire jó? Na, vigye! – jegyzi meg a tiszt foghíjról, zavarodottan.

Impresszum   -   Szerzői jogok