A hegymászók

Talán már említettem korábban is, ami viszont cáfolhatatlanul bizonyítja kijelentésem igazságát, hogy a mi falunk nem a vendégszeretetéről híres. Sőt. Be kell vallanom, hogy a mi falunk az égegyadtavilágon semmiről sem híres. Hírünk-nevünk megreked a helységnévtáblánál, s egy centiméterrel sem szárnyal tovább – ez azonban egy jottányit sem tántorít el bennünket önmagunktól, mivel bennünket éppen annyira nem izgat, mi történik másutt, amennyire másokat nem hoz lázba a mi létezésünk.

Úgy emlékszem, azt sem hallgattam el más alkalmakkor, hogy meglehetősen jól élünk. Gyakorlatilag mindenünk megvan. A magyarázat erre éppolyan egyszerű, amennyire különös: valamikor réges-régen alapítványt hozott létre értünk valaki. Ennek az alapítványnak köszönhető, hogy nem csak mi, de még az unokáink is különösebb megerőltetés nélkül, könnyedén fognak boldogulni kis világunkban. Beszélik bölcs öregek, hogy egy óriás tette ezt a szívességet az őseinknek, nekünk és utódainknak. Egy óriás, aki hajdanában a hegyeinkben kószált. Így tartja a fáma, hát minden bizonnyal így is történt – bár manapság már hegyeink sincsenek. Oly sok minden veszett oda…

Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a mi falunkban számos izgalmas dolog, köztük még egy komplett, felkészült hegymászó csapat is akad! Hilari a vezetője. Ennek azonban története is van, természetesen. El is mesélhetem éppen, ha kedvem tartja…

Az úgy volt, hogy egy tavaszi napon a bíró meg a harmonikás tanácsnok együtt támasztották a pultot a faluvégi kurta kocsmában. Utóbbi veje, a néhány esztendeje közöttünk ragadt nyalka legény ugyancsak velük tartott. Szorgosan emelgették a poharat a szájukhoz. A televízióban természetfilmet vetítettek éppen, égbenyúló hegyeket, havas csúcsokat és hosszú szőrű barmokat mutattak, meg az ég világoskék háttere előtt kitárt szárnnyal lebegő fekete-fehér keselyűket.

– Az, ami ott legel, az egy takin – szólalt meg egy hang a sarokban.
– Hol, te? – bődült el a faluvégi kurta korcsmáros, és a szeme szabályos alakú, cikcakkos villámokat szórt, hogy Zeusz is megirigyelhette volna (mondják, az valami görög varázsló volt régen). Attól bőszült fel ilyen nagyon szegény pára, hogy az említett jeles vendégek jelenlétében ekkora ostobaságokat mer beszélni valamelyik törzsvendége. (A faluvégi kurta kocsmát javarészt törzsvendégek látogatják, méghozzá négy osztályra tagozódva: a kocsmatöltelékek és a kártyázók, a sakkozók, valamint a dámajáték rabjai.) Ha a faluvégi kurta korcsmáros látta volna, melyik anyaszomorító hadovált ekkora égbekiáltó hülyeséget, menten öt-hat vaskos rubrikát húzott volna a neve mögé a füzetébe, amelyikben a tartozásokat vezette. Csakhogy éppenséggel látni nem látta, ki szólt, tudniillik kitakarta a harmonikás tanácsnok széles ábrázata. Hallani ellenben újfent hallhatta, hogy:

– Ott, a Himalája oldalain, azokon a réteken. Ott az egy takin.
A faluvégi kurta korcsmáros hörgött a méregtől:
– Mi, te?!
– Takin. Mondom. Vagyis a Budorcas taxicolor. Azaz a párosujjú patások rendjébe, a tülökszarvúak családjába és a kecskefélék alcsaládjába tartozó emlősállat. Ha magyarul akarnám mondani, talán ökörgazellának nevezném…
– Az a bumfordi, kisebbecske tehén-forma jószág, azzal a fura orral, amiről most váltott át a kamera a havas csúcsokra? – kérdezte érdeklődve a nyalka legény, a harmonikás tanácsnok veje.
– Éppen az! – helyeselt a takin ismerője, aki időközben felállt a székéről és hanyag eleganciával a pultnak dőlt. Kezében sörösüveget tartott, a fizimiskája borostás volt, a haja ellenben kócos.
– Ki maga? – érdeklődött a bíró.
– Hegymászó vagyok, gyerekkoromban kerültem el ebből a faluból. Egy órája érkeztem vissza. A nevem Hilari. Az meg ott egy takin, nekem aztán elhiheti!
– Evett is tán olyat? – vonta fel a szemöldökét a bíró, diszkrét kézmozdulattal leintve a faluvégi kurta korcsmárost, akit a guta és egy újabb üvöltés kerülgetett.
– Azt azért nem – vonta meg a vállát Hilari. – Csak a jak tejét ittam. Az igen zsíros tej, aki abból iszik tíz kortyot, két napig nem éhes.
– Elmegy maga a… – legyintett a harmonikás tanácsnok. Közben arra gondolt, mennyivel többet érne, ha itt lenne a hangszere és azzal szórakoztatná a népeket! Nem kellene ezt a sok kamuflázst hallgatniuk.
– Nyugodtan hihetnek nekem – biggyesztette le az ajkát Hilari. – De ha nem akarnak, nekem úgy is megfelel.
– Ez a film a Himalájáról szól – tudálékoskodott a bíró.
– De úgy ám! – toldotta meg a faluvégi kurta korcsmáros vészt jóslóan, minden önuralmát összeszedve.
– Pontosan arról – nevetett Hilari. – Ott másztam a serpákkal.
– A cserpákkal a maltert szokás meregetni, te tulok! – hangzott valahonnan a faluvégi kurta kocsma mélyéről egy borízű hang.
– Azzal igen, nem is vitás – helyeselt Hilari. – A serpa azonban egy nép Indiában, Nepálban és Bhutánban – itt rövid szünetet tartott, majd hozzátette:
– És Bhutánnak semmi köze a propán-butánhoz, ne is próbálkozzatok!

Impresszum   -   Szerzői jogok