Habent sua fata libelli. A könyv(ek)ről és az olvasó(tábor)ról , másképpen
„Azt ugyan tudjuk, hogy mit nem tudott megakadályozni
az irodalom és a zene. Hogyan nézne ki azonban világunk irodalom és zene nélkül – nem tudhatjuk.”
(Marcel Reich-Ranicki német író és irodalomkritikus; 1920–)
Mennyi örömet szereznek könyveink egy életen keresztül! Nemigen gondoljuk, hogy egyszer eljön az idő, amikor saját könyveink gondot fognak okozni. Még ott sorakoznak a polcon útitársaink, elolvasott, kiolvasott, már el is felejtett könyveink, aztán csomagolni kell; ha az örökösök között van értelmiségi pályára induló, könyvbarát, az lenne az ideális. Ha az örökös(ök) nincs mit kezdjen(ek) a könyvekkel, akkor…, nos, emlékszem egy ilyen esetre. Marosvásárhely egyik jó polgári házában a hagyaték – mércém szerinti – szétszórására, hogy ne mondjam… nem, inkább nem mondom. Így történt: egy szép nagy régi polgári házban fellelhető bútorokat és egy halom régi könyvet, nagyrészt az 1900-as évek elejéről, veretes nyomdai munkákat, történelmi és művészeti könyveket hordtak szét; emlékszem egy szép Mátyás király emlékkönyvre is, amit az orrom előtt vittek el bagóért. Le sem merem írni, milyen árban szedték szét a kis könyvtárat s a régi, patinás használati tárgyakat. Pontosan tudom, 1972 tavaszán volt. Néha, mikor eszembe jut, elhessegetem magamtól a végül is el nem kerülhető kérdést: lesz-e szerető lélek, aki birtokolni fogja könyveimet?
Milyen sok könyv! – és milyen kevés tolerancia! Pontosítani szeretnék: eddigelé nem két, hanem három hatalom égetett el könyveket; az inkvizícióra gondol mindenki, valamint a nácikra, s nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a katolikus egyház struktúrája szerint felépített kommunista diktatúra is pusztította a számára veszélyt jelentő, csak igazságokat hordozó könyveket. Kezdetben égették, majd az árulkodó füstöt elkerülendő – a papírmalmot foglalkoztatták. A náci-fasiszta elveket magában foglaló havaselvi, csausiszta nemzeti kommunizmus pedig újítani is tudott – fennhangon hirdetve az eszme alkotó módon való továbbfejlesztésének doktrínáját, ami a kultúrjavak, dokumentumok esetében a koncentrációs tábor elvét jelentette: a fővárosba szállították, ill. gyűjtötték be az egyházi anyakönyveket; mivel a Batthyáneumot nem lehetett elszállítani, így maga a könyvtár lett a koncentrációs tábor, ahová a jogos tulajdonos még ma is csak engedéllyel léphet be; a nacionalista eufóriában fetrengők saját cirill betűs okmányaik mellett, az erdélyi okiratok latin nyelvezete láttán, szellemi önkielégítést folytat(hat)nak.
So many books, so little time! Milyen sok könyv, milyen kevés idő! – hirdeti egy New York-i antikvárium logója. Nem valószínű, hogy akadna valaki, aki nem értene egyet ezzel. Ha azonban jól meggondoljuk, nem kizárólag napjaink gondjai ezek. Musil (1) írja le: Stumm tábornok olvasni akar, éspedig sokat, mivel azt vallja, minden rend alapja, hogy először rendet kell teremteni a fejekben. Evégett elmegy a bécsi Nemzeti Könyvtárba, és mikor kezébe nyomják a bibliográfiák bibliográfiáját, megsemmisítő erővel hat rá a könyvtár hatalmas állománya. Akkurátusan kiszámította, hogy napi egy könyvet kiolvasva, 10.000 évig kellene éljen, hogy kiolvassa a könyvtár (akkor) három és fél milliót kitevő állományát. Így hát megkérdezte a könyvtárost, ugyan biza hogyan igazodik el ebben a tébolydában. „Tábornok úr, akarja tudni, hogyan ismerek én itt minden könyvet? Megmondhatom: mert egyetlen könyvet sem olvasok. Aki a tartalomba belemerül, könyvtárosként el van veszve. Elveszíti az állomány feletti áttekintőképességét.” A könyvtáros doktori címet viselő személy volt. Ez lenne hát a hozzáértés csimborasszója. (?)
Van ennek a történetnek kiegészítője is. Az egyik frankfurti könyvvásáron, egy stand előtt szóba állt a német kancellár az egyik kiadó lektorával, majd azt kérdezte: „Ki kellene mindezt elolvassa?” Hirtelen senkinek sem jutott eszébe valamiféle válasz. Aztán egy másik standnál még egyszer megkérdezte ugyanezt, itt azonban a válasz nyomban jött: „Herr Bundeskanzler, ha Ön egy péküzletben a zsemlyék százát látja, mégsem kérdezi: kik kellene mindet megegyék?” A kancellár nyomban válaszolt: „Ez nekem nem jelent problémát!” (A nehéz súlyú kancellár tudvalévőleg nagyevő [is] volt!)
Hát… okos beszéd? Eddig nem a túl sok ennivaló jelentette a gondot, hiszen inkább kevesebb volt, mint amennyire szükség lett volna, habár voltak, akik dőzsöltek az élelemben, voltak, akik állandóan éheztek, s nem kevesen éhen is haltak.1 Az idén egyszer arról adtak hírt, hogy egy nagyobb osztrák városban minden nap nagy mennyiségű kenyeret adnak át ingyen a hajléktalanoknak, maradék felét állatokkal etetik fel, mert csak a hajnalban sütött kenyeret lehet eladni, ami megmarad, annak el kell tűnnie este az üzletből, hiszen minden kora reggelen jön a friss áru.
A könyvüzletekbe is állandóan jönnek az új kiadványok, és helyet kell teremteni nekik. Könyvet azonban csak olvasni lehet; mit lehet csinálni azzal, amire már nincs szükség? Vécépapírnak2 manapság olcsón, a célnak jobban megfelelő papírféleség áll rendelkezésre. Faluhelyen a kályhában a tűzgyújtáshoz jobban megfelel az újságpapír, ami fellelhető ott is. A papírgyárak ugyan szívesen feldolgozzák csomagolópapírnak, de ennek feltétele a külön gyűjtés és leadás, ami jelenleg csak Németországban működik.
Szóval gond van, éppen elég. Németországban van azonban egy könyvbarátoknak való, isten bizony jó lehetőség3, sok jó könyvre tettem szert ekképpen.
Mielőtt továbbmennék, elmondom egy beszélgetésem summáját: akivel beszélgettem, a székelykeresztúri unitárius főtanodában koptatott cipőt és ruhát, majd Marosvásárhelyen (velem együtt) aszfaltot, utána körorvosként taposta a sarat egy székely faluban; ezután fürdőorvosként kezelte (segítette) a gyermekáldást hiányoló asszonyságokat; ezt követően szemébe fújta a szél a sivatagi homokot Marokkóban, majd átkelt az Alpokon, de északi irányban. Magyar anyanyelvén kívül jól beszél németül, angolul, franciául és románul, valamennyit oroszul is. Kérdem, mit csinál – azt mondja, éppen nekikezdett a Harry Potter olvasásához, persze angol eredetiben: összesen hét kötet, kötetenként 350, összesen kétezer oldalnál valamivel több. Hát, aki ezt utánacsinálja, jelentkezzen! (Az olvasmány okán leghelyesebb, ha nem vitatkozunk.)
Ellenpontozásként még egy valódi eset: Beckhamnek, a híres labdarúgónak a felesége, a tinik példaképe, egy alkalommal elmondta, hogy húsz-egynéhány évesen eddigelé még egyetlen könyvet sem olvasott; érdeklődési területe csak a divatkatalógusokra terjed ki. (Szabadjon hivatkoznom a régi népi bölcseletre: a zsák meg szokta találni a foltját, különben megszűnik továbbra is zsáknak lenni.)
A 2006. tavaszi budapesti nagy könyvvásáron nemigen volt optimista hangulat: hatalmas felhozatal, de inkább zsugorodó olvasótábor. Ezt nem lehet szépíteni, hiszen az olvasótábor nagyságát megmutatja az eladott könyvek száma, és összehasonlítási alapul szolgálnak a statisztikák, visszamenőleg évekre, hosszában, keresztben, kinek ahogyan jobban tetszik.
Dr. Szőcs Károly orvos, közíró (1937, Olasztelek, Háromszék). A Székely Mikóban érettségizett, orvosi egyetemet végzett Marosvásárhelyen, körorvos volt Oklándon, gyermekgyógyász Csíkszeredában. 1983 óta Németországban él. Az úgynevezett harmadik kultúrához tartozónak számítja magát; határterületi és szaktárgyi írásokat közöl magyarországi és erdélyi lapokban. 2004-ben kötete jelent meg, Messzelátó címen (olvasható a MEK-en: https://mek.oszk.hu/03900/03984).
Jegyzetek
Jegyzetek
1. Olvasom reggelizés közben az újságban: az 5,2 millió lakost számláló Nicaraguában 850 dollár (!) az egy főre eső évi jövedelem, és a lakosság 60 százaléka éhezik. Kezdő orvos koromban láttam volt életemben először és utoljára pellagrás beteget, egy 70 év körüli pácienst; nemsokára felakasztotta volt magát, s a bonclelet alá is támasztotta a klinikai diagnózisomat. Nota bene: megrovásban részesültem a felettes szervtől, mivel az évi statisztikai jelentésbe is felvettem ezt a diagnózist, holott már rég jelentették a pártnak, hogy a pellagra – a regáti puliszkát evők „nemzeti” betegsége – hála a párt bölcs politikájának, felszámoltatott!
2. Dr. Jaklovszky Alfonz volt udvarhelyi gyermekgyógyász főorvostól tudom, hogy hadifogsága idején, egy magyar bárói kastély könyvtárát a felszabadító szovjet hadsereg vécépapírnak használta; tehát: a mahorkát a Pravda papírjába csavarták, vécépapírnak pedig a felszabadított ország „kizsákmányolójának”, jelesül egy Szatmár körüli kastélynak a könyvtárát használták; „tudod, akkor olvashattam a klasszikusokat, kedvem szerint” – így Fonzi bátyánk.
3. Minekutána egy könyv megjelenése után a kiadó behajtotta a tervezett hasznot, az eladatlan példányokat potom áron továbbadják arra szakosodott boltoknak, s azok az eredeti fogyasztói ár negyedéért vagy még olcsóbban kínálják. Alig hihető: egy művészeti albumot 2004-ben 49,95 €-ért vásároltam, s most, maradékállományból, postaköltséggel együtt 10,85 €-ba kerül. Ezt nevezik (kapitalista?) piacgazdaságnak néha.
4. Ez bizony beteljesedett! Lásd Ana Blandiana: „a szó szabadsága csökkentette a szó jelentőségét” in: Dana G. Ionescu: Libertatea a diminuat împortanţa cuvântului. Adevărul c. napilap, 2010. december 14.
5. Habár történtek manapság próbálkozások a nagy klasszikus mûvek rövidített kiadására is. Ezzel kapcsolatosan az elhangzott állásfoglalás: el a kezekkel a rövidítésektõl. Majd az idõ dönt errõl is.
6. Íme egy velencei történet: Pietro Mocenigo dózse megvásárolt két török ikerszépséget, 75 dukátért (ez mai árfolyamon 10-14 ezer eurónak felel meg), s azok a dózsét egy év alatt erőszak alkalmazása nélkül a túlvilágra juttatták.
7. Benjamin Disraeli (1804– 1881, Earl of Beaconsfield, brit író és konzervatív politikus) nagy érdeme volt a The Education Act című iskolatörvény; különben ő képviselte Nagy-Britanniát 1878-ban a Berlini Kongresszuson.
8. Pietro Aretino (1492–1556) olasz reneszánsz író, költő; apja cipész, anyja valószínűleg egy szajha volt. (Lásd: Aretino pajkos rézmetszeteit.) Rómában, majd Velencében élt; vulgáris verseket és szex-grafikákat forgalmazott; leánytestvére vulgáris csínyén olyan nagyot kacagott, hogy a székről leesve nyakát törte és nyomban meghalt.
9. Johann Friedrich Riederer (1678–1734) német költő, eredetileg kereskedő volt.
10. Rudolf Heinrich Zobel (1734–1775) német egyetemi tanár, a Lesewut fogalom első leírója.
11. Johann Gottfried Hochen, (1762–1836) német teológus és történész.
12. Rudolf Schlichter (1890– 1955) német festőművész, berlini éveiben a fiatal Cziffra Gézával azonos baloldali csoportosuláshoz tartozott, megfestette Cziffra arcképét; a kép ma a berlini Nemzeti Galériában látható.
13. Wilhelm Amberg (1822– 1899) német genre-festő; Vorlesung aus Goethes Werthers (Felolvasás Goethe Wertherjéből) című festménye, 1870-ből; a kép lehívható a Wikipédián, megérdemli megtekinteni.
14. Csődült, avagy csődített – ezt a jelenséget megismerhette a szocializmust építő városi polgár is, éspedig a kettős céllal végzett betelepítésekkel.
15. Peter Sloterdijk (1947–) német filozófus, kultúrtörténész, esszéíró, Rektor der Staatlichen Hochschule für Gestaltung in Karlsruhe, a kultúrfilozófia és médiaelmélet ordináriusa a bécsi egyetemen; anyja német, apja holland.
16. Umberto Eco (1932–) olasz író és nyelvtudós, A rózsa neve (1982) és a Foucault-inga (1989) című műveivel világsikert aratott.
17. Jean-Claude Carriere (1931–) francia író és forgatókönyvíró.
18. „Hiszen az égen kitűnően eligazodtak” – ezt a kifejezést dr. Jaklovszky Alfonztól hallottam volt.
19. Marcel Reich-Ranicki (szül. Marceli Reich, 1920–) német publicista és irodalomkritikus.
20. E sorok írója errõl a folyamatról 1960. november elsõ napjaiban történt falusi körzeti orvosi beiktatása idejétõl közvetlenül át- és megélt idõszakként, szemtanúként beszélhet.