Habent sua fata libelli. A könyv(ek)ről és az olvasó(tábor)ról , másképpen

„Azt ugyan tudjuk, hogy mit nem tudott megakadályozni
az irodalom és a zene. Hogyan nézne ki azonban világunk irodalom és zene nélkül –  nem tudhatjuk.”
(Marcel Reich-Ranicki német író és irodalomkritikus; 1920–)

Mennyi örömet szereznek könyveink egy életen keresztül! Nemigen gondoljuk, hogy egyszer eljön az idő, amikor saját könyveink gondot fognak okozni. Még ott sorakoznak a polcon útitársaink, elolvasott, kiolvasott, már el is felejtett könyveink, aztán csomagolni kell; ha az örökösök között van értelmiségi pályára induló, könyvbarát, az lenne az ideális. Ha az örökös(ök) nincs mit kezdjen(ek) a könyvekkel, akkor…, nos, emlékszem egy ilyen esetre. Marosvásárhely egyik jó polgári házában a hagyaték – mércém szerinti – szétszórására, hogy ne mondjam… nem, inkább nem mondom. Így történt: egy szép nagy régi polgári házban fellelhető bútorokat és egy halom régi könyvet, nagyrészt az 1900-as évek elejéről, veretes nyomdai munkákat, történelmi és művészeti könyveket hordtak szét; emlékszem egy szép Mátyás király emlékkönyvre is, amit az orrom előtt vittek el bagóért. Le sem merem írni, milyen árban szedték szét a kis könyvtárat s a régi, patinás használati tárgyakat. Pontosan tudom, 1972 tavaszán volt. Néha, mikor eszembe jut, elhessegetem magamtól a végül is el nem kerülhető kérdést: lesz-e szerető lélek, aki birtokolni fogja könyveimet?

Milyen sok könyv! – és milyen kevés tolerancia! Pontosítani szeretnék: eddigelé nem két, hanem három hatalom égetett el könyveket; az inkvizícióra gondol mindenki, valamint a nácikra, s nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a katolikus egyház struktúrája szerint felépített kommunista diktatúra is pusztította a számára veszélyt jelentő, csak igazságokat hordozó könyveket. Kezdetben égették, majd az árulkodó füstöt elkerülendő – a papírmalmot foglalkoztatták. A náci-fasiszta elveket magában foglaló havaselvi, csausiszta nemzeti kommunizmus pedig újítani is tudott – fennhangon hirdetve az eszme alkotó módon való továbbfejlesztésének doktrínáját, ami a kultúrjavak, dokumentumok esetében a koncentrációs tábor elvét jelentette: a fővárosba szállították, ill. gyűjtötték be az egyházi anyakönyveket; mivel a Batthyáneumot nem lehetett elszállítani, így maga a könyvtár lett a koncentrációs tábor, ahová a jogos tulajdonos még ma is csak engedéllyel léphet be; a nacionalista eufóriában fetrengők saját cirill betűs okmányaik mellett, az erdélyi okiratok latin nyelvezete láttán, szellemi önkielégítést folytat(hat)nak.

So many books, so little time! Milyen sok könyv, milyen kevés idő! – hirdeti egy New York-i antikvárium logója. Nem valószínű, hogy akadna valaki, aki nem értene egyet ezzel. Ha azonban jól meggondoljuk, nem kizárólag napjaink gondjai ezek. Musil (1) írja le: Stumm tábornok olvasni akar, éspedig sokat, mivel azt vallja, minden rend alapja, hogy először rendet kell teremteni a fejekben. Evégett elmegy a bécsi Nemzeti Könyvtárba, és mikor kezébe nyomják a bibliográfiák bibliográfiáját, megsemmisítő erővel hat rá a könyvtár hatalmas állománya. Akkurátusan kiszámította, hogy napi egy könyvet kiolvasva, 10.000 évig kellene éljen, hogy kiolvassa a könyvtár (akkor) három és fél milliót kitevő állományát. Így hát megkérdezte a könyvtárost, ugyan biza hogyan igazodik el ebben a tébolydában. „Tábornok úr, akarja tudni, hogyan ismerek én itt minden könyvet? Megmondhatom: mert egyetlen könyvet sem olvasok. Aki a tartalomba belemerül, könyvtárosként el van veszve. Elveszíti az állomány feletti áttekintőképességét.” A könyvtáros doktori címet viselő személy volt. Ez lenne hát a hozzáértés csimborasszója. (?)

Van ennek a történetnek kiegészítője is. Az egyik frankfurti könyvvásáron, egy stand előtt szóba állt a német kancellár az egyik kiadó lektorával, majd azt kérdezte: „Ki kellene mindezt elolvassa?” Hirtelen senkinek sem jutott eszébe valamiféle válasz. Aztán egy másik standnál még egyszer megkérdezte ugyanezt, itt azonban a válasz nyomban jött: „Herr Bundeskanzler, ha Ön egy péküzletben a zsemlyék százát látja, mégsem kérdezi: kik kellene mindet megegyék?” A kancellár nyomban válaszolt: „Ez nekem nem jelent problémát!” (A nehéz súlyú kancellár tudvalévőleg nagyevő [is] volt!)

Hát… okos beszéd? Eddig nem a túl sok ennivaló jelentette a gondot, hiszen inkább kevesebb volt, mint amennyire szükség lett volna, habár voltak, akik dőzsöltek az élelemben, voltak, akik állandóan éheztek, s nem kevesen éhen is haltak.1 Az idén egyszer arról adtak hírt, hogy egy nagyobb osztrák városban minden nap nagy mennyiségű kenyeret adnak át ingyen a hajléktalanoknak, maradék felét állatokkal etetik fel, mert csak a hajnalban sütött kenyeret lehet eladni, ami megmarad, annak el kell tűnnie este az üzletből, hiszen minden kora reggelen jön a friss áru.

A könyvüzletekbe is állandóan jönnek az új kiadványok, és helyet kell teremteni nekik. Könyvet azonban csak olvasni lehet; mit lehet csinálni azzal, amire már nincs szükség? Vécépapírnak2 manapság olcsón, a célnak jobban megfelelő papírféleség áll rendelkezésre. Faluhelyen a kályhában a tűzgyújtáshoz jobban megfelel az újságpapír, ami fellelhető ott is. A papírgyárak ugyan szívesen feldolgozzák csomagolópapírnak, de ennek feltétele a külön gyűjtés és leadás, ami jelenleg csak Németországban működik.

Szóval gond van, éppen elég. Németországban van azonban egy könyvbarátoknak való, isten bizony jó lehetőség3, sok jó könyvre tettem szert ekképpen.

Mielőtt továbbmennék, elmondom egy beszélgetésem summáját: akivel beszélgettem, a székelykeresztúri unitárius főtanodában koptatott cipőt és ruhát, majd Marosvásárhelyen (velem együtt) aszfaltot, utána körorvosként taposta a sarat egy székely faluban; ezután fürdőorvosként kezelte (segítette) a gyermekáldást hiányoló asszonyságokat; ezt követően szemébe fújta a szél a sivatagi homokot Marokkóban, majd átkelt az Alpokon, de északi irányban. Magyar anyanyelvén kívül jól beszél németül, angolul, franciául és románul, valamennyit oroszul is. Kérdem, mit csinál – azt mondja, éppen nekikezdett a Harry Potter olvasásához, persze angol eredetiben: összesen hét kötet, kötetenként 350, összesen kétezer oldalnál valamivel több. Hát, aki ezt utánacsinálja, jelentkezzen! (Az olvasmány okán leghelyesebb, ha nem vitatkozunk.)

Ellenpontozásként még egy valódi eset: Beckhamnek, a híres labdarúgónak a felesége, a tinik példaképe, egy alkalommal elmondta, hogy húsz-egynéhány évesen eddigelé még egyetlen könyvet sem olvasott; érdeklődési területe csak a divatkatalógusokra terjed ki. (Szabadjon hivatkoznom a régi népi bölcseletre: a zsák meg szokta találni a foltját, különben megszűnik továbbra is zsáknak lenni.)

A 2006. tavaszi budapesti nagy könyvvásáron nemigen volt optimista hangulat: hatalmas felhozatal, de inkább zsugorodó olvasótábor. Ezt nem lehet szépíteni, hiszen az olvasótábor nagyságát megmutatja az eladott könyvek száma, és összehasonlítási alapul szolgálnak a statisztikák, visszamenőleg évekre, hosszában, keresztben, kinek ahogyan jobban tetszik.

Impresszum   -   Szerzői jogok