Amikor nagyanyámat megregulázta a Szűz Mária

Nagyanyámra úgy emlékszem vissza, mint rettenetesen erős, szigorú asszonyra. Kortalan arcán örök bölcsesség, szeme élénken villant, hol gyöngéden, hol haragosan, attól függően, hogy miért vontam magamra a tekintetét. Mikor első alkalommal kikerültem hozzá falura, azzal kezdte, hogy befogott a ház körüli teendőkbe, majd mindenkinek eldicsekedte, hogy milyen ügyes az ő Lackó unokája. Persze, soha senki nem mert ellentmondani neki, még a tulajdon férje is úgy félt tőle, mint a tűztől. Éppen azon a nyáron történt, hogy nagyapám az egyik este későn jött haza a szomszédéktól, és a csahosszájú Mariska néni azt találta mondani nagyanyámnak, hogy látta, amint Pista a kapuban próbálkozik a csinos, özvegy Molnár Piroskával. Nagyanyám nem szólt semmit, de én láttam a kályhában táncoló tűzkirály fényében, ahogy megráncosodik a homloka. Dühös indulatossága csak növekedett, a feje egészen meglilult. Megjött nagyapám, és rögtön érezte, hogy valami baj van, mert szelíd bárány módjára koslatott a konyhában, és magyarázgatta a bizonyítványát.

– Útközben bémentem a Pirosékho, hán mi van abban? Oszt betapasztottam néki a kemencéje szélit, mer szeginynek kiverte az eső. Nézzed, Rózsikám, hoztam piros almát. – Azzal ölelgetni, simogatni kezdte a feleségét.
– Elmenjen innen kend, oszt ne nyúlkáljon, mert úgy ellövöm ezzel a fegyvörrel, hogy menten hanyatt esik!

Nagyapám igen kényes volt erdészpuskájára, amely jó magasan, a falon függeszkedett, hogy én ne érhessem el. Most már megharagudott ő is, és szájalni kezdett, de akkor nagyanyám egyszer csak lekapta a puskát, és belélőtt a gerendába. Nagyapám el is takarodott, hátra a budiba, közben a puska úgy cikázott nagyanyám kezében, és úgy szórta utána a golyókat, mint az olajozott istennyila. Egész éjszaka kuncogtunk a paplan alatt, mert nagyapám nem mert bejönni a házba, a szomszédok meg nem merték befogadni, így kint aludt a kertben, a diófa takarásában. A lyukak azóta is megvannak, büszkén mutogatjuk, hogy lám, milyen tűzrőlpattant asszony volt a Rózsi mama.
De minden jósága ellenére, én sokáig nem voltam kibékülve a szigorúságával. Mert ha szilvafára másztam, vagy almát csórtam Pripityéktől, netán a tiltás ellenére fürödtem a Berettyóban, előbb-utóbb rajtakapott, és kegyetlenül elnadrágolt. Éreztem, hogy befelé bolondul szeret, csak nem tudta kimutatni. És csak úgy forrongott bennem a gondolat, hogy egyszer megbosszuljam a diktatúrát. Az alkalom nem is váratott sokáig magára.

Egyik este vacsorához készültünk, s nagyanyám kikiáltott utánam a kertbe:
– Fogjad, Lackóm, a bödönt, mennyé le az ártézi kútra vízért.

Éppen úszni tanítottam a cirmost a régi lavórban, és nem füllött a fogam a feladathoz. Kedvetlenül lódultam neki, aztán mikor odaértem, eszembe jutott valami. Eldobtam a bödönt, a hátsó kerteken át visszaszaladtam a házunkhoz, és elbújtam a tornác alatt. Eltelt öt perc, tíz perc, nagyanyám egyre sűrűbben jött ki a tornácra, utoljára még az útra is kiállt, s erősen meresztgette a szemét. Aztán csak hallottam, hogy mondja nagyapámnak:

– Ugyan mennyen már kend, oszt nézze meg, hun az a gyerek!
Elindult nagyapám, én meg csak viháncoltam, miközben a tornác deszkái sóhajtozva nyikorogtak az ideges léptek alatt. Csakhamar jött vissza nagyapám lélekszakadva.

– Vége van! Beléesett! – ordította már az előudvarból.
– Jóságos Isten!
– Csak a bödön maradt ott!
– Hol?
– A kút mellett!
– Szent Szűz Mária, segíts!
– Ne szentezz itt nekem! Nem megmondtam, hogy vigyázz, legyél vele elnézőbb, mert elveszi az Isten? Most aztán tessék, odavan a gyerek… Az egyetlen unokánk!

A fa résein keresztül lestem, ahogy nagyanyám összegörbedt, mint egy kis kukac, nagyapám pedig úgy nyögött, mint egy hasfájós ökör. Nem volt már olyan jó ötlet, mint elsőre hittem, kezdett kiszáradni a torkom, a szemem pedig erősen megkönnyesedett. Teliszaladt a fejem vérrel, zsibongani kezdett a lábam is. Most aztán mit tegyek? Ha előbújok, lesz nemulass, ha lapulok, ezek mindjárt hóttak lesznek az ijedelemtől. Már csak az következett, hogy a szomszédok is összefussanak a nagy óbégatásra. Amint így tanácstalankodtam, hirtelen meghallottam a pap hangját, aki az esti misére igyekezett, és éppen a házunk előtt haladt el:
– Hát magukba meg mi ütött?
Egymás szavába vágva, nagyanyám visítozva, nagyapám dörmögve magyarázta, hogy miképpen lettem én oda. Közben éreztem, hogy javul a helyzetem, mert a fiatal pap új és megbízható barátom, szövetségesem volt, mióta egyszer gombászás közben megláttam, hogy a patak partján együtt simulóztak a Kovács Irénkével. Irénke a városba készült, egyházi gimnáziumba, és felkészítő órákat kellett vennie. Én akkor még csak kölyök voltam, de annyit már értettem, hogy nem a latint tanulták, ott a patakparton. A hallgatásomért cserébe rengeteg cukorkát és süteményt kaptam, de a papot nemcsak ezért a nagyvonalúságáért szerettem. A városban sosem mentem hittanórára, de itt a faluban, nagyanyám erőst forszírozta a templomba járást, mert az Isten és a Szűz Mária volt a mindene, s a tisztelendő szava a szentírás. Eleinte vonakodtam, de aztán megszerettem, mert a pap értett a nyelvünkön.

Cinkosan megrángattam a tisztelendő reverendájának szélét, hogy lássa, micsoda szörnyűséges csávába keveredtem. Majd elvágódott ijedtében, de azért felfogta a dolgot, mert egyet dobbantott a lábával jelzésül nekem.

– Rózsika néni – kezdte prédikálós hangon –, Lackó nem mulya gyerek, nem hinném, hogy a kútba esett. Inkább elment világgá. No hát, Isten adta, Isten elvette. A Szűzanya akaratába belé kell nyugodni.

Még nagyobb jajgatás volt erre a válasz.
– De ha elvette, vissza is adhatja ám, a Bibliában is benne van!
– Hogyan? – nyüzsögtek egyszerre nagyszüleim.
– Ha ezentúl megfogadják, hogy nem büntetik meg olyan szigorúan, s elengedik jövő héten az erdei kirándulásra, a Szűzanya csodát tesz, meglássák! Gyüjjenek kijjebb, ide a kapuhoz, nézzenek a templom tornyára, s úgy esküdjenek!

Éppen akkor csendült fel a harangszó, mikor nagyapám és nagyanyám térdre ereszkedve, könnyes szemmel imádkoztak, arccal a templom felé fordulva. Úgy sliccoltam be a házba a konyha felőli ajtón, mint az eszeveszett. Aztán hallottam nagyanyám rimánkodó hangját:
– Lackóm, Lackóm, gyüjjél haza, nem lesz semmi bántódásod!

Erre már én is kiperdültem a házból, a nyakába ugrottam, és hagytam, hogy összevissza csókoljon. Attól fogva soha többé nem kaptam ki, bármilyen rossz fát tettem is a tűzre, mert nagyanyám soha semmilyen ígéretét nem szegte meg, főleg azt nem, amit a Szűz Máriának tett. De az én lelkiismeretem nem nyugodott meg, mind a mai napig, legalább százszor meggyóntam már a kegyetlen csínyt, és azt hiszem, a papunk is, a saját bűnrészességét.

Impresszum   -   Szerzői jogok