kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szilágyi Aladár

A költészet kellemetlen dolog (Beszélgetés Borbély Szilárd íróval)

Szilágyi Aladár beszélgetése Borbély Szilárd íróval, lapunk Törzsasztalának vendégével a költészet felesleges voltáról, a magyar kultúra egyoldalúságáról, a rossz politikai játszmákról és Csokonai váradi dolgairól.

Szilágyi Aladár: Egyik régebbi versedben írod, hogy „A költészet agresszivitását már / nem viselem el, és azt sem / akarom, hogy tetteim után / kutassanak.” Értelmeznéd olvasóink számára visszavonást sugalló kijelentéseidet?

Borbély Szilárd: Ez egy szerepvers, nem az én közvetlen véleményem… Nagyot fordult a költészettel a világ. Ami a 19–20. században még nagy érdeklődés tárgya volt, hogy Petőfi Sándor, Ady Endre mit gondol, mit csinál, és hogy Petőfi, Ady fontosnak érezte ezt mindenkivel közölni, ez már eltűnt. Az afféle agresszió – elvárás –, amit a költészet gyakorolt a közösséggel szemben és fordítva, megváltozott. Az elvárás, mely szerint „úgy kéne viselkednem, mint egy költőnek”, engem zavart. Ebben az értelemben nem vagyok költő, ebben az értelemben nem szeretnék költő lenni…

Sz. A.: Szerepverset emlegettél, netalán egyfajta próteuszi alkat vagy, szerepekben bujkálsz, szereted az efféle játékokat?

Simon JuditSimon Judit - Borbély Szilárd portréja


B. Sz.: Nem kifejezetten. Ez annyiban „szerep”, amennyiben az idézett kötetben, a Berlin-Hamletben beszél egy hang, mindenféléket mond, és arról próbál elgondolkodni, hogy miként lehetséges a költői megszólalás, milyen feltételei vannak. Én magam egy nagyon szerény és eltűnődő ember vagyok, tehát ez a fajta szerepjáték áll inkább közel hozzám, mivel kerülöm a hagyományos költő szerepét. Hosszú és nehéz téma, hogy a költészetnek milyen lehetőségei vannak ebben az új világban, amibe csöppentünk a rendszerváltás utáni időben, mondjuk, Magyarországon. Nagyon-nagyon mást jelent a költő ebben a korban, ahol már lassan a könyvek is eltűnnek, hiszen többnyire elektronikus könyveket olvasunk, nem nyomtatottakat. Az öszszefüggésekre, amiket mi valamikor gyerekkorunkban megtanultunk – és az még a 19. század öröksége volt –, hirtelen rátelepedett a 21. század, és minden-minden megváltozott.

Sz. A.: Ha már Próteuszt emlegettük, nem tudom, kik szervezték, de részt vettél egy játékban, fiktív leveleket kaptatok, veled például Karinthy is levelezett, s a válaszodban azt írtad többek között, hogy „igyekszem kevésbé terhére lenni az embereknek”. A szövegeidre értsem ezt, mint költő nem akarsz senkinek a terhére lenni?

B. Sz.: A Beszélő folyóirat szerkesztői, Ambrus Juditék kezdeményezték ezt a játékot, az volt a feltétel, hogy próbáljunk úgy válaszolni a kérdésekre, hogy stíluson belül maradjunk, tehát Karinthyként kellett válaszolnom, ugyanakkor mégis érzékeltetnem a távolságot. Azt éreztem a rendszerváltás után, hogy a mi dolgunk már terhére van annak a világnak, társadalomnak, amelyben élünk. A költészet, a művészet, mindez kellemetlenné vált, folyamatosan az áradt mindenhonnan, politikusoktól, közbeszédből, közhangulatból, hogy az egészre már igazából nincs szükség, ez egy más világ, Magyarország másfelé tart, az Európai Unióba, a kultúra másképp működik, a hagyomány, amit a költészet, az irodalom életben próbál tartani, halott dolog, nincs rá szükség, időszerűtlen. Tessenek csendben lenni, és meghúzni magukat! Tehát én ezt az „elvárást” komolyan vettem.

Sz. A.: Ennek ellenére mégsem igazán „hallgatsz”, hiszen – most egy vargabetűt javaslok – a publicisztikában is ugyancsak letetted a garast, és sok olyan közérdeklődésre számító problémát vetettél fel úgynevezett kétflekkeseidben meg egyebütt, amelyekkel ugyancsak leszedted a keresztvizet a magyar társadalomról…


A szerző további írásai

1 / 7 arrow

impresszumszerzői jogok