próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Majoros Enikő

A mérleg nyelve

Juci és Emma elválaszthatatlan barátnők voltak. Noha elég nagy volt a közöttük lévő korkülönbség: huszonkét év; Juci negyvenhat éves, Emma csupán huszonnégy. Szinte testvéreknek néztek ki, de sokan gondolták őket anya-lánya párosnak is. Mivel mindketten a túlsúlyosok kategóriájába tartoztak. Ha a mérlegre álltak volna külön-külön, nyugodt beletörődéssel nyugtázhatták volna, hogy a mérleg nyelve ismét a kilencven kilogramm fölött állt meg.
Mindketten érezték a baráti társaságban, a munkaközösségben azt a kitüntető figyelmet, ami nekik járt. De ez nem a plusz kilogrammok miatt volt, hanem sokkal inkább életrevalóságuk okán. Vidámságuk, életlendületük mindenkit meggyőzött arról, hogy nincs velük semmi gond, és hogy így kell őket elfogadni, ilyen mackósan.
Jucinak könnyebb volt a helyzete, mivel neki saját családja volt, szerető férje és egy nagy fia. Előttük nem kellett szégyenkeznie a plusz kilók miatt. Mégis titokban arról álmodozott, hogy megszabadul, bármi áron, de legyűri a felesleges kilókat. Emmának nem mondott semmit tervéről, csak annyit, hogy egy műsort látott a tévében a túlsúlyosságról, és ott egy szociológus kijelentette, hogy nincs élet a negyvennégyes ruhaméreten túl. Ők mindketten hol negyvennyolcas, hol ötvenes méretet viseltek, számozástól függően.
Juci teljesen ki volt kelve magából, miközben mesélt:
– El tudod ezt képzelni! Az, ahogy most mi élünk, nem Élet, ha fogynánk harminc kilogrammot, akkor mi is csinosan öltözködhetnénk, kivehetnénk végre a részünket a nekünk kijáró társadalmi megbecsülésből. Mert így kövéren, tudd meg, nem is érzem magam manapság teljes értékű embernek. Érted ezt, Emma?
– Nem, nem értem. Soha nem éreztem magam kevesebbnek sem a munkahelyen, sem pedig a baráti körben, és ezt neked is tudnod kell. Nem is értem, mi történt most veled, hirtelen!
– Mit gondolsz, mikor viseltem negyvennégyes ruhaméretet? Nagyon régen, még az esküvőm előtt, mielőtt férjez mentem.
– De a fiatalságodat nem hozhatod vissza azzal, hogy leadsz pár kilót – válaszolt sértetten Emma.
– Te nem is értheted, milyen pár kilótól megszabadulni, te már gyermekkorodban is túlsúlyos voltál – vágott vissza Juci.
Emma megsértődött, és otthagyta Jucit, úgy érezte magát, mint akit elárultak, becsaptak. Mindig is érezte, hogy kevés dolog fűzi őket össze. Jucinak családja volt, neki nem volt senkije, csak a barátai. Jobban mondva, a közös barátok. Emma árva lány volt és valóban mindig túlsúlyos. Mi tagadás, szeretett enni, és ezt sohasem titkolta. Az árvaházban, ha módja volt rá, kétszer is sorba állt az ebédért. Képtelen volt gondolkozni, ha éhes volt, mindig csak a korgó gyomrára összpontosított. És ezt az alattomos érzést utálta a legjobban. Általában megelőzte a korgásokat, reggel korán jócskán bereggelizett, és már az ebéd fogásairól ábrándozott.
Életében az étkezéseknek fontos szerep jutott. De nem bánta, így érezte jól magát. Talán a szülői szeretet hiányát igyekezett pótolni minden plusz falattal? Ki tudja? De ezen nem sokat gondolkozott, orvoshoz sem fordult soha, és eszébe se jutott volna, hogy állapotát betegségnek vagy abnormálisnak tekintse. Nála ez volt a normális. És Juci a magabiztos kijelentéseivel ezt a normalitást akarta megmételyezni.
Emma nem rágódott tovább, este hét óra volt, nála ez már vacsoraidő. Inkább arra koncentrált, hogy kielégítse szükségleteit. Krumplit hámozott, hasábra vagdosta, majd forró olajban kisütötte. Mikor jó ropogósra sült a burgonya, apróra vágott kaporral meghintette, és már készen is volt az ínycsiklandozó vacsora.
Egy hónap múltán telefonon hívta Juci:
– Tudom, régen jelentkeztem, de fontos meglepetésem van a számodra. Találkozhatnánk körülbelül fél óra múlva a szokott helyen.
A szokott hely egy sarki kávézó volt, amely ilyenkor, délelőtt tizenegy órakor tele van érdekesebbnél érdekesebb emberekkel. Újságírók, jogászok, egyetemisták iszogatják itt reggeli kávéjukat, teájukat. Emma nagyon szerette ezt a helyet, még akkor is, amikor egyedül volt, mert különös arcokat, furcsa szófoszlányokat lehetett elcsípni a mások társalgásából.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok