próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szabó László Tibor

Állásinterjú

– Ott ült velem szemben a rohadék és vetkőztetett a szemével. Bevezetésképpen valami barométerkutatásokról beszélt, amelyek a különböző országokban a munkaerőpiacon belüli aránytalanságokat vizsgálják. Te mit tettél volna a helyemben? Én próbáltam egy kicsit oldottabbá válni, és megjegyeztem, hogy már milyen szépen süt a nap odakint, nemsokára itt a nyár. A nagymamától tanultam, ha beáll a szótlanság, vagy kínos helyzetbe kerül az ember, akkor mindig szóba lehet hozni az időjárást. Óvatosan megkérdezte, hogy hány éves a nagyi. Már három éve meghalt, feleltem neki. Ugye üzletkötőt keresnek? Mintha azt válaszolta volna rá, hogy formás kis melleim vannak. Azt nem akarod tudni, hogy milyen színű bugyi van rajtam? – legszívesebben ezt üvöltöttem volna a képibe. Helyette azt kezdtem bizonygatni, hogy megfelelő szakmai ismeretekkel rendelkezem. Igaz, még csak egy munkahelyem volt, nincs húszéves rutinom, ha így lenne, akkor meg már öreg lennék az állásra. Figyelsz Te egyáltalán?
Persze jött a kérdés, hogy miért hagytam ott az előző munkahelyemet. Mit mondhattam volna? Hogy ők hagytak ott engem? A főnök csődöt jelentett, de már előtte eltűnt és magával vitte kéthavi béremet is. Átszervezték a céget – ez azért így jobban hangzik. Hát igen, a mi részlegünk megszűnt. Ha elmondom ennek a kukkolónak, hogy csődbe jutottunk, akkor rögtön azon morfondírozott volna, vajon mekkora részem lehetett a bukásban. Ha nem erőltetem az arcomra a legkedvesebb mosolyomat, még arról is meggyőzte volna önmagát, hogy én vittem csődbe a vállalatot. Hogy ez túlzás? Láttad volna a kényszeredett mosolyát, bocsánat, vigyorgását! Persze közben vizsgálta a kommunikációs készségeimet, a kreativitási képességemet – hogy elég szakmaiul fejezzem ki magam. Ugyebár még nincsen férjnél? – susogta kedvesen. A jelentkezéséből úgy látom, hogy hajadon, gyermektelen. Hirtelen mélyen a szemeim közé nézett, legszívesebben beleüvöltötte volna az irodai szoba csendjébe: – remélhetőleg nem is lesz gyerek egyhamar. Csak a szemeimmel üvöltöttem vissza – semmi köze hozzá! Alapvető emberi jog, hogy egy nőnek gyereke legyen, ha vállalja. Magdira gondoltam, akit persze csak próbaidőre vettek fel és az okosan meghatározott határidő letelte után úgy vágták ki, mint a rongyot – miután kiderült, hogy már az ötödik hónapban van. Mehetett az égiekhez panaszra, vagy elküldhette oda a magzatát! De neki nem másfél szobás lakótelepi lakásban él az idős édesanyja, aki már szinte több ápolásra szorul, mint egy kisgyerek. Mondtam volna meg neki a valóságot? Hogy már a harmadik hónapban vagyok, csak még nem látszik rajtam, egyébként egészen jó a közérzetem és a munkabírásom. Vagy fogtam volna rimánkodóra, hogy nagyon kell az állás, mert különben nem tudom törleszteni a lakáshitel részleteit, a barátom pedig, aki volt olyan figyelmes és teherbe ejtett, egy csóró? Hát nem az vagy? Van neked fogalmad arról, hogy miként beszéltek velem a bankban, amikor átütemezést kértem? Csak tönkre ne menjenek már! Majd eladják az adósságomat, azután jönnek és elárverezik a lakást. Köthetem az üzleteket az utcán!
Amerikai kutatók kimutatták, hogy a pénzügyi kockázatvállalásra hajlamosabb embereket saját genetikai örökségük is ösztönzi a merészségre. Öröklött vakmerőség van a génjeimben, mert akkora lakásra vettem fel hitelt, amelyikben mi is meg a gyerek, netán még egy második gyerek is kényelmesen elfér? Na, ehhez mit szólsz?
Kreativitást várnak tőlem, azt, hogy ismerjem a trendeket. A verbális kommunikációmnak is kifogástalannak kell lennie. Tisztában lenni az árualap aktualitásával, a keresletfelmérésben pedig csalhatatlannak mutatkozni! Már láttam a szemében, hogy nincs szüksége rám. Talán felfedezte az arcomon, hogy mégis terhes vagyok, holott ezt minden idegszálammal, minden arcrándulásommal tagadni próbáltam. Szinte hallottam a nyegle hangját, amint a felettesének elmeséli: betanítjuk a nőt, bevezetjük a piacra, fel kell ruháznunk bizonyos üzleti titkokkal is, és akkor eltűnik szülni, majd jön a gyermeknevelési időszak különböző segélyeken, és később is, ha csak köhint egyet a gyerek, már nagyítóval keresheted a munkahelyén, és nem találod!
Hát így néz ki a gyakorlat, János! A reményt természetesen mindig fenn kell tartani, nem mondjuk azt a szerencsétlen baleknak, hogy soha többé ne lássam itt, hanem kedves mosollyal megkérjük: készítsen el írásban egy kommunikációs stratégiát a kívánt munkahelyre vonatkozóan, annak elnyerése érdekében, és ezt minél előbb küldje el címünkre postán vagy e-mailen. Miért nem mondasz már valamit? Miért hallgatsz?
Zalai János már január 23-án meghalt egy közlekedési balesetben.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok