próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Feljegyzések a füvészkertből - Fűszál és homokszem

Semmi más nem képes az embert annyira nagylelkűvé, örömtelivé, merésszé és lelkessé tenni, olyan közönyössé a harc meg a tárgyak birtoklása, a vagyongyűjtés iránt – mint az alkotóerőink használata.
Bernd Ueland


A harc meddő, mert amit elragadsz, kikényszerítesz másoktól vagy az élettől egyik oldalon, azt – vagy valami mást, talán épp értékesebbet, hozzád közelebb állót – elveszíted a másik oldalon.
Ilyenkor jönnek a könnyfakasztó, moralizáló történetek: hogy elvette a másik ember keservesen összekuporgatott vagyonkáját, s másnap, később, tíz év, húsz év múlva meghalt a legkedvesebb gyermeke. Figyelemirányítók ezek a mesék: mi a fontos.
Gyerekkoromtól tanulom – ott van Budai Ilona balladája, aki karonülő gyermekét és kislányát hagyta oda az erdőben a kincsesládáért –, hogy a vagyonnál fontosabb a szeretet.
Ugyanakkor ott van Kőműves Kelemen balladája: ha az anyagi világban valami tartósat akarsz hátrahagyni, áldozd fel családod.
Hétköznapi életünkben sem fogyunk ki a tanítómesékből egyik oldalon – másikon pedig a hátborzongató tragédiákból.
Mit miért? Hol az a pont, ahol a mérleg nyelve nyugalomba kerül?
Életünk nem egyéb ügyefogyott, olykor kétségbeesett vagy épp ügyeskedő egyensúlyozásnál. Hol az egyensúly? A szakma, a magánélet, az alkotás, a hit, a transzcendentális és evilági között? Hová haladunk? Várat építünk, feleséget falazunk, miközben ólomsúlyúvá válik kezünkben kincsesládánk.
Egy meditációm során egy házikót láttam, egy zöldségesverem-szerű mélyedésbe nyitottam, s abban bizony, akár Aladdin meséjében, glédában állt az arany. Aranypénzek, csak a csillogásuk hatott rám, nem éreztem a vagyon alkotó, teremtő, vérkeringés-serkentő, életadó energiáját. Álmaimban egyre gyakrabban van a kezemben pénz: forgalomból kivont ezüstös tallérok, melyeket magam-sem-értem-kényszertől hajtva nagylelkűen másnak adok. Máskor meg fizetnem kellene – súgja a lelkiismeretem –, kiveszem egy töredékét annak a pénznek, amit adnom kellene, s aztán visszarakom a pénztárcába.
Nem kell fizetni, most nem, talán később, s talán akkor sem pénzzel – reménykedem.
Ha kapunk valamit, aminek értéke van – annak ára is van. Amit haladéktalanul ki kell fizetni. Különben jönnek a behajtók és viszik, ami kezükbe kerül. Talán épp azt, ami az adott pillanatban a legértékesebb számunkra.
Ha mindig ingyen-dolgokra vágyunk, csak kacattal telik az életünk.
Nagyon akartam gyermeket. Jó tíz éve. A hozzá vezető útról nem gondolkoztam, hogy göröngyös, kanyargós és olykor megalázó lesz. Sok és meddő küzdelmet letéve látszólag feladtam, félretettem. S hirtelen megkaptam, amire vágytam. Sokat fizettem egyik oldalon – s fizetek ma is. Míg nálam a gyermek életem egyetlen luxusa, másoknál magától értetődően van jelen. A minap kis fekete cigánylány jött hozzám, s megkérdezte, enyém-e a gyermek. Mondom, enyém. „Nem látszik – nevetett –, maga már öreg.” „Ez igaz – feleltem tétovázás nélkül komolyan. – Lehetne az unokám is. De nem az unokám. Az enyém.”
Az élet rendje billen egyet-egyet, s a rendelt dolgoknak ideje van. Bibliai mátriárchák is szültek az emberi kor legvégső határán – magam hozzájuk hiába hasonlítom. Velük Istennek dolga volt, Ő rám olykor elnézően tekint. Nincs hajszál, mely tudta nélkül meggörbülne. Csak tudatlanság és áldatlan tanácstalanság van.
Most elnézem felületes reggeli szendergését. Ahogy ujjait mozgatja, hajszálai között apró cseppek gyöngyöznek. A minap fedeztem fel: testén nincs jel, anyajegyek nélkül jött a világra, mint az új kor gyermekei mostanában. Nekik más dolguk lesz. Öregedő szülőket választanak, akik nem terelik szabálymederbe csörgedező patakéletük.
Hisz negyven fölött az ember tudja, hogy a szabály csak arra vonatkozik, aki még ragaszkodik hozzá: folyondár életét felkarózza vele. Ami meg szilárd és önálló, csendesen, megamegadón szétmállik, mint folyami kavics, hogy apró homokszemcseként újrakezdhesse. Hol a világ vége?
Harc? Vagyonszerzés? A másik életére törés? Mit számít a fűszálnak, ha erdőtűz pusztít? Leheletnyi életet izzad, s elenyész, lelke szabadul. Pán istenség más hajlékot keres.
S a folyami homokszem kacagva pereg, ha az időmérő homokóra tartja fogva. Egyszer úgyis – valahogy úgyis – szabadul.

2009. június 27.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok