társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dr. Kiss András

Rácsukta födelét a történelem. Emlékezés András Gusztávra

Egyik legkedvesebb tanárom, ötödiktől lett az osztályfőnökünk. 1906-ban született Nagyváradon, történelmet tanított, agglegény maradt. Magas termetű, megnyerő, szelíd tekintetű ember, éreztük, hogy szeret bennünket. A történelem szak mellett a református teológiát is elvégezte. Azt beszélték, azért nem nősült meg, mert fiatalabb korában tüdőbeteg lett, és később sem tartotta magát alkalmasnak a családalapításra. Egymás közt Guszti bácsinak hívtuk – később így nevezte, szólította az egész város –, egyébként az órán tanár úrnak szólítottuk a tanárainkat, az elvtársozás nálunk később sem jött divatba. Guszti bácsi úgy próbált fegyelmezni bennünket, hogy amikor túl nagy volt a zsibongás, erősen belefújt a fütyülőjébe. Ez egy fekete fa fütyülő volt, amit mindig magánál tartott. Emlékszem, egyszer megdicsért, mert miután valami rossz fát tettem a tűzre, a kérdésre, hogy ki volt az, jelentkeztem. A nyilvános beismerés miatt dicsért meg. Ilyen apróságokra emlékszik az ember.
Később áthelyezték a Klasszikus Líceumba, és Péter Sándor, szintén felejthetetlenül kedves tanárom jött a helyébe. Guszti bácsit a hatvanas években koholt vádakkal, tulajdonképpen magyarsága miatt elítélték és több évig ült. Mikor kijött a börtönből, többé nem engedték tanítani. Ládát szegezett egy gyárban. Csak azután találkoztam vele, mikor Belényesből visszakerültem Váradra, 1971 után. Háta meghajlott, de lelkileg nem tört meg. Rendszeresen eljött az Irodalmi Kerekasztal havonta szervezett összejöveteleire, ahol felszólalásai mindig optimizmust, erőt, bátorítást sugároztak az akkori sanyarú idők hallgatóságának. Akkoriban jelent meg a nevezetes fehér könyvek sorozatban Wesselényi Miklós Sanyarú világ című kétkötetes nagy munkája. A cím áthallásos voltát használta fel, hogy elmondhassa, hogy az akkori nehéz időben is milyen nagyszerű dolgok születhettek.
Életem legmegindítóbb emlékei közé tartozik, amikor a poliklinikán, nevem napján meglátogatott, letett az asztalomra egy fenyőágat, egy kis gyertyát, egy almát, és felejthetetlenül szép szavakkal köszöntött, melyeket alkalmanként írásba is foglalt. Ezeket az írásait megőriztem. Álljanak itt drága tanárom, Guszti bácsi emlékére:

„1975 Adventjében,
az esztendő legrövidebb, legkomorabb időszakában, a hosszú éjszakák és rövid nappalok idején, hálás szeretettel gondolok reád,

Drága Bandikám!

Hálásan megköszönök most minden fényt, minden melegséget, mely időnkénti találkozásaink alkalmával sugárzik életemre. Köszönöm földi létünk nyomorúságait enyhítő minden fáradozásodat, és kívánom, hogy a Karácsonyban sáros földünkre leszállott égi Világosság
minden rosszat diadalmasan legyőző,
minden sötétséget eloszlató,
minden vihart lecsillapító és
minden rossz nehézséget jóra átalakító
életerővel, fénnyel, melegséggel, örömmel és elvehetetlen békével töltse be drága életeteket.
Ugyanezt kívánja Drága Családod minden tagjának, munkatársaidnak és minden jó emberednek

szeretettel Guszti bácsi és Övéi.”

1976. március 19-én elhunyt húga gyászjelentésén az alábbiakat írta nekem.

„Hálásan köszönöm, Drága jó Bandikám, hogy áldott Húgom életerejének fenntartásáért folytatott küzdelmemet mindig megértő szeretettel támogattad, s hogy a lesújtó fegyverletétel alkalmával reám szabott terhet is mellém állásoddal megosztottad.

Szeretteid és Gyermekeid áldásos fejlődésében, gyarapodásában és növekedésében fizesse vissza a Élet Ura bőségesen minden jóságodat.

Szeretettel ölel Guszti bátyád.”

1982. december 30-án írta az alábbiakat:

„Drága jó Bandikám!

Egy búcsúzó esztendő utolsó előtti napján s egy sok problémát, válságot, de a nehéz problémák megoldásának egyedüli lehetőségét is magában rejtő új esztendő küszöbénél hálás szeretettel gondolok Reád és rajtad keresztül köszöntöm kedves Családod Tagjait, a sötétség, a baj, a fájdalom eltűnéséért Veled együtt küzdő Kollégáidat, Munkatársaidat és Barátaidat.
Engedjétek meg, hogy ez alkalommal is felhívjam figyelmeteket arra, hogy válságoktól, bajoktól, veszteségektől, „levonások”-tól ne féljetek; soha ne „idegeskedjetek”, mert minden válság a váltságot hordozza magában. Minden válságnak az a nagy értéke, hogyha helyes szemlélettel éljük át, akkor feltétlenül közelebb visz a változáshoz, a megváltáshoz, Bennünk és a Világunkban tomboló minden Rossznak Jóra fordulásához.”

1987. szeptemberében eljött hozzám Balogh Lászlónak a Forrás sorozatban még 1982-ben megjelent Családi kép című kisregényével. Ezeknek a kis könyveknek a hátsó fedéllapján az író néhány sort írt magáról. Balogh László itt az alábbi mondattal zárta sorait: „Tizenöt éves koromban kaptam az első leckét; azóta is tanulom, hogy a nyitott gallérú és a zászlót magasra tartó forradalmárokra rácsukta födelét a történelem.” Guszti bácsi az utolsó három szót idézve adta át nekem a könyvet és az alábbi írást mellékelte:

„Az emberi tudásra és fizikai erőre alapozott jövőépítésre valóban »rácsukta födelét a történelem« – ugyanakkor az utána következő új korszak körvonalai még csak nagyon halványan derengenek, de határozottan derengenek.
Kívánom, hogy a kínos átmenet időszakában próbáljátok megőrizni nyugalmatokat. Fejeteket és türelmeteket el ne veszítsétek az észbontó és szívet facsaró helyzetekben, sőt: az emberi tudásnak az ember feletti tudással való egyesítése és harmonikus együttműködése által napról napra eredményesebben járuljatok hozzá az emberi történelem Harmadik Nagy Korszakának kibontakozásához.

1987. IX. 7-én együttes töprengéseink emlékére

Guszti bátyád.”

Ahogy újraolvasom és leírom ezeket a sorokat, rádöbbenek, hogy mekkora ember élt közöttünk azokban az években Váradon, és milyen értékes ajándékokat kaptam tőle.
Úgy emlékszem, a hetvenes évek második felében voltunk először a kalotaszegi Vistán egy erdélyi körút alkalmával. Nemrég örömmel láttam a televízióban, hogy ma is ugyanaz a református lelkész szolgál ott, mint akkor. Ottjártunkkor megmutatta a templom vendégkönyvét. Az első bejegyzés Kelemen Lajostól, a nagy történésztől és tanítványaitól származik. A tanítványok között meghatottan fedeztem fel András Gusztáv nevét.
1989 nyarán, utolsó váradi évem idején családja behozta hozzám a kórházba Guszti bácsit. Tüdőgyulladása volt, a saját lábán jött be. Csak egy hétágyas kórterembe tudtam elhelyezni. Erőteljes antibiotikus kezelésbe kezdtünk, még mielőtt a köpetből a kórokozót ki tudtuk volna mutatni. Az általános állapot kielégítőnek tűnt, de a láz nem hagyott alább. A szokásos reggeli viziten kérdésemre: hogy van Guszti bácsi, láztól verítékes arccal válaszolta, Adyt idézve: az élet él és élni akar! Belém hasított: vajon ezt a drága élni akaró életet meg tudom-e menteni?! Magyarországról, barátom révén beszerzett antibiotikumot kezdtem adagolni infúzióban. A várva várt fordulat elmaradt. Kétágyas kórterembe helyeztem át Guszti bácsit, ott folytattuk az infúziókat. Ügyeletes voltam, többször benéztem hozzá egyéb teendőim között. Lázálmai voltak, reggel ezeket említette. Próbáltam bátorítani, vigasztalni. Azt mondta: „Bandikám, én szeretlek és bízom benned!” A következő éjjel meghalt. Beteg tüdeje és szervezete nem tudta felvenni az életéért vívott végső harcot.
Egész orvosi pályám legfájdalmasabb kudarca sújtott le. Azóta is hordozom magammal. Egyetlen vigaszom, hogy ismerhettem ezt a csodálatos embert, aki engem méltónak tartott a barátságára, szeretetére.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok